Politikai burleszk születésnapi habostortával

Ezerkilenszáznyolcvannyolc őszén, amikor a Fidesz már több mint fél éve megalakult, a szabad demokraták még mindig csak egy laza szervezet tagjaiként tartották számon magukat. Novemberben azután úgy döntöttek, nekik is illene végre létrehozni egy pártot. Nem könynyen szánták rá magukat, hiszen annak az évnek még a májusában is csak a Szabad Kezdeményezések Hálózatát hozták létre. A politikai alternatívákat kidolgozó szervezet ötventagú ideiglenes koordinációs tanácsot választott.
Már jócskán mögöttük volt az 1985-ös monori találkozó, ahol párduc és gödölye – Bauer Tamás és Csoóri Sándor, Csurka István és Kis János – még egymás mellett heverésztek. És mögöttük voltak a gumibotos március tizenötödikék, amelyekről majd másfél évtized múlva, tollasodván és pocakosodván jólesik nekik elfelejtkezni a könnygázgránátos-gumilövedékes október huszonharmadikák korában. Mit érdekli akkor már őket, hogy megvakított emberek maradtak az MSZP–SZDSZ-kormány által szervezett „ünneplés” után! Ki törődik már azzal, hogy a rendőrség a rákövetkező évben 11 ezer könnygázgránátot és 2200 liternyi maró paprikaoldatot vásárol a belső ellenség megfékezésére, s hozzá még százmilliókért Izraeltől vásárol vízágyúkat! De ne ugorjunk előre, még innen vagyunk az első szabad parlamenti választáson, még kezünkben érezzük azt a puha fedelű, a korra oly jellemző címlapú, börtönrácsos Beszélőt, emlékezetes számában a Társadalmi Szerződéssel, benne a sokat idézett mondattal: „Kádárnak mennie kell!”
Tudták, merték, tették
Csak Kádárnak? A rendszer maradhatott? Mindig is személyekben gondolkodtak. Diadalmas megválasztásokban, sűrű leköszönésekben. (Húsz év alatt az SZDSZ kilenc pártelnököt fogyasztott el, háromszor annyit, mint a Fidesz.) 1988. november 13-án a Jurta Színházban még mindig vitatkoznak, jó-e, ha hálózatból párttá válnak. A hálózat olyan jól hangzott. Végül az 1100-ból 998 szavazattal úgy döntenek, jöjjön létre a Szabad Demokraták Szövetsége, egyelőre ügyvivő testülettel. Elnököt még nem választanak, de már nagyon is ügyelnek rá, kik kerüljenek a reflektorfénybe: a televízióban Konrád György mellett Magyar Bálint és Pető Iván mutatják be a pártot.
1990. február 23-án megbízott elnöknek választják meg Kis Jánost. Csak a parlamenti választások után véglegesítik. Ez két héttel az első szabad választások utáni kétnapos küldöttgyűlésen történik meg, április 22-én, Lenin születésnapján, amelyet a múló időre és a befagyott történelemre való tekintettel ekkor talán már Haraszti Miklós SZDSZ-es ügyvivő sem ünnepelt.
A pártnak nagy arcai voltak: híres plakátjuk Pető Ivánt, Rajk Lászlót és Magyar Bálintot mutatta. Pető arca van a „tudjuk”, Rajk a „merjük” és Magyar a „tesszük” ige alatt. Vannak metaforikus véletlenek. Többeket megkérdeztem, ki emlékszik az SZDSZ 1990-es másik jelmondatára: „Szívvel, ésszel, tisztességgel!” Még liberális ismerőseimnek sem rémlett. Valami rejtélyes oknál fogva a szív meg a tisztesség fogalma nem tapadt össze tartósan az SZDSZ múltjával.
De melyik is volt az SZDSZ igazi arca? A filozófus Kis Jánosé? Aki ott ült Petővel az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon? Aki nem tudta lenyelni a 2002-ben kirobbant Medgyessy-ügyben az szt-tiszti békát, és inkább kilépett? Vagy inkább a tevékenységében több mint bátor Magyar Bálinté, akinek nevét máig áldják azok az általános iskolai tanárok, akiknek válláról kultuszminiszterként levette az osztályismétlésről szóló döntés nehéz terhét? Vagy inkább Pető Iván arcára kellene gondolnunk, aki a Kónyával történt vitában arra a kérdésre, hová lett az SZDSZ harcos antikommunizmusa, azt mondta, hogy ezt csak akkor lehetne tőlük számon kérni, ha ők kormányoznának? Ki gondolná, hogy az elvhűség kormányhatalom-függő? Esetleg Rajk jellemezné őket? Akiben sok idősebb ember a mitikus apa reinkarnációját látta? Az SZDSZ-nek mindenesetre sok arca volt, és a húsz év alatt még több lett. Ebben nem hasonlítottak a másik, akkor még nemzeti liberálisnak nevezhető pártra, a Fideszre. Ott, noha elnököt ők csak 1993-ban választottak, nem volt kérdéses, hogy a párt első számú arca Orbán Viktor. S ez a tény korántsem holmi diktátorságról árulkodik, inkább arról, hogy egy párt arculatának határozottsága a párt rejtett energiaközpontját jelenti.
Lehet, hogy az SZDSZ a kezdet kezdetétől identitás- és hatalmi problémákkal küzdött? Míg a Fidesz számára az volt a kérdés: „Eléggé olyannak látszunk-e, amilyenek vagyunk?”, az SZDSZ inkább azon vívódott: „Jó-e nekünk, ha olyannak látszunk, amilyenek vagyunk?”. Az SZDSZ elnökei – Pető és Kuncze kivételével, akiknek öt, illetve hat plusz egy év jutott – a húsz év alatt szinte évenként váltották egymást. Kis János ’90-től ’91-ig, Tölgyessy ’91-től ’92-ig volt pártelnök, Kunczénak először szintén csak egy éve volt ’97-től ’98-ig, Magyar Bálint pártelnökként két hosszú évig ostorozta az Orbán-kormányt ’98-tól 2000-ig, Demszkynek már ismét csak egy év jutott, 2001-ig, Kókának 2007-től 2008-ig úgyszintén. Ez a sűrű rotáció vagy belső stabilitáshiányra, vagy identitásproblémákra utal. De hát mi gond lehet egy olyan párttal, amelynek akkora az értelmisége, hogy be sem fér az országba?
A sápadt fényű értelmiségi holdudvar
Az SZDSZ-nek a kezdetektől volt értelmiségi holdudvara. Sőt ez a holdudvar, fittyet hányva a fizika törvényeinek, előbb létezett, mint maga a hold. Ez az értelmiség mindig is erős hajlamot érzett arra, hogy zárt rendszerben gondolkodjon. Elveit előszeretettel deklarálta, és az előítéletesség megfékezésére egy egész előítéletgyárat hozott létre. Köreikben a mások megbélyegzése reggeli bemelegítő gyakorlatnak számít, csatlakozni hozzájuk egyszerű önfeladás révén lehet. Párt- és eszmetársaikat kemény bírálatban részesítik, s gyakran még ugyanazzal a lendülettel kínos fényezésnek vetik alá. Aki járt már ebben a sápadt fényű holdudvarban, tudja, hogy a „leg”-ek birodalmába jutott, a legnagyszerűbb gondolkodók, a legkiválóbb debattőrök, a legcsaládszeretőbb férjek és a legellenállhatatlanabb nőfalók világába. (Az ellenállhatatlanságot is nagy homlokú férfiak szokták volt megállapítani egymásról, és aki nem hisz nekik, az vagy jobboldali, vagy nő.) Ez az értelmiség nem a tudatlanságával nyomaszt, nem is a tudásával, hanem azzal, hogy nem társ semmilyen tisztázáshoz. Nem szeret cserélődni a másik ember szellemén, inkább diktál, a valóság folyamatai ritkán háborgatják, közössége zárt, és zártságra hív fel. Pontosan annyira nyitott a világfolyamatokra, mint amennyire zárt a szerinte idejét múlt magyar falvak gondjaira. Ez az értelmiség Magyarországból annyit vesz észre, amennyit az országúton suhanó kocsiból látni lehet.
Az SZDSZ az első szabad választásokon elérte a 23,83 százalékot, és aztán folyamatosan rontotta eredményeit. Népszerűségvesztésének az is oka, hogy az erős önanalizáló képesség nem jelent erős önkritikát is. 1990 előtt az SZDSZ kiválóan fölépítette az imázsát, amelynek egyetlen aprócska hibája volt: köszönő viszonyban sem volt a párt valódi arculatával. Az imázs nem azonos az arccal, de nem térhet el tőle gyökeresen. Az SZDSZ-imázsban igen markáns volt az antikommunista jelleg, és ez sokakat hozzájuk vonzott. Sokan érzik úgy, hogy az SZDSZ hajdani antikommunizmusa egyszerű PR-fogás volt, tiszavirág-életű szavazatgyűjtő akció. Pedig nem teljesen és főleg nem mindenki számára volt az. Kőszeg Ferenc az SZDSZ húsz évének sajátos, „Magyar Bálint-szempontú” áttekintésére vállalkozván (ÉS, 2008. augusztus 15.) a kilencvenes évek elejére visszatekintve azt írja: a tagság két csoportra szakadt, az egyikben a rendszerváltók voltak, a másikban az ellenzék (tudniillik az Antall-kormányé). Az SZDSZ metamorfózisát jól jellemzi, mi is történt ezekkel a csoportokkal. Húsz év alatt elsősorban a rendszerváltók fogytak el. Álljon itt egy kisebb névsor, zárójelben a kilépés éve: Tellér Gyula, Tarlós István, Derce Tamás (1994), Tölgyessy Péter (1996), Tamás Gáspár Miklós (2000), Kis János, Hack Péter (2002). A pártban azok maradtak elnyűhetetlenek, akiknek minden olyan kormány ősellenségnek számított, amelytől nem remélhették, hogy beveszi őket a hatalomba. Ezért ezt az oldalt nem ellenzékinek nevezném, hanem inkább „alkuképes oldal”-nak. Az alkuképes oldal tagjai gyakran a saját rendszerváltó társaikkal kerültek összeütközésbe, amikor az állampárt utódpártjával való koalíciót szorgalmazták. Az SZDSZ 1994-ben, éppúgy mint 2002-ben vagy 2006-ban, pompás indokokat talált arra, miért vállal koalíciós kormányzást az MSZP-vel. Kuncze 1994-ben rátartian kijelenti: olyan koalícióba nem mennek bele, amelyben csak statisztálhatnak. Még nem érzékelhető tisztán, hogy ez az áruba bocsátott lelkiismeret miatti megtépázott büszkeség utolsó hörrenése-e, vagy annak előrejelzése, hogy ha nem diktálhatnak, akkor – adieu! Érvelésükből mindenesetre úgy tűnik, 1994-ben azért léptek be a koalícióba, mert az MSZP ugyan nélkülük is alakíthatott volna kormányt, de hívta őket, 2002-ben meg azért, mert nélkülük most már nem alakíthatott volna kormányt, tehát ismét hívta őket. Mindegy a körítés, mert a hatalomba hívás a legfontosabb. Ami részleteiben nagyon bonyolult tud lenni, a lényege szerint többnyire roppant egyszerű. „Gyertek!” – mondja a hatalom. S akkor menni kell. Akkor is, ha nem kell.
Egy másik állandó SZDSZ-es téma a „kilépni vagy nem kilépni” hamleti kérdése. Lélektana van ennek is: a túl gyorsan kimondott „igen”-t le szokás verni a másikon. Ez a „megadtam magam neked, de én azért független vagyok”-féle fárasztó játszma. A kalap viselésére vágyó asszonyok szoktak hetente válóperrel fenyegetőzni úgy, ahogyan az SZDSZ félévenként meglebegtette a koalícióból való kilépését. Gyurcsány nem is bírta sokáig az SZDSZ-nek ezt a stílusát, s hogy a kisebbik kormányzópárt miért hátrált ki a koalícióból, annak még nem tudjuk minden részletét. Mindenesetre a kudarcba fulladt egészségügyi „reform” mellett az SZDSZ számára Gyurcsány sikertelensége volt az a füstjel, amely láttán kis csapata levonult a hatalom szemétdombjáról. A koalícióból való kilépés az SZDSZ-nek mindig akkor vetődött föl, amikor a botrány sikertelenséggel párosult. Önmagában a botrány sosem zavarta őket. Ráadásul az esetek többségében az SZDSZ jócskán felelős volt mind a botrányért, mind a sikertelenségért. Az idei kilépést leszámítva a szakítás tamtamdobját legerősebben 1996-ban verték, a Tocsik-ügy kirobbanása után. Az SZDSZ úgy viselkedett, mintha már nem lenne képes elviselni azt az erkölcsi fertőt, amelybe belecseppent. Csak sajnos percek alatt kiderült, hogy a Tocsik-botrány szereplői közt az MSZP-sek mellett jócskán akadtak SZDSZ-esek is. (Boldvai László szocialista képviselő volt, de Virág Attila az ÁPV Rt. igazgatótanácsában az SZDSZ-t képviselte, Bernhard Barnabás, akinek Utilitas nevű cége számlájára utalt át Tocsik Márta százmilliókat, korábban az SZDSZ országos tanácsának tagja volt.) Kőszeg Ferenc élesen fogalmaz a Tocsik-ügyről: „Az SZDSZ megpróbált kibújni a felelősség alól. Nem is tehetett másképp, hiszen ha vállalja a felelősséget, Magyar Bálintot kellett volna föláldoznia, márpedig Magyar Bálint volt maga a párt.” S mégis ilyen szuperlatívuszokat idéz áhítattal Révész Sándor tollából: „Magyar Bálintra az oktatásügy szemléletformáló, korszakalkotó reformereként emlékszik majd az utókor.” Mit fűzhetnénk ehhez? Csak annyit, hogy Magyar Bálintra vagy így, vagy teljesen másképpen emlékszik majd az utókor.
Hol lehet a zsákutca vége?
Az SZDSZ nem vonta le a következtetéseket abból, hogy népszerűsége az első koalíciós kormányzás idején két esztendő alatt rohamosan csökkent. Az 1995-ben kirobbant olajgate-ügy kivizsgálására megalakult parlamenti bizottságnak nemcsak az MSZP-s, hanem az SZDSZ-es képviselői is fedezték a hatalmas pénzek eltüntetésére szakosodott szocialistákat. Emlékeztetőül: az orosz államadósság állományáról a két ország nyilvántartása 67 millió dollárral tért el. Ennek az összegnek 58 százalékát lettek volna kötelesek befizetni az érintett, kétes tranzakciókat lebonyolító MSZP-közeli cégek a Magyar Államkincstár számlájára. Ehelyett dollármilliók vándoroltak magánzsebekbe. Hogy a média miért inkább mégis a Tocsik-botrányra vetette rá magát? Talán mert Tocsik sikerdíjának százmillióit az akkortájt tizenkilencezer forintos minimálbérből élő emberek még föl tudták fogni. Kövér László a politikai és erkölcsi hitel romlását így fogalmazta meg: „Az SZDSZ elérkezett annak a zsákutcának a végére, amelybe a Demokratikus Chartával lépett.” (Magyar Nemzet, 1996. október 22.)
(A cikk 2. része a hétfői számban olvasható)