A fejfámra nincs a nevem írva

„A kétszáz órás tűzzel agyonveretett vonal egyetlen sistergő tűzkígyóvá válik, nem is csattognak, de kelepelnek a mannlicherek, egy-egy géppuska mögött halom lesz a megemésztett töltényhevederekből. Megriadt, kusza, nyomorult nyáj gomolyog már a széttépett drótjaink előtt, igazi örvénye a halálnak. Hátulról új hullámok nyomják az elöl tántorgókat. Aki még él az elsők közül, halálra vált arccal, idegsokkos reszketéssel igyekszik vissza. […] Tüzes lesz a puskák csöve és véres a honvédek válla, de lőni kell, pusztítani őket az utolsó patronig” – írja le egy magyar szemtanú a többnapos pergőtüzeket követő szokványos olasz rohamok koreográfiáját (idézi Bedécs Gyula Szlovénia-könyvében). Az állásháború legiszonyatosabb epizódja – az utolsó emberig erőszakolt frontális támadások, illetve a tüzérségi előkészítés – lehetővé tette, hogy egy-egy csatában szemvillanás alatt tízezrével pusztuljanak el a katonák. A halottak e tömegeinek pedig nem volt egyszerű megadni a végső tisztességet és nyughelyet.
Számos szemtanú feljegyzi, hogy az ellenséges állások közötti senki földjén olykor hetekig, hónapokig rothadtak holttestek, mert a szanitécekre és a sebesültekre is előszeretettel lőttek célba a védők. Az ellenség halottait többnyire egyszerűen kidobálták az árokból, de ha gyorsan kellett állásokat javítani egy-egy attak után, az olasz vagy a magyar bakák maradványait beépíthették a mellvédekbe is. A karszti és alpesi sziklás terepen szinte lehetetlen volt temetni, ezért többnyire az arcvonal mögötti hadosztálytemetőkben, parancsnokságok, segélyhelyek, kórházak környékén hantolták el az elesetteket. Olykor polgári sírkertekbe is kerültek katonák. Ahol kisebb, néhány tucatnyi embert rejtő alkalmi temetők készültek, ott a háború után öszszeszedték és központi helyre vitték a maradványokat.
Többnyire a tábori papok, írnokok gyűjtötték össze a dögcédulákat, és juttatták el a személyes tárgyakat, búcsúleveleket, naplókat a hozzátartozóknak, egyben értesítve őket a veszteségről. „Most már, mint az utolsó nap, elbúcsúzom Önöktől, kedves szüleim és testvéreim. Bocsássanak meg mindenért. Szerettem mindnyájukat, ha ezt eddig különösen nem is mutathattam meg. Imádkozzanak értem, bízom, hogy Isten megsegít. […] Csókolja mindnyájukat: Viktor” – áll Kepe Viktor levelében, melyet Monte San Michele-i bevetése előtt írt. Három nap múlva újabb levelet kaptak a szülők, de már a századírnoktól: „Kepe Viktor tizedes St. Martino magaslatán hősi halált halt…” (idézi: Rózsafi János–Stencinger Norbert 17-es székesfehérvári honvédek a Doberdón című könyve).
Sokszor koporsó sem jutott a legénységi halottnak, katonakabátjában földelték el. Amikor a hadvezetés szembesült a veszteségek méreteivel, elrendelte a tömegsírba temetést. „Külön sírba csak az, aki különös hőstettet hajtott végre.” A háború alatt és után véglegesített katonai sírkertekben is gyakori, hogy egy-egy fejfa alatt többen nyugszanak; a szlovéniai Log pod Mangartomban például keresztény és muzulmán katona is egy sírba kerülhetett – kereszttel és mozlim síremlékkel a közös hanton.
A Monarchia katonai temetőit hadisírgondozó egységek alakították ki a háború nyugalmasabb időszakaiban, gondos mérnöki munkával tervezve meg a temető helyét, szerkezetét, kápolnáit, emlékműveit. A szlovéniai területeken különösen szép fekvésű, a táj formáihoz messzemenően illeszkedő sírkerteket találhat a látogató, példa erre az egyik legnagyobb és legművészibb, a gorjanskói, amelyben legalább tízezer monarchiás katona nyugszik. Az olaszok pedig – különösen a fasizmus és a hozzá hangolt hőskultusz előretörésével – egész dombokat alakítottak át emlékművé és osszáriummá, ahol az ellenség maradványainak is méltó helyet biztosítottak – a holt katona nem ellenség alapelv jegyében.
Hogy mégis tízezrével „tűntek el” magyar halottak ezekből a temetőkből, annak eredendő okai is vannak. Gyakran már a harctéren gondot okozott a holttest és a dögcédula azonosítása. Vagy ha halotti nyilvántartásba került is a katona, egy-egy váratlan visszavonulásnál éppen e dokumentumoktól szabadultak meg először. Nem csoda, hogy a történelmi Magyarország pusztulása előtt néhány esztendővel még népdalok tucatjai születtek e hiányzó katonákról: „Édesanyám, ne keressen engem, / A többi közt úgyse talál engem! / A fejfámra nincs a nevem írva, / Csak úgy fekszünk közösen egy sírba.”