Másnak lakása van, nekem váram – ezt a választ kaphatja Major Balázstól az, aki életkörülményeiről érdeklődik. Luxus ez vagy inkább nélkülözés?
– Tény és való, hogy a kezdetek óta mindenemet a szíriai kutatásokra fordítom. De legalább van várunk, s hangsúlyozom, ez nemcsak az enyém, hanem a csapatunké – sőt az egész országé. Ez az építmény a Szentföld és a világ legnagyobb keresztes vára, kulcsra zárható állapotú, hatalmas erődrendszer. Margat egyrészt a leg-leg-leg, másrészt a területén fekszik egy közel öthektárnyi középkori város. Így különleges lehetőségünk van arra, hogy megvizsgáljuk azt, amit ritkán szoktak: hogyan élt együtt a vár a településsel. S amiért a margati vár zseniális lehetőség: itt még soha senki nem kutatott. Érintetlen.
– Margat a keresztes háborúk történetében is kiemelkedő jelentőségű. Kik uralták Major Balázsék előtt?
– E hatalmas erődítmény volt a középkori Európa egyik legnagyobb nemzetközi szervezetének, a johannita lovagrendnek a központi vára. Itt fogadták el azt a szabályzatot, amely a johanniták valódi katonai lovagrenddé válását jelenti; itt ért partot Oroszlánszívű Richárd, amikor Ciprus felől érkezett a Szentföldre; s ennek a várnak a fenntartását finanszírozta II. András királyunk a szalacsi sóbányák jövedelméből. 1285-ig van keresztény kézen, azt követően is folyamatosan használják, és a hozzá kapcsolódó város 1958-ig lakott. Ezért nemcsak a vár és a település feltárása szerepel terveinkben, de jövő nyáron szeretnénk elkezdeni a városka házaihoz kapcsolódó legendák összegyűjtését is, illetve a hajdani élet rekonstruálását. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, amely egy évvel ezelőtt egyetemközi együttműködést kötött Szíriában, már jelentkeztek diákok, akik ebben a munkában részt vennének. Eközben mérnökhallgatók fölmérnék az épületeket, így meg lehetne menteni egy hagyományos arab falut, s nem kellene mesterségesen újra fölépíteni, mint Szentendrén a skanzent. Ilyesmire ott még nem volt példa. A szíriai kormánynak az a terve, hogy a vár megmarad múzeumnak, amelyet mi a visegrádi palotához hasonlóan szeretnénk berendezni eredeti tárgyakkal. A faluba életet vinnénk: az egykori karavánszerájt például elegáns hotellé lehetne fejleszteni.
– Nem éppen rövid távra terveznek.
– A Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium egykori diákjaként megtanultam, hogy legalább tíz évre előre kell kalkulálni, s ahogy az ember a cél közelébe jut, nem szabad hátradőlni. Mi nem arra törekszünk, hogy négy-öt év alatt leraboljuk a várat, megírjuk a publikációkat, aztán elvonuljunk. Rengeteg lehetőség rejlik a területen: iskolát lehetne alapítani, minden nyáron kivinni diákokat Magyarországról, szíriai és környező arab országokbeli hallgatókat pedig hazánkba küldeni – hatalmas oktatási-kutatási projekt nőhetné ki magát, hosszú távon akár európai uniós támogatással is. Fontos, hogy Magyarország ott legyen a világ legnagyobb keresztes várában, és azért nem választhatunk kisebbet, mert a mi zászlónkat magas helyre kell kirakni, hogy látszódjék.
– Hogyan tudott betörni egy magyarországi fiatalember ebbe a régészeti paradicsomba? Feltételezem, hogy e „szűz” keresztes vár feltárásának jogáért sorba álltak az archeológiai nagyhatalmak.
– A Közel-Keleten rengeteg világelső lelőhely van, és jó részük feltáratlan. Olyan mennyiségű műemlék található itt, hogy a világ összes régésze nem volna elég átfésülésükre két emberöltő alatt sem. A keresztes erődítmények jó része akkor került a kutatók csákánya alá, amikor a mandátumidőszakban megjelentek az európaiak a térségben. Amikor Magyarországot is darabolták, a vonalzóval felparcellázott Közel-Keleten Palesztina és a mai Jordánia a briteké lett, akik felállították régészeti kutatóintézeteiket. Ám ennél sokkal nagyobb lelkesedéssel vágtak bele a franciák a keresztes, a „frank” kultúra kutatásába, hiszen az eredményeket gyarmati jelenlétük igazolására is fordíthatták. Erre példa a Margattól nem messze fekvő Crac des Chevaliers, mely látványos és ép vár, bár csak feleakkora kiterjedésű, mint Margat. A Crac des Chevaliers-t francia nemzeti műemlékké nyilvánították, francia állami tulajdonba vették, kiköltöztettek onnan mindenkit, és minden erejüket a kutatásra és rekonstrukcióra összpontosították. Ami valójában úgy nézett ki, hogy aljzatszikláig kitakarították a várat – mindenféle dokumentálás nélkül. Akkoriban a régészeti módszertan gyerekcipőben járt, de azért lehetett volna tisztességes ásatást végezni, mert az angolok már akkor is képesek voltak erre Palesztinában. A franciák elpusztították a vár történelmét, viszont megalkottak egy fantasztikus műemléket. Aztán 1946-ban Franciaország föladta mandátumát, és kiszorult Szíriából. Margat hasonló stílusú „feltárására” szerencsére nem maradt idejük. A nemzetközi érdeklődés az utóbbi évtizedben nőtt meg.
– Még nem válaszolt arra, miképp vette be a margati várat.
– Arab, régészet és történelem szakot végeztem itthon, ezalatt két évet töltöttem Szíriában állami ösztöndíjakkal. A damaszkuszi egyetem régészeti tanszékén elvégeztem a negyedik évfolyamot. Akkor alakult ki olyan ismeretségi köröm, hogy 2000 nyarán hivatalos terepbejárási engedélyt tudtam szerezni, és legálisan is megmérhettem azokat a középkori tornyokat, amelyeket már korábban is kutattam. Hat-hét évig mást se csináltam – pontosabban csináltunk, mert egyre többen csatlakoztak barátok, társak –, mint a tengerparti vidéket jártuk Szíriában, gyűjtöttük és dokumentáltuk a lelőhelyeket, a kis várakat, fölfedeztünk keresztes lakótornyokat meg barlangvárakat. Máskülönben is nagyon szerettem ezeket a terepbejárásokat, mert az ember folyamatos kapcsolatban van a helybéliekkel, parasztemberekkel, gyermekekkel.
– Történeti források alapján keresték ezeket a középkori lelőhelyeket, vagy a parasztokat faggatták?
– A célzónák kiválasztása a latin és arab nyelvű történeti forrásokból kiindulva történik, majd a részletes szír katonai térképek helynévanyaga, földrajzi nevei alapján szűkíthető a kör. Mindezek alapján a lelőhelyek húsz-harminc százalékát találnánk meg – a többihez szükség van a helybéliek segítségére. Mert ha mondjuk két négyzetkilométeren belül kell rábukkannom valamire, az szinte képtelenség volna az ő útmutatásuk nélkül. De igaz ez az ásatásra is, mely ötven százalék régészet, ötven százalék pszichológia. Ez esetben a nyelvtudás is másodlagos. Ha a parasztember belenéz a szemembe, és azt látja, hogy szeretem, tisztelem őket; azért vagyok itt, mert szeretem ezt csinálni, nem pusztán azért, mert túl akarok lenni a ki tudja, hányadik publikációmon – nos, az segít. Máskülönben vigyoroghatok, meg osztogathatok bármit, nem mutatja meg a kertjében, milyen romok lappanganak a bozótos alatt, amelyek semmilyen légi fotón meg műholdfelvételen nem látszanak.
– Önt könnyen beengedték a kertekbe?
– Csak egy példa arra, hogyan és hol kerülhetnek elő leletek: egyszer egy meglehetősen bizalmatlan, félig szakmabéli szír úriember felhívta figyelmünket egy érdekes barlangra Szafita, az egykori templomos erőd közelében. Elmagyarázta, melyik földúton menjünk, és ha a tanyaépülethez érünk, beszéljünk a háziakkal, ők elvisznek hátra, a kertbe, ahol keressünk egy nagy fügefát. Az a jel. Valóban, akkora fügefát még életemben nem láttam, és a tanyasiak odatereltek bennünket a fügefa törzséhez. Kiderült, hogy alatta nyílik a gigantikus csarnok, amely beszakadt. A törzs mentén ereszkedtünk le a törmelékre, azon learaszoltunk a barlang aljára, ahol megtaláltuk az eredeti bejáratot, előtte védőfalat lőréssel, középkori kerámiával a felszínen. Keresztes kori barlangvárra leltünk egy tanya hátsó udvarán. Előfordult az is, persze megfelelő előkészítés meg helyi informátorok útmutatásai alapján, hogy egy nyáron két hét alatt húsz négyzetkilométeren tizennyolc holt várost fedeztünk fel.
– Hogy reagált ezekre a leletekre a szíriai régészszakma?
– Minden létező nemzetközi konferenciára meghívást kaptunk. Aztán 2006 tavaszán e-mailt írt a kulturális miniszterhelyettes, aki tanárom volt a damaszkuszi egyetemen, hogy a szír kormányzat úgy döntött, megkezdi Margat várának feltárását azzal a céllal, hogy fő turisztikai látványossággá fejlesszék a tengerparti régióban. Azt szeretnék, ha mi vállalnánk el a feladatot, és létrehoznánk egy szír–magyar missziót; de gyors választ vár, mert ha igent mondunk, kirúgja a németeket, a franciákat meg az olaszokat, akik – nagy intézményekkel a hátuk mögött, komoly pénzekkel – jelentkeztek erre a régészeti küldetésre. Mi éppen azon gondolkoztunk, hogy nagyot kellene lépni: geodétákat kivinni, és fölmérni Tartusz belvárosát. De hogy a Földközi-tenger legnagyobb várát felajánlják, arra álmunkban sem gondoltunk! Be kell vallanom, postafordultával válaszoltam, hogy köszönjük szépen, de nem vállalhatjuk, ez erőnkön felüli feladat. Aztán higgadtabban átgondoltam. Nehéz döntés volt, mert ettől kezdve se éjjelem, se nappalom, mindent erre kell rátenni, a semmiből pénzt előteremteni, hogy nekivágjunk, és ne váljunk hiteltelenné, mert akkor még azt is elveszíthetjük, amink volt. Elsősorban a bizalmat, mert ez volt a másik pont, ami miatt minket kértek fel: szerettek bennünket, mert partnerként, emberként bántunk a szírekkel, nem úgy, ahogy a nyugat-európaiak általában. Átgondoltam, hogy ilyen lehetőséget egyszer ajánlanak föl egy országnak, főleg, ha az területileg kicsiny. De ez esetben ne legyünk kicsik, hiszen e tekintetben versenyképesek vagyunk a nyugatiakkal, csak elszántság kell hozzá. Az már más kérdés, hogy iszonyatosan nehéz előteremteni azt az anyagi hátteret, amely nekünk nem adatott meg. Szerencsére sokan beálltak a csapatba, és 2006 októberében egykori tanárommal, Buzás Gergellyel kimentünk Szíriába, bejártuk a margati várat, és hétéves tervet raktunk le az asztalra. Ez tetszett a szíreknek.
– Meglehet, a szírek döntésében az is közrejátszott, hogy a Közel-Kelet arab lakossága ma úgy érzi, modern keresztes hadjárat célpontja, és minden rossz, ami nyugatról érkezik. Eközben Európában is sokat változott e háborúk történelmi megítélése.
– Szíria elvesztésének idején Franciaországban is érdekes változás zajlott le. Korábban a francia nemzeti történelem egyik csúcsának tartották a keresztes hadjáratokat. Joggal, mert a keresztesek jó része francia volt, a keresztes államok francia uralom alatt álltak, francia jogot használtak. Ám az 1950-es években az Annales iskola tagjai marxista hatásra igyekeztek a történelmi eseményeket elsősorban gazdasági szempontok szerint magyarázni. Ebbe a szemléletbe nem illeszkedtek a keresztes hadjáratok. Azokat gazdaságilag igen nehéz értelmezni, többek között azért, mert borzasztóan ráfizetésesek voltak. A szovjet Mihail Zaborov művéből, mely 1956-ban jelent meg Magyarországon, az derül ki, hogy e hadjáratok valójában hatalmas parasztháborúk voltak. És hogy még kik és miért mentek ki a Szentföldre? Állítólag csupa másod-, harmadszülött fiú kincseket szerezni. Csakhogy a keresztes vezérkar szinte csak elsőszülöttekből állt. És ők nem akármit hagytak hátra. A legjobb példa Toulouse-i Rajmund, Európa egyik legnagyobb hatalmú világi ura, aki olyan gazdag volt, hogy hozzá képest a francia király nyomorgott. Ő azért hagyta hátra elképesztő vagyonát, hogy három évig meneteljen sárban, hóban, embertelen körülmények között, amíg megérkezett a Szentföldre, s végül néhány falunyi területen küzdve essen el Tripoli ostrománál. Annak az ostromnak egyébként háromszáz lovaggal kezdett neki Európa legnagyobb ura, úgy futamította meg a többezres mozlim felmentő seregeket – jóllehet, hét évig tartott Tripoli bevétele. Ezt a gazdasági szempontból irracionális lelkesedést nehéz logikus érvekkel magyarázni. Az utóbbi évtizedekben azonban, elsősorban az angolszász kutatásban, sikerült helyrebillenteni és árnyaltabbá tenni a képet.
– Igaz ez az arab forrásokra is? Néhány éve jelent meg magyarul Amin Maalouf könyve, A keresztes háborúk arab szemmel, amely elképesztő frank kegyetlenkedésekről számol be. Például emberevésről.
– Ez gyakran felhozott példa, amely egyébként nélkülöző seregek esetében nem párhuzam nélküli. Többek között az egyiptomi zsidó diaszpóra levelezése tanúsítja, hogy a keresztesek általában sokkal inkább kesztyűs kézzel bántak az ellenfeleikkel, mint azt akár a mozlimoktól is el lehetett várni. Például nem erőszakolták meg a nőket, és kevesebb váltságdíjat követeltek a foglyokért, mint mások. Jeruzsálem elfoglalása után a többség nem „földet parcellázott”, hanem hazaindult. Nem is tervezték meg, mi legyen a kezükre került várossal meg a Szentfölddel. Semmi nyoma annak, hogy az úgynevezett mohó pápaság hatalmát akarták volna kiterjeszteni. Szóval hazavonul a sereg nagy része, s az első karácsonyt Bouillon Gottfried háromszáz lovaggal és még körülbelül kétezer latinnal ünnepli Jeruzsálemben. Olyannyira reménytelen a helyzet – csak Jaffa meg Jeruzsálem van keresztes kézen, s Tankréd huszonnégy lovaggal indul Galilea meghódítására –, hogy úgy döntenek, húsvétig valahogy kihúzzák, mert szép lenne a Szent Sír-bazilikában ünnepelni a feltámadást, aztán ők is hazahajóznak. Ám tavasszal megérkeznek a zarándokok, mert akkorra terjedt el a hír Európában, hogy véghezvitték a véghezvihetetlent – nos, valójában ekkor kezdődött a Szentföld meghódítása és az államalapítás. Ekkor már az itáliai kereskedővárosok is láttak ebben fantáziát. Ennek ellenére sem sikerült megtartani a latin államokat, elsősorban azért, mert elfogyott a lelkesedés és az érdeklődés, anyagilag pedig iszonyatosan ráfizetéses lett volna. Minderről alig esik szó a történelemkönyvekben. Pedig a keresztes háború a középkori Európa legfontosabb és legfajsúlyosabb mozgalma volt, amelyben az egész kontinens részt vett – ez volt a középkori NATO. Kulturális, technológiai hatásai a mai napig feltérképezetlenek, hogy csak néhány szempontot említsünk.
– A keresztes hadviselés mégis rosszízű politikai metaforaként bukkant föl ismét a közelmúltban: az iszlám világ számára a nyugati invázió rémét, a nyugatiak számára pedig a közel-keleti katonai jelenlétet igazolja. Amerika például az araboknak és maguknak az amerikaiaknak is régi vágású keresztes lovagot jelenít meg. Csak kicsit másképp.
– Mindkét fél téved, ugyanis a keresztesek csak azért mentek, amely felfogásuk szerint ősi keresztény terület volt: Jeruzsálemért meg a szent helyekért. Ennek határait nem lépték túl például Irak irányába. Keresztes háborút csak a pápa engedélyezhetett, a mai pápák véleménye pedig egyértelműen ellenez bármilyen hasonló akciót. A Közel-Kelet partvidéki területein egyébként a legújabb kutatások szerint a lakosság jó része még mindig keresztény volt ebben az időszakban, ami ma már nem mondható el. Ráadásul az iszlám világban eretnek szektának számító síiták egy része szívesebben élt keresztes uralom alatt, mint hogy az őket üldöző ortodox szunnita mozlimokhoz tartozzanak. Ibn Dzsubajr korabeli andalúziai utazó írja le, hogy Damaszkuszból jövet figyelt fel egy mozlim portyázó csapatra, amely Galileából poroszkált vissza megrakodva rablott holmikkal meg keresztes foglyokkal. Nem akart hinni a szemének: az ő mozlim karavánjuk egyenesen a keresztes területeknek tartott, és ott még csak szóvá sem tette senki, hogy hát elnézést, de a testvéreitek most vitték el a testvéreinket. Megfizették a belépővámot, attól kezdve a jeruzsálemi király személyes védelme alatt álltak. Az andalúziai megjegyzi útleírása végén: milyen szomorú és gyalázatos, hogy a keresztes uralom alatt jobban élnek a mozlimok, olyannyira, hogy a mozlim uralom alatt élő mozlimok is keresztes uralom alá vágyakoznak.
– Hogyan fogadták az expedíciós sereggel érkezett keresztényeket a szentföldi keresztények?
– Felemásan. A számos keleti keresztény felekezet közül az ortodoxok voltak a legbefolyásosabbak, illetve teológiailag ők álltak a legközelebb a keresztesekhez, de a nemrégiben lezajlott egyházszakadás miatt velük volt a legrosszabb a viszony. Éltek még a területen jakobiták, maroniták, örmények, nesztoriánusok és kevés kopt Jeruzsálemben. Szövetségesként a katonanép örménység jöhetett szóba, rajtuk kívül a harcias maronita törzsek. A keresztes uralom felszámolását követően a mészárlásokat túlélők egy része a krónikák szerint a maronitákhoz menekült a Libanoni-hegységbe, majd beolvadt közéjük.
– Margati kutatásaik kiemelt célja, hogy e keresztes világ hétköznapjaira is fényt vessenek.
– Az egyik legfontosabb feladatunk, hogy feltárjuk, majd bemutassuk az élővé varázsolt várban, mit ettek, mit ittak ezek az emberek, hogy nézett ki egy lakószoba. Erre nemcsak a Közel-Keleten, de az egész arab világban alig akad példa. Van esélyünk a feladat teljesítésére, mert a magyar régészet világszínvonalú. Elsősorban az oszmán hódításnak köszönhetően, amely leradírozta a Magyar Királyság középső részét. Miután az ország érintetlenül maradt peremterületeit az első világháborút követően elvitték szomszédjaink, itt maradtunk az elpusztított középkori világ törmelékein, így nekünk valóban szinte mindent ki kell ásnunk. Franciaországban meg Olaszországban azért nem olyan erős a középkori régészet – inkább a művészettörténészek foglalkoznak a kérdéskörrel –, mert ezekben az országokban nem kell feltárni a katedrálisokat, várakat. Mi téglánként rekonstruálunk, ezért nagyon jók vagyunk abban, hogy apró mozaikokból kirakjuk az egészet. E módszer hatékonyan alkalmazható a szíriai Margatban is, mert a vár jó állapotú ugyan, és a termek nagy része áll, de a tíz-húsz centiméter vastagságú törmelékben is fantasztikus dolgokat lehet találni, hogyha az ember ilyen terephez szokott szemmel tájékozódik, és a legnagyobb finomsággal tárja föl a lelőhelyeket.
– E kényes munkához egész különítményt toborzott a legkülönfélébb tudományágak képviselőiből.
– Amellett, hogy megszereztük ezt a hatalmas munkát, és hogy milyen eredményeket értünk el, én elsősorban a csapatra vagyok a legbüszkébb. Nekünk sikerült megvalósítani azt, amire a legnagyobb szükség volna hazánkban: az összefogást. Bár a koncesszió birtokosa anyaintézményem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, a jelentősebb magyarországi kutatóintézmények és egyetemek mind képviseltetik magukat a margati csapatban a Nemzeti Múzeumtól kezdve az ELTE TTK-ig, kollégák és diákok a régésztől az archeozoológusig. Az állatcsont például az egyik legfontosabb információhordozó a keresztesek táplálkozására vonatkozóan. Iszonyatos mennyiségű csigát, tengeri kagylót találtunk a várban, meg temérdek tojáshéjat. Vannak olyan adalékinformációk, amelyek a geológia segítségével tárhatók föl: a földrengések és a kőzetrétegek vizsgálata segíti a vár építéstörténetének rekonstruálását. Hangsúlyoznom kell, mindenki lelkesedésből végzi a munkáját, senki egy vasat sem kap érte, sőt többen a repülőjegyüket, a négydolláros szállást és a napi kétszeri étkezést is saját zsebből állják. Minden évben részben kölcsönökből indulunk el, de azt nem bankoktól vesszük fel, hanem barátoktól, akik nem kérnek kamatot. Így működik a nagy magyar expedíció. Ha ez a feltétele annak, hogy Margatban maradhassunk, akkor meghozzuk ezt az áldozatot is, de sokkal tervezhetőbb és hatékonyabb lenne a munka, ha legalább a minimális alapköltség rendelkezésre állna.
– Ilyen körülmények között nem csupán tudományos szenzáció a várkápolna freskójának felfedezése.
– Selmeczi Annának és Szécsi Zsoltnak köszönhető a pokoljelenetet ábrázoló freskó megtalálása. Karóba húzott lovag, ördögök láthatók a mára megtisztított falképen, szoknyás élőlény gömböt tart, amellyel valószínűleg a bűnöket méri, repülő ördög kalapáccsal veri a szélső figurát, ő szögeli rá a kerékből kiálló pengére az embereket. Hatalmas a kép, huszonhét figura van rajta, egyedülálló alkotás a szentföldi keresztes freskófestészetben. Ráadásul mozlim területen meglehetősen kicsi az efféle művek fennmaradási esélye. Ezt a freskót is feltehetően az mentette meg, hogy talán egy földrengésben megsérült, ezért még a keresztes korban levakolták. Kiegészíteni nem volt már se pénz, se kedv, a mester esetleg már nem élt – aki egyébként nyugati volt, ami szintén ritkaság a keleti hatás alatt álló területeken. És még nincs vége a történetnek, ugyanis a szemben levő falon is felfedeztük egy mennyországfreskó maradványait. Ott is jelentős dolog fog előkerülni. Csak ehhez pénz kell. El lennék keseredve, ha az általunk kikapart gesztenyét végül nyugati kollégák sütögetnék, mert nem tudunk kimenni a következő ásatási szezonban.
– A távoli Szíriában fekvő, ám annál több honi vonatkozással bíró margati vár több szokatlan cselekvésre sarkallja a magyarokat: a szakmai mellett széles körű civil összefogás segíti önöket. Jogászok, informatikusok, médiaszemélyiségek, névtelenségükhöz ragaszkodó magánadakozók, nagyvállalatok képviselői sorakoznak föl a keresztes erőd feltárásának támogatására. Őket is elkapta a szenvedély?
– Így van. Ez a csapatmunka öröme, és hogy van egy nemes és abszolút tiszta cél, amelyben nem kell csalódni. Másrészt mindenkit hajt, nehogy elveszítsük a várat. Előfordult, hogy a repülőtéren egy hölgy az ismerősöm kezébe nyomott egy borítékot, kétszáz euró volt benne meg egy cetli: „Kérjük Major Balázsnak eljuttatni a régészeti misszió céljaira.” Még olyan elfoglalt és felelősségteljes munkát végző emberek is mindent megmozgattak, hogy segítsenek, mint Kozma Imre atya vagy Németh Zsolt, a külügyi bizottság elnöke. Megható volt az is, hogy miközben milliárdosoknál csukva maradtak az ajtók, e-mailt kaptunk egy debreceni egyetemistától – abban az évben, amikor úgy tűnt, elbuktuk Margatot –: annyira elkeserítette ez a hír, hogy – ne nevessük ki – minden hónapban félretesz nekünk ötezer forintot. Ezt természetesen nem fogadhattuk el, de az ilyen levelek sok erőt adnak mindannyiunknak.
– Hogyan folytatják jövőre a kutatásokat?
– A legfontosabb teendők egyike a freskó megtisztítása és konzerválása. Helyre kell állítani a betemetődött várárkot, s akkor már a saroktornyot is ki lehet ásni; a legfontosabb helyszínek egyike a johannita kórház és a latrinarendszer. Rövid távú cél felkerülni az UNESCO világörökség-listájára. Alapszintű szponzoráció esetén hét éven belül rendbe tudjuk tenni a belső várat is. Emellett kutatnánk az erődhöz tartozó településen is: a püspöki palotát, egy hatalmas középkori lakóházat gigantikus ciszternájával, és a temetőásatás is érdekes leleteket hozhat felszínre. Persze szeretnénk diákokat kivinni, minél többet. De azt is szeretnénk, hogy bárki magyar, aki turistaként megfordul Margatban, valamilyen módon kötődjék a helyhez.
origo.hu
Itt vannak Orbán VIktor legújabb bejelentései - élőben a kormányfői rádióinterjú
