„Mi most úgy vagyunk, mint az öreg negyvennyolcas honvédek.
Csak azok nyugdíjat kaptak,
mi nem kapunk.”
Gulyás Gyula–Gulyás János:
Én is jártam Isonzónál
Pap János most halt meg – mondja egy fiatalember valahol egy isonzói réten. Az efféle felismerés legalább annyira meggyötri az embert, akár a nevekhez, arcokhoz – elesettekhez köthető muzeális eszközök. Mint például a kobaridi múzeum. Nem csupán azért, mert a tárlat háborús relikviáival és magas hegyi frontmakettjeivel úgy-ahogy átélhetővé teszi a világégés hétköznapjait, de a gyűjteményben rengeteg magyar vonatkozású tárgy is látható. Olyan fényképek például, amelyek már családi albumokban sem nagyon fordulnak elő. Szétlőtt városok utcáin vánszorgó, a kétezer méter fölötti télben küszködő, gleccseralagutak bejáratánál toporgó honvédek. Vagy a sok átlőtt rohamsisak, a rohamok szüneteiben hadianyagból farigcsált emléktárgy mellett a hazai találmány, a középkorból felújított buzogány és fokos, amellyel közelharcot vívtak a bakák, amikor beállt a lőszerhiány. Mégis az arcoktól a legnehezebb megszabadulni. De nem is hagyják a kiállítás tervezői. Amint belépünk az épületbe, rögtön portrékat pillantunk meg: térdeplő, vad képű, fezes bosnyákot, orosz hadifoglyot, kórházi nővért, összeszorított szájú alföldi parasztembert, vidám tekintetű, suhanc tiroli hegyivadászt, olasz katonát – sok-sok egymás által halálra ítélt frontlakót.
Magyar emlékek tömkelege, magyar nyelvű tájékoztató brosúra és film ide vagy oda – a múzeum vendégkönyvében csak elvétve találunk magyarországi bejegyzéseket. Pedig a szlovéniai Kobaridnak, ennek az álmos, középkori isonzói városkának a nevét az olaszok a vereség szinonimájaként használják – ez az ő Mohácsuk –, számunkra viszont a hihetetlen győzelemé. Kobarid ugyanis nem más, mint az 1917-es „caporettói csoda” színhelye, ahol a Monarchia és Németország csapatai csaknem megfordították a délnyugati fronton megmerevedett helyzetet. Az áttörés egykori terepe ma példaértékű tanösvények hálózata, ami kitűnően szemlélteti a szlovénok elszántságát, hogy olyan helyeket teremtsenek, ahol méltóképpen ápolható és átélhető az első világháború emlékezete.
Mindössze három-négy órás séta az egész. Kilépve az Európa-díjjal kitüntetett hadtörténeti múzeumból, az ember felballaghat a Kobarid fölött emelkedő dombra, az olaszok által emelt hatalmas osszáriumhoz, mely a caporettói csatában elesett olasz katonák maradványait rejti, és amelyet 1938-ban maga Mussolini avatott fel. Innen szakszerűen konzervált olasz állásokhoz juthatunk, majd az Isonzó (Soca) folyó lengőhídján átbukdácsolva és a lagúnaszínű vizet megcsodálva újabb védőállásokat látogathatunk meg, miután kis kitérővel megtekintettük a lélegzetelállítóan rejtelmes Kozjak-vízesést. Hadtörténelem, geológia, botanika, természeti csodák és történelmi helyszínek – az Isonzó menti világháborús tanösvények ezt mind együtt kínálják.
Éppen ez gyötri meg a leginkább Kobaridban a magyarországi látogatót. Hogy lehet így is. Civil találékonysággal és kitartással összekapcsolni a jól felfogott turisztikai érdeket és a kegyeleti kultúrát, ami egy tétova magánkezdeményezésből néhány év alatt Szlovénia reprezentatív múzeumát teremtette meg. Mint hazai hadtörténészektől megtudjuk, a kobaridiak nem szakmabeliek: egyszerű érdeklődőként kezdtek első világháborús emlékeket gyűjteni a rendszerváltás után, amikor a szlovénok a jugoszláv-szerb titoizmust elutasítva saját hagyományvilágot kerestek. Először kis garázsmúzeumok, magángyűjtemények jöttek létre, néhány tucat katonai hagyományőrző monarchiás egyenruhában masírozott évfordulókon – ám mindebből alig két évtized alatt világszínvonalú tudományos központ alakult, ahol minden évben hadtörténeti konferenciákat és időszaki kiállításokat tartanak jelentős magyar részvétellel.
És még csak nem is Monarchia-nosztalgiából. Egyszerűen jól felfogott érdekből.
Ha szórványosan is, azért jelen vannak a magyar civil szervezetek, felmenőik emlékét ápoló családtagok az Isonzó mentén és a Doberdón sorakozó katonai temetőkben. Ha ők sem látogatnának oda, akkor előbb-utóbb történelmi evidenciává válna, hogy ezen a frontszakaszon osztrák–magyar katonák harcoltak, osztrák–magyar halottakat hagyva maguk mögött. A névtáblájuktól megfosztott szürke betonkeresztek, az idegen nyelvű írnokok által fölrótt, ékezet nélküli magyar nevek – az a néhány tucatnyi, amely még nem kopott le –, valamint a magyar tájékoztató feliratok hiánya egyre kevésbé mutatja azt, hogy ezeken a helyeken több tízezer magyar honvéd nyugszik.
Ha szórványosan is, de vannak határozott hazai elképzelések arról, hogyan lehetne ezt a pusztulást megállítani.
A Szombathelyen élő Bedécs Gyula az első világháborús magyar hagyományápolás egyik központi alakja. Húsz esztendeje szervezi az Isonzóhoz a kegyeleti túrákat, fogja össze és látja el tanácsokkal azokat a civil törekvéseket, amelyek szeretnék visszaemelni ezt a korszakot és leginkább e kor áldozatait a magyar történelmi köztudatba. Bedécs, aki három évtizedig tanított történelmet és földrajzot a győri Révai Miklós Gimnáziumban, a saját bőrén tapasztalta meg, milyen az, amikor egy reménytelen vállalkozás kiteljesedik.
– Amikor a rendszerváltás idejében megszerveztem az első iskolai kirándulásokat az Isonzó vidékére, magam is úgy éreztem, hogy nem elég jelentős a magyar állam szerepvállalása, különösen az olaszéhoz képest – mondja a nyugdíjas tanárember. – Ezért Fodor István budapesti kollégám szorgalmazására és a goriziai Renato Tubaro támogatásával 1992-ben megalapítottuk az Isonzó Baráti Kört, majd szabolcsi fafaragók ajándékaként négy kopjafát vittünk ki a diákokkal. De alaposan megjártuk.
Az egyik legszebb fekvésű temetőben, a boveciben állították fel az elsőt, ahol már semmi nem idézte az ott eltemetett magyar honvédeket. Elégedettek voltak, de este a diákok szálláshelyén megjelent a szlovén rendőrség, mondván, nagyon örülnek a magyar középiskolások kezdeményezésének, de az mégsem járja, hogy engedély nélkül alakítsák át a sírkertet. Egy év múlva híre-hamva sem volt a kopjafának. Három évvel később a nagy feszülettel szemben bukkant föl: a helyi hatóságok a felállítása után azonmód elvitték, mert szabálytalanul került oda, de megőrizték; s amikor saját emlékművükkel elkészültek, visszahelyezték a magyarok illegális kopjafáját is.
– Egyszerre örült és szégyenkezett az ember – emlékezik Bedécs Gyula. – Érthető a szlovénok magatartása: amikor például a socai katonai sírkertben készítettük elő a másik kopjafa helyét, már az első vágásra csontokat fordítottak ki az ásók. Ám ha mondjuk Solkanban nem cseréljük ki a győri diákokkal az elmosódott neveket őrző bádogtáblákat, ma már nevek sem volnának. Kezdetleges fusizás volt ez, lelkes partizánmunka. De a diákoknak jót tett, egyszerre utaztak, tanultak és dolgoztak. Azóta megváltozott a világ: inkább Görögországba vágynak a fiatalok; és a mostani felfogás szerint dolgoztatni sem szabad őket úgy, hogy még ők fizetnek érte.
Az Isonzó Baráti Kör és az abból kinőtt Múltunk Útjain szervezet koszorúi azért most is megtalálhatók ezekben az elhagyatott sírkertekben. S Bedécs Gyula nem csupán kegyeleti túrákat vezet e vidékekre, de speciális útikönyveket is ír azok számára, akik a vadvízi evezés mellett a magyar vonatkozású emlékhelyekre is kíváncsiak. A napokban jelent meg Az I. világháború emlékezete Galíciában, az Isonzó völgyében és a Doberdón című könyve – a székesfehérvári Krajczáros Alapítvány támogatásával.
– Az a legnagyobb gond, hogy a szlovénok nem gondolnak a magyar turistákra, nem írják ki magyarul a látnivalókat – magyarázza Bedécs. – Ugyanakkor mi is felelősek vagyunk azért, hogy nem mennek oda hazánkfiai. A szellemiséget fent kellene tartani. Hiszen ebben a kérdésben az emberek levetkőzik politikai neveltetésüket: például a fideszes irányítású Győr ugyanúgy az ügy mellé állt, mint az MSZP-s vezetésű Székesfehérvár.
Bedécs Gyula szerint a boveci kopjafa históriája jól mutatja, hogy vannak esetek, amikor a civil szervezetek lehetőségeik határára érnek – ettől a ponttól elengedhetetlen az állami szerepvállalás. A nyugdíjas tanár példaként említi, hogy egy soproni baráti társaság négy méter magas keresztet és két emléktáblát szeretne elhelyezni a Doberdón. Mindent vállalnak: elkészítést, kiszállítást, elhelyezést. Segítségre volna szükségük, hogy ne járjanak úgy, mint a győri diákok. A magyar államnak kellene erőfeszítéseket tennie, hogy együttműködési megállapodást kössön helybéli turisztikai szervezetekkel, s hogy a szlovénokkal közösen alakítsa ki az emlékhelyek formáját, dizájnját. Állami támogatással lehetne az első világháborút elemző, a határon túli értékeket bemutató könyvek kiadását serkenteni, Bedécs szerint például égetően hiányzik egy monográfia a világháború katonaköltőjéről, Gyóni Gézáról. Egyáltalán: állami feladat volna felhívni a polgárság figyelmét ezekre az utazási célpontokra és történelmi kötelezettségekre – illetve megoldani a magyar nyelvű ismertető táblák problémáját.
Különösen, hogy a nyakunkon a kilencvenedik évforduló. Amiről nem sok szó esik a „reneszánsz” félmámorban.
Németh István nyugállományú ezredes, az ukanci temetőt helyreállító székesfehérvári Krajczáros Alapítvány elnöke szerint éppen az elmúlt kilencven év az oka annak, hogy az évfordulón így állunk katonai halottainkkal. A második világháború után a hetvenes évekig nem nagyon látogathattak erre a területre magyarok, ami egy emberöltő, s bőven elegendő az ottveszett nagyapa elfelejtésére. Az ezredes szerint nálunk egyszerűen nem maradt meg az első világháború tárgyi kultúrája: többek között a falusi lakosság panelba költözésével ment a szemétdombra mindaz, ami az új lakóhelyre nem fért be.
De mi nem elégszünk meg ezzel a magyarázattal.
– Ön éppen a hetvenes években, a Kádár-korszak fénykorában végezte tiszti tanulmányait. Mit tanítottak a fiatal tiszteknek az első világháborúról, mondjuk a hadtörténetírásban külön fejezetként kezelt caporettói áttörésről?
– Ebben az időben a honvédségben nem beszéltek az első világháborúról – felel kérdésünkre Németh István. – Mindent Trianon árnya lengett be. Még szakirodalom sem volt, ami nem csoda: 1945 után a Monarchia katonaságát imperialista seregnek nyilvánították Magyarországon is. Ami persze ostobaság, hiszen ez tömeghadsereg volt, amelyet alföldi parasztok vagy dunántúli iparosok töltöttek fel hazai részről, az úgynevezett imperialista elit pedig nem üldögélt a lövészárkokban, nem ők viselték a háború súlyát.
A Krajczáros Alapítvány elnöke azonban úgy véli, az emlékezet ellentmondásai már 1918-ban kiütköztek: amikor hazaértek a lerongyolódott honvédek, hiába álltak helyt derekasan négy évig a sokszoros túlerővel szemben, és hiába vonultak vissza rendezetten – itthon nem kaptak munkát, a kisantant megszállta a megcsonkított országot, és a korábban megvert román katonák a Hősök terén fényképezkedtek. A veteránok villámgyorsan a társadalom perifériájára kerültek. Németh felhívja a figyelmet arra, hogy még a forrongó Oroszország sem engedte szélnek olyan felelőtlenül a hadseregét, mint Károlyi Mihályék.
– Történelem, ideológia és a távolság is kiszorított bennünket az Isonzó vidékéről – teszi hozzá mindehhez Bedécs Gyula. – A fájdalom is csökkent évtizedek alatt, és testületileg sem voltunk olyan erősek, hogy egy-egy város magára vállalta volna meghatározott temetők gondozását. Így úszott el már jó régen első világháborús temetőink felújítása.
„Doberdó kövein sok honvéd vére kicsordult, / névtelen, szent sereg ez ott halt a messze honért, / Porló kő elenyész, nem méltó őre hírüknek, / nincs ide vésve nevük, szívbe íródtak azok” – böngésszük kínkeservvel az elmosódott betűket a karszti Rence katonatemetőjében. A sírkertben már csak egy-két kereszt áll, a többit a kerítőfalra szögezték gondos kezek. A betonkeresztek csonka végeiből kiállnak a kusza szögesdrótdarabok, amelyekre ráöntötték a síremléket. Hantok már nincsenek, a magas fű szélén, ahol a polgári temető kezdődik, emlékmű idézi a Monarchia elesettjeit. A „homlokzati” márványfelületen németül – eldugva, szétmállva magyarul. Ennyi jár nekünk. A szerénykedő felirat jól mutatja helyzetünket a Monarchia kebelén: bár a hadvezetés előszeretettel állított magyarokat a legnagyobb veszteségeket követelő frontszakaszokra, a legtöbb emlékműre fel sem került az emlékszöveg a mi nyelvünkön.
Pedig az első világháború után még volt arra mód, amire a másodikat követően nem, trianoni határokon innen és túl is: a magyar művészi élet nagyjai vettek részt a háborús emlékművek, emlékoszlopok – közadakozásból megoldott! – fölállításában. Az ország településeinek legalább kétharmada tett eleget az 1917-es törvénycikknek, amely előírta: „Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében.” A két háború között május utolsó vasárnapja a hősök emlékünnepévé avanzsált, amelyet „a magyar nemzet mindenkori hősi halottainak” szenteltek, mindaddig, amíg ez nem ütközött szovjet érdekekbe és kultuszokba. Márpedig a második világháború utáni skizoid korszak azzal köszöntött be, hogy az ugyancsak idegen birodalmi határokat védelmező és elpusztuló magyar honvédeket, a „hős Szovjetunió” ellenségeit igyekeztek kitörölni az emlékezetből, míg a hazánkban elesett szovjet katonáknak kötelező volt emlékhelyeket létesítenünk. A rendszerváltásig csak az ő és a velük szövetséges katonák sírjainak gondozása volt szalonképes – a magyaroké még Magyarországon sem.
Úgy tetszik, az emlékezet háborúját mindkét esetben már a kezdet kezdetén elveszítettük.
– Igazság szerint már a húszas–harmincas években szép terv készült az egykori olasz fronton, idegen földben nyugvó magyar áldozatok központi temetőjéről – mutat rá Négyesi Lajos alezredes, csatatérkutató és hadirégész, az isonzói terület szakértője. – Azonban a magyar fél nem tudta finanszírozni a munkákat, s a második világháború idején háttérbe szorult a kérdés.
A mai Szlovéniának ez a része ekkortájt itáliai megszállás alatt volt, az olaszok pedig komoly erőfeszítéseket tettek halottaik összegyűjtésére, és a kor ideológiájának, a fasizmus hőskultuszának megfelelő monumentális emlékműveket, csontkamrákat emeltek. Az egykori ellenség maradványait is részben ezekre a helyekre vitték, és ugyanolyan tisztelettel adóztak nekik, mint honfitársaiknak. Mint Bedécs Gyula megemlíti, számára meghatározó élmény, hogy az olasz emlékműveknél, például Redipugliában vagy Foglianóban, milyen rend van ma is: nincsenek bizsuárusok, nem lehet bemenni lenge öltözetben, mert ezek „zona sacrák”, azaz szent helyek. Ismeretlen magyar honvédek ezrei részesülhetnek ebből a kegyeletből. Míg mondjuk az isonzóinál is mostohább helyzetű egykori galíciai fronton a nyugdíjas tanár számára megrázó volt látni a Gorlicéhez közeli Smerekoviec falucska temetőjében az egyetlen magyar sírját: minden fejfát szárazvirág díszített – kivéve Szász Sándor huszárét.
– Az isonzói katonatemetők mai keserves állapotát az is magyarázza, hogy a szlovénok nem úgy élték meg az első világháborút, mint a magyarok – mondja Négyesi Lajos. – A szlovén, olasz, német lakosságú terület éppen soknemzetiségű jellege miatt nem volt érdekelt abban, hogy a Monarchiát védje. Az olaszok azért indítottak támadást ezen a szakaszon 1915-ben, hogy megszerezzék az isztriai és dalmáciai olasz lakosságú térségeket. A második világháború után szlovén vidékeken is kötelezővé vált a titói partizánkultusz, ugyanakkor Olaszország és Ausztria ellenség volt, Magyarországgal is háborús feszültség körvonalazódott a „láncos kutya” időszakban – magyarázza az alezredes. – Az újvidéki mészárlás miatt még az első világháborús magyar katonák is fasisztává váltak visszamenőleg.
A hadirégész hangsúlyozza, hogy a magyar–szlovén viszonyt megterhelte a muraközi térség kérdése is. Az impériumváltás után ugyanis szlovénokat telepítettek a feldarabolt nagyhercegi birtokokra, akiket 1941-ben kitelepítettek a visszatérő magyarok. Azok a szlovénok, akik ezt szerették volna elkerülni, beléptek a nyilaskeresztes pártba, úgyhogy a háborút követően együtt raboskodhattak a magyarokkal valamelyik jugoszláv átnevelő táborban.
Mindezek után érthető, hogy a Tito-korszakban piros pontot kapott az a szlovéniai úttörő, aki letépkedte a hadisírokról a bádog névtáblákat.
Horthy Miklós pirospozsgás arcképe, a sarkkutató Tegethoff-expedíció reményteli legénységének és véres tengeri ütközeteknek a fényképe – a Monarchia haditengerészetének hőstettei és hősei díszítik a bécsi hadilevéltár folyosóját. Itt kerestük föl Balla Tibor hadtörténészt, aki a kétfős Osztrák Hadilevéltár mellett működő állandó magyar levéltári kirendeltség vezetője.
– Az Isonzó-front mostohagyerek a mai magyar történetírásban is, holott magyarországi megkereséseink hatvan százaléka az ottani veszteségekre vonatkozik – mondja Balla. Évente ezer megkeresés: első világháborús halottakat, sebesülteket, eltűnteket, ritkábban kitüntetéseket firtatnak az utódok, de felfutóban van a vitézi címek iránti érdeklődés is. A bécsi kirendeltség munkatársai pedig nyolcmilliós cédulakatalógusban tallózhatnak, hogy segítsenek felderíteni, kinek melyik frontszakaszon, mely alakulat katonájaként veszett oda a felmenője. A szolgáltatás ingyenes, de a találati arány csupán harminc-negyven százalékos, mivel nehezíti a keresést, hogy általában német ajkú írnokok készítették a veszteségi lajstromokat, akik sok nevet hibásan vetettek papírra.
– Ezzel együtt azok az anyagok őrződtek meg a Monarchia veszteséglistáiból, amelyek Bécsben maradtak – mondja Balla Tibor. – A magyarországi iratok egy része még a második világháború és az 1956-os események idején semmisült meg, egy részük pedig az ötvenes–hatvanas évek selejtezéseinek esett áldozatul. A budapesti Hadtörténelmi Levéltárban csak az első világháborúban részt vevő honvédek neve található meg.
Bécsben egyébként 1926 óta tart fenn hadilevéltári kirendeltséget Magyarország, ami a két világháború között még tizenöt–húsz főt foglalkoztatott, javarészt nyugdíjas k. u. k. tiszteket. A Monarchia szétesését követően létrejött kisantantállamok utódai ma is komolyan lobbiznak azért, hogy megalakíthassák saját kirendeltségüket a hadilevéltárban. Ám – történetileg logikus, mégis ironikus módon – az osztrákok ehhez a kutatómunkához a magyarok beleegyezését kérik, mint nemrégiben Horvátország esetében – tudjuk meg Balla Tibortól. Próbálkoznak a románok, a szlovákok is, egyelőre sikertelenül.
– Ezek az országok részben már feldolgozták a maguk első világháborús szereplését – mondja a hadtörténész –, annak ellenére, hogy a románok, horvátok, szlovákok jelentős része magyar állampolgárként lett besorozva. Az osztrákokat mostanában kevésbé érdekli ez a korszak, inkább csak színes albumokat jelentetnek meg róla. Nálunk pedig 1956 óta periférián van a téma, miközben nő a civil érdeklődés iránta, erős a Monarchia-nosztalgia – példa erre a szecesszió feltámadása –, és egyre több az első világháborúból szakdolgozó tanítványom is. Végső soron nehéz erre a mellőzöttségre magyarázatot találni – gondolkodik el Balla Tibor.
Több mint húsz évvel bemutatása után is elszoruló szívvel nézi meg az ember a magyar dokumentumfilm-művészet egyik legmegrázóbb alkotását, a Gulyás testvérek Én is jártam Isonzónál című munkáját. Gulyás Gyula és János több éven át faggatta az utolsó szemtanúkat, a nyolcvan–kilencven esztendős veteránokat, akik szép beszédükkel, elképesztő emlékezőtehetségükkel, fegyelmezettségükkel, érzékenységükkel és humanizmusukkal rég letűnt korszakot elevenítettek meg. A filmet az tette igazán drámaivá, hogy Gulyásék rögzítették az idős frontharcosok látogatását az egykori hadszíntereken – a szembesülést azzal a világgal, ahol bajtársaik, falubelijeik százai vesztek oda.
Büszkén, egymással is hadakozva, a Piave partján üldögélve kimondták azokat a tabumondatokat, amelyekért még 1986-ban sem tapsolt a magyar pártvezetés. Például, hogy „minket nem vertek meg a fronton”, „annyira el voltunk áztatva, hogy mi abban a háborúban bűnösök vagyunk”, vagy a bácsi, aki az olasz frontról hazatérve, esküvője előtt tíz nappal csatlakozott a székely hadosztályhoz, mondván: „Még hősi halott mindig lehetek, de Hajdúszoboszlón román állampolgár nem leszek soha.” Ezeknek az embereknek egyik korszak sem moshatta ki az agyából a helytállás és a hazafiasság erkölcsét. Miközben nyomorultul, semmibe véve éltek: egyikük elpanaszolta romos háza kapujában, hogy éppen ’86-ban fosztották meg nyugdíja ötödétől, a másik, egy hadirokkant elregélte földjei elvesztését, majd trafikja államosítását.
Vajon változott a helyzet 1986 óta?
Igen, szemtanú már nem él. Annál súlyosabbak lennének a kötelezettségeink a halottak iránt.
– Amerikában évi húszmillió dolláros költségvetéssel működik a Pentagon Hadifoglyok és Eltűnt Személyek Felkutatásáért Felelős Egyesített Parancsnoksága, a JPAC – emlékeztet Négyesi Lajos hadirégész. – Ez megfelel az amerikai hadsereg alapelvének, mely szerint „senkit nem hagyunk hátra”. Ahol a sereg elesettjeinek nyomára bukkannak – amint az 2007-ben Nemesvita közelében, egy B–24-es nehézbombázó lezuhanásának helyszínén is megtörtént –, hatalmas erőfeszítéseket tesznek a maradványok felkutatására. Az olaszok a mai napig nem feledkeznek meg a magyarországi hadifogolytáborban elpusztult honfitársaikról – teszi hozzá a kutató, aki kollégáival jelenleg az esztergom-kenyérmezői tábor temetőjének rendbetételén fáradozik, de gyakran utazik Szlovéniába is jeltelen magyar hadisírokat kutatni.
Négyesi alezredes úgy véli, a hadisírok és általában a halott emberek tiszteletének kortól függetlennek kell lennie. De Magyarországon már egy százéves temetőhöz sem fűződnek olyan érzelmek, mint másutt jóval régebbiekhez – példa erre a váci múmiák kiállítása, ezeknek a halottaknak még élhetnek a hozzátartozóik. Ezzel szemben Amerikában csak akkor tárhatja fel az indián temetőket egy régész, ha jelen van a törzs sámánja is, és a vizsgálatok után vissza kell temetni a holttestet, mivel a temető szent hely.
– Talán egy sírgondozó századra volna szükség, akik, együttműködve a hadisírgondozó irodával, ápolnák a külhoni temetőket, és ébren tartanák a hősi halottak kultuszát – töpreng Négyesi Lajos.
Az emlékezés módja, ereje, eszközei mindenesetre bennünket minősítenek, személyesen és országosan is. Amíg csak egy-egy lelkes civil szervezet, néhány magányos kutató küzd az első világháború kevéske magyar nyomainak megőrzéséért, és az állam ezt közömbösen nézi, vagy látványos, de nem túl széles körű akciókat hirdet, addig évről évre fogynak isonzói, doberdói halottaink.
Pap János most halt meg – mondja egy győri középiskolás fiatalember valahol egy gazos isonzói réten. A szél kitépte kezéből és elragadta a bádogtáblát, amely Pap János honvéd nevét őrizte a málladozó sírkövön. Még hetven évig az első világháború után.
Vége
