Ködbe burkolózó októberi hajnal a Bodrog partján. Olaszliszka határában síri a csend, a falu szélén lakók nem kelnek együtt a nappal. Szögi Lajos tanár meglincselése óta fényképes emlékhelyet alakítottak ki itt, amelyen nem fogynak el a gyertyák, nem fonnyadnak el a virágok. A falu központjában már több az élet. Fehér vödrökkel a kezükben, gumicsizmában caplatnak az út szélén a szőlőszedők: közeleg Simon-Júda napja, elérkezett a szüretidő.
Vendéglátóim, Judit, Margaréta és Gyula is műanyag vödröket pakolnak egy Skoda csomagtartójába a közeli Szegilongban, hogy aztán kisebb konvojban induljunk a hegyoldal felé. A rozsdás levelű szőlősorok melletti kis présháznál népes csapatot fogad Ildikó, a tőkék egy részének gazdája. Ahányszor a szarka billegeti farkát, annyi ötezres üsse a kend markát – üdvözli a rangidős tulajdonost a szüretelők nevében. Az áldás jeleként a fehér hajú gazdasszony karjára szőlőfürtöt is kötöznek. Kinyílnak a pogácsás kosarak, legurulnak az első törkölypálinkák a segéderők gallérja mögé.
Tokaj-Hegyalján lassabb és megfontoltabb a szüret, mint más bortermő tájakon. A nagy szemű hólyagos furmintot ugyanis október közepére már részben összeaszalta a nap, a megpirult fürtök ölén lilásbarna bogyók ülnek tömött sorban, penészkalapban. A szedők ezért két vödörrel (vagy puttonnyal) is dolgoznak. Az egyikbe az „egészséges” fürtök kerülnek, a másikban pedig „aszúznak”. Ez azt jelenti, hogy addig nem tágíthatnak egy-egy fürttől, amíg le nem szedték róla az aszúsodott, összetöppedt szemeket, és ez lényegesen lassítja a munkát. Az igazi aszúszemek felismerése persze a kisujjukban van a helybélieknek. Az „idegenek”, a tapasztalatlanok viszont gyakorta tévednek, mivel a fürtökön vannak olyan bogyók is, amelyek a színük alapján aszúszemnek nézhetők, de mégsem azok, mert töppedés előtt állnak vagy egyszerűen csak elszáradtak. Az Olaszliszka határában lakó romák foglalkoztatásánál is hasonló a gond. Az egyikük nemrég például a nyolcéves gyermekét akarta beállítani a sorok közé, hogy többet keressen a család. A szőlősgazda figyelmeztette, hogy ez nem fog menni, hiszen a gyermek nem ismeri föl az aszúszemeket. Megismeri az, mert barnák – jött az apróság anyjától a „szakszerű” válasz. A környékbeli gazdáknál azért előfordulnak idénymunkások ebből a csoportból is. A helyiek elmondása szerint – néhány kivételtől eltekintve – egy napig rendesen dolgoznak, majd egyre kevesebbet látni őket a szőlőben. Naponta négyszer ebédelnek, és előleget kérnek. Ha pedig nem kapnak pénzt, rövid időn belül távoznak. Szüret közepén azonban annak ellenére nehéz a helyükre embert találni, hogy öt-hatszáz forintos órabérért dolgoznak, ami nem rossz fizetség faluhelyen. A kisebb szőlők tulajdonosai viszont inkább kalákában szüretelnek. A jogszabályok szerint ugyan csak a közvetlen rokonokat alkalmazhatnák bejelentés nélkül, mégis „egymás hóna alá nyúlnak” a szőlővel rendelkező famíliák. Együtt szedik le a szőlőt évről évre, nem törődve azzal, hogy a hasznot mostanában elviszi a művelés.
A gyümölcsért ugyanis az idén a mustfoktól függetlenül mindössze 55–60 forintot fizetnek kilogrammonként a borászatok, a termelés viszont ennél jóval többe kerül. Tokaj-Hegyalján azonban el sem tudják képzelni a gazdák, hogy kivágják a tőkét. Néhányan inkább a szlovákoknak adják el a termést, akik valamivel több pénzt tesznek le ezért az asztalra. Mostanában még a bort is előszeretettel vásárolják fel a „szomszédok”, hogy bizonyítsák, náluk is jó minőség terem. A tokaj-hegyaljai termelők szerint szükségük is van erre, hiszen Tolcsvától észak felé „rá kell hessegetni a muslicát a szőlőre meg a borra”. Még annak a néhány településnek a földterületei is sivár, kopasz, műveletlen gazfészeknek számítanak jelenleg Hegyaljához képest, amelyek eredetileg a történelmi borvidékhez tartoztak. Ezekben a szőlőkben nem sok aszú terem, a boraikhoz mégis használják a tokaji aszú nevet. Trianonnal mintegy százhektárnyi szőlőt szakítottak ki Tokaj-Hegyaljából, a szlovákok viszont ragaszkodnak ahhoz, hogy hat-hét falut ismerjenek el a bortermő táj részeként 960 hektárnyi területtel. Nem fogadják el Magyarország ajánlatát sem, amely a helyiek szerint még a hagyományokhoz képest is gálánsnak tűnik. A magyar kormány ugyanis a valószerűnél is sokkal nagyobb szlovákiai területet, 560 hektárt ismert volna el a borvidék részeként, azzal a feltétellel, hogy ezekre a szőlőkre a magyar bortörvények és hegyközségi törvények vonatkozzanak.
Ildikó egyelőre még egy magyar pincészetnek ad el a régi kapcsolatai miatt. A szőlőjében vagy húsz ember dolgozik velünk, hogy legalább az egész évben befektetett pénz és energia ne vesszen kárba. A segítőket megkínálják jó ebéddel, házi süteménnyel és borral, fizetni amúgy sem nagyon tudnának a munkáért. A szüret viszont minden ősszel boldog ünnep, feledteti a mindennapi kenyérgondokat és az olaszliszkai szégyent. Erről a térségben senki sem beszél szívesen, ahogyan arról sem, hogy a környékbeli településeken nagy a munkanélküliség, egyre szegényebbek az emberek, miközben a nagybirtokosok kastélyokat és puccos borházakat építenek.
A Bodrog partján van olyan falu, amelyikben az önkormányzat 26 millió forintot fizet ki segélyként és egyéb támogatásként egy évben, de abból 25 milliót azonnal zsebre vágnak az uzsorások. Valamikor az Olaszliszka közelében lévő Bodrogkeresztúron téglagyár, épületelemgyár és kerámiaüzem működött. Munkát vállalhattak az emberek a szerencsi cukorgyárban vagy a csokoládégyárban, termelt egy kőbánya és egy szövetkezet. A rendszerváltás után azonban ezek a munkahelyek megszűntek, a falvak népének fele az utcára került, leszázalékoltatta magát. A korábbi termelési forma egy darabig szakszövetkezetként megmaradt ugyan, de idővel nem tudták megelőlegezni a növényvédő szereket és a gépi munkát az embereknek. A társulás felbomlása után egy ideig mindenki újra önállóan értékesített, ma viszont már egyre többen adják el a szőlőterületeket. Az utóbbi években szinte sikk lett tokaj-hegyaljai birtokot szerezni, amely hosszú távon egyes vélemények szerint nem rossz befektetés. Sok új nagybirtokos jelent meg ennek köszönhetően a környéken – az építési vállalkozótól a gyógyszergyárosig. A bortermelés azonban egyre veszteségesebb, ezért eddig többnyire csak úri huncutság volt a mágnások vincellérkedése.
Puklus János bodrogkeresztúri borászt, a hegyközség szőlő- és borminősítő szakbizottságának elnökét több ilyen befektető megkereste már, mielőtt birtokot vásárolt volna Tokaj-Hegyalján. Mint mondja, érdekes beszélgetések voltak ezek. Lebeszélni nem szokott senkit, de legalább megfontolásra készteti a leendő vásárlókat.
– Az egyik ifjú birtokosjelölttől nemrég megkérdeztem, hogy az apjának mennyi pénze van az ő szórakozására. Mert ha esetleg milliárdos, itt könnyen lehet milliomos belőle – meséli a borász. Aki ugyanis komolyan gondolja a tokaji borkészítést, az Puklus János szerint tudja, hogy jelenleg édes borból eladhatatlan az a mennyiség, amely Tokaj-Hegyalján készül. A múlt rendszerben értékesíthették a rosszabb minőségű mustot is, hiszen elnyelte azt a szovjet export, ma viszont telítettek a piacok. Ez persze nem csak a szocializmus „kölcsönös gazdasági segítségének” elpárolgása miatt van így.
Szalai Gyula sommelier és borkereskedő szerint nagy gond, hogy maguk a magyarok sem ismerték fel igazán a tokaji értékét. Az államnak hatalmas kampányt kellene folytatnia a borkülönlegesség külföldi népszerűsítése érdekében, Tokaj-Hegyalján pedig támogatnia kellene a turisztikai és gasztronómiai beruházásokat, hogy idecsábíthassuk a fogyasztókat.
Miközben régen azt vallottuk, hogy tíz évből három-négy olyan év van, amikor igazi tokaji minőséget tudunk előállítani, ma már azt mondjuk, minden évben előállítható ugyanaz a minőség, csak az a kérdés, mikor szüretelünk – teszi hozzá Puklus János. Ennek eredményeként is túltermelés van a desszertborokból. A Hegyalján kiforrott nedűk harminc százaléka aszú, kései szüretelésű vagy szamorodni, azt viszont nem vesszük tudomásul, hogy ennyi különlegességre nincs szüksége a vásárlóknak. A fennmaradó hetvenszázaléknyi furmint, sárga muskotály és hárslevelű pedig jelenleg a kutyának sem kell, mert nem illeszthető abba a termékkörbe, amely ma divatos és eladható. Az új fogyasztási szokások szerint ugyanis mindenki illatos, zamatos, reduktív borokat keres; a tradicionális ízek megszállottjain kívül szinte senkit sem érdekelnek az öreg hordókban nemesedő nedűk. Puklus János ezért most többek között azt kívánja bebizonyítani új termékeivel, hogy a furmintból vagy a hárslevelűből is lehet illatokban, ízekben gazdag, friss borokat készíteni. Tokaj-Hegyalja azonban olyan szempontból is sajátos, hogy amíg más borvidékeken egy szőlőfajtából egyfajta bor készül, addig ezen a tájon alapvetően három szőlőfajta él, s ezekből legalább tízféle bort állítanak elő.
Ezért ezen a vidéken minden évben leginkább az időjárás határozza meg, tudnak-e jó bort készíteni. A furmint és a hárslevelű késői érésű fajták, amelyek igénylik a sok napfényt. Amikor viszont ebből kevés van (mint ebben az évben), meg se lehet közelíteni a jó minőséget. Az is gondot okozhat Hegyalján, ha nem esik eleget az eső. Az itt termesztett fajták ugyanis érzékenyek a szárazságra.
A szakbizottság elnöke úgy tartja, sokat változtatott a borvidék helyzetén a külföldi befektetők betelepülése is. Először mindenki támogatta őket, hiszen azt képzelték a gazdák, hogy a nyugatiak hozzák a tőkét, és megnyitják a külföldi piacokat. Ez azonban csak részben történt így. Puklus János megfogalmazásában miközben a magyar ember „a sapkájában vitte eléjük a szőlőt”, ők válogatni kezdtek. Egyre kevesebb területre tartottak igényt, csak a jobb dűlőkre pályáztak, a beszállított termést pedig sokáig elfelejtették kifizetni. A külföldiek által az állam meghosszabbított karjaként számon tartott Tokaj Kereskedőház pillérein létrehozott vállalkozásokba beszálltak a magyar cégek is az üzletrészükkel. Ezeknek a hazai társaságoknak azonban nem volt tőkéjük, ezért csak a borukat vihették a közösbe. A külföldiek azonban az összegyűjtött nedűkből kiválogatták a legjobb aszúkat, és kivitték külföldre, miközben a magyar államtól is felvették a szubvenciót. Tokaj-Hegyalja termelői 21 ezer hektoliter bort adtak át a külföldi tőkével alapított vállalkozásoknak literenként kétszáz forint névértéken, de sok haszna nem származott belőle a borvidéknek. A befektetők például azt is megígérték, hogy minden eladott palack bor után bizonyos összeget kutatás-fejlesztésre, a borvidék felemelésére költenek el, de ebből sem lett semmi.
A legnagyobb gond azonban az, hogy a külföldiek sem tudják eladni a bort. Az üzemeik működtetésére, fenntartására viszont bevételekre van szükségük, ezért olcsón értékesítik a termékeiket a nagyobb forgalmazóknak. Így kerülhet a nagyáruházak polcaira pár ezer forintos aszú olyan cégek nevével a címkén, amelyeknek közük sincs a tokaji borvidékhez. Ezekkel az árakkal viszont nem tudnak versenyezni a magyar kisvállalkozók. A csúcsminőségre pedig vigyázni kellene, a szamorodnit, az aszút és a késői szüretelésű tokaji borokat csak olyan áron lehetne piacra dobni, hogy az fedezze a hegyaljai gazdák egész éves küzdelmét. A jelenlegi helyzetben viszont a tokaj-hegyaljai pincék – amelyekben három évig kellene tárolni az aszúborokat, hogy átvegyék a tokajira jellemző oxidatív ízeket – lassan már csak bemutatóhelyek lesznek, kuriózumok.
Puklus János tizenöt hektár ültetvénnyel rendelkező családi vállalkozása a fent említett körülmények miatt sem közösködött senkivel. A gazda a kisüzemét felszerelte a legkorszerűbb gépekkel, minden a saját tulajdona a szállító járművektől a zúzó-bogyózón és a présgépeken át a palackozóig. Ez viszont csak úgy jöhetett létre, hogy a család inkább nem számolja, mikor térül meg a befektetés, csak fejleszt, hogy állni tudja a versenyt. A külföldiekkel szemben ugyanis az lehet az előnyük a magyar vállalkozóknak, hogy hosszú távra, több generációra tervezhetnek, mivel ők vannak itthon. Két fia is hazaköltözött, hogy édesapjukkal együtt vigyék tovább a vállalkozást. A szőlőművelés és a borászat ugyanis nemcsak üzlet, hanem hagyomány és szerelem is. Bizalmi ügy.
origo.hu
Megérkezett a konvoj az ország karácsonyfájáért – videó
