Cukrászdanyitás Bécsben

Négy évvel az Európai Unióba való belépésünk után talán érdemes számot vetnünk azzal, teljesültek-e vágyaink a tagsággal kapcsolatban, avagy ismét – immáron nem először a történelemben – csalódnunk kellett. Biztos, hogy az első vágyunk az volt – mindenesetre a legtöbbünknek feltétlen az –, hogy nálunk is megvalósuljon a jólét, a magas életszínvonal. S bár annál cinikusabb plakát aligha születhetett volna a Kovács László vezette szocialisták részéről, mint hogy a magyarok cukrászdát nyitnak majd Bécsben, mégis az elvárás, hogy sokkal jobban élhetünk tán, mint korábban, érthető volt. Jól tudjuk: az emberek többsége a Kádár-korszak romboló évtizedei után már a rendszerváltáskor is kizárólag azt várta, hogy anyagilag jobban éljen, mint a szocializmusban. Jól tudjuk, hogy az első, nemzeti ünnepként és munkaszüneti napként megtartott március 15-ét, az 1989-est arra használták ki az emberek, hogy siettek gyorsan az anyós pajtival és Trabanttal Bécsbe Gorenje hűtőgépért.
És ez 2004-ben sem változott semmit: honfitársaink többsége azért szavazott igennel a 2003-as, az EU-s tagságról döntő népszavazáson, mert remélte, hogy ismét megrohamozhatja Bécset, ha nem is cukrászdát nyitni, de talán egy újabb Gorenjét az elromlott régi helyett, vagy vásárolni csecsebecséket a belvárosban advent idején.
A csalódás feltétlenül keserves, és nem múlik el könnyen. Kiderült, hogy az öreg Európa nem azért fogad be minket, hogy gazdaságilag nekünk segítsen; ellenkezőleg, azért, hogy magán segítsen. Európának szüksége volt új piacra, ahol eladhatja termékeit, szüksége volt olcsó munkaerőre, arra, hogy cégeik immáron korlátok nélkül telepedhessenek meg az újonnan csatlakozott országokban, akik örömükben még adókedvezményekkel is támogatják ezt – amiben különösen Magyarország jár élen. Ám Európának például már nem volt szüksége az olcsó és igen jó minőségű magyar mezőgazdasági termékekre, ezért kemény kvótákkal állítják meg az állítólagos szabad áruáramlást, érdekeik és saját gazdáik védelmében. S egyáltalán, kiderült, hogy az EU-s tagság egy kicsit olyan, mint a pilótajáték: akik elkezdik, illetve akik időben lépnek be, azok nagyon jól, de legalábbis jól járnak, a többiek pedig, akik későn érkeznek, küzdhetnek azért, hogy többet kapjanak az uniótól, mint amit befizetnek. Az induló hatokhoz 1973-ban csatlakozott Dánia, Írország és az Egyesült Királyság, az 1986-ban belépett Spanyolország és Portugália, illetve még az 1995-ben társult Ausztria, Finnország és Svédország mérlege is meglehetősen pozitív. Az Európai Uniónak sokat köszönhet például Írország és Spanyolország, mert ezen országok éppen az EU-s támogatásokkal tudták felturbósítani gazdaságukat, és komoly jóléti növekedést értek el. Magyarország pedig a visegrádi államokkal együtt szinte – persze a szó elvont értelmében – verekedhetett azért, hogy legalábbis ne járjon rosszul a belépéssel.
Ez utóbbi szerencsére nem történt meg, a pénzügyi mutató talán még pozitív, de semmiképpen sem történt áttörés, az EU nem művelt csodát, nem vitt a paradicsomba bennünket. Rá kellett döbbennünk arra, ami keserves volt: az Európai Unió nem segít igazán és nem is árt igazán nekünk, maradunk tehát ismét magunkra a bajainkkal, s ha mi magunk nem vagyunk és nem leszünk képesek egy fejlődő gazdaságot felépíteni értelmes és jó kormányzással, akkor senki sem lesz, aki helyettünk ezt megteszi.
Itt jegyzem meg, saját területemen, a kutatói szférában is hihetetlen várakozások előzték meg az EU-tagságunkat. Jól emlékszem, 2004 táján neves kutató kollégáim beszéltek arról, hogy innentől kezdve mindent Európára figyelve kell csinálnunk, s a hazai kutatási forrásokat felejtsük el, csak az fog a továbbiakban boldogulni, aki EU-s kutatási támogatásokat nyer el. Nos, itt is mérhetetlenül nagy volt a kijózanodás: az EU-s pénzeket és támogatásokat a totálisan bürokratikus eljárások miatt vagy csak nagyon sokára, vagy – leginkább – sehogy nem lehet elérni. Négy-öt év elteltével, azt hiszem, a kutatói társadalom belátta: nincsenek csodák, nincsenek Róbert bácsik, ha mi itt magunknak nem teremtünk meg egy tisztességes kutatásfinanszírozást, akkor nem lesz senki, aki helyettünk megteremtse.
Jó, tudom, most bárki rávághatja: de hiszen éppen a napokban mentett meg minket az EU – karöltve a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal – az államcsődtől, s ezért hálásak kell legyünk nekik. Igen, valóban, megmentettek a legrosszabbtól, s ezért valóban hálásaknak kell lennünk. De tudnunk kell azt, hogy az EU ezt elsősorban nem miattunk, hanem saját maga miatt tette: nem vállalhatta, hogy Magyarország bedől, csődbe megy, mert az támadhatóvá tette volna a közép-európai országokat is, s ez pedig közvetetten már a régi Európát is rosszul érinthette volna. S ami rosszabb, nem tudjuk, hogy milyen következményei lesznek ennek a megmentésnek. Csak remélni tudom, hogy nem az, amire mindannyian félve gondolunk.
De sokat vártunk az Európai Uniótól a legnemesebb értékek, a szabadság és a demokrácia értékeinek védelmében is. Itt is érdekes élmények értek bennünket, de, hogy nem jók, az biztos.
Hiszen mi is történt? 2006 őszén, az őszödi hazugságbeszéd nyilvánosságra kerülése után szeptember–októberben szinte megrengettük Európát. Döbbenetes képek terjedtek az öreg kontinensen Budapestről: állandósuló tüntetések, vízágyúk, könnygáz, gumilövedékek, október 23-án pedig a tüntetők brutális leverése, megveretése a rendőri erők által. Ekkor azt hittük: ez az a pillanat, amikor Európának közbe kell lépnie, de legalábbis meg kell nyilvánulnia, és el kell ítélnie a Gyurcsány-féle égbekiáltó botrányt, az állampolgárok gyülekezési és emberi jogainak lábbal tiprását, a rendőrök utcai randalírozását. Hiszen ez nem Európa, ez a Balkán, vagy inkább Afrika. Hittünk abban, hogy az EU a fennen hirdetett demokratikus és szabadságértékei alapján igazságot oszt, döntőbíróként viselkedik. És mi történt? Nemhogy Európa irányt mutatott volna vállalt értékei alapján, ellenkezőleg: Európa a budapesti botrány után megosztottá vált, mégpedig szigorúan vett pártpolitikai alapon: a szocialisták Gyurcsányt védelmükbe vették, a néppártiak mélységesen elítélték ezt, és követelték a miniszterelnök távozását. Európa nem tanított bennünket ebben a helyzetben, hanem Európa ideges lett, kétségbeesett és zavarba jött. Nem ezt vártuk akkor Európától. Hanem azt vártuk, hogy a választási manipulációt, a választópolgárok félrevezetését beismerő Gyurcsányt egyöntetűen és egyértelműen elítélik, hiszen a választások tisztaságánál nincs és nem is lehet fontosabb, nemesebb érték a demokratikus Európa számára.
Nem, Európa, az unió éppen a mi válságunk kapcsán levizsgázott, méghozzá szégyenletesen. Képes volt arra, hogy az alapértékeknél fontosabb legyen számára az a szempont, hogy Gyurcsány ugyan egy hazug, antidemokratikus és a szabadságjogokat lábbal taposó miniszterelnök, ám kormánya teljesíti a konvergenciakritériumokat. S vajon mi lehet fontosabb, kedves Merkel asszony, Tony Blair, Chirac elnök úr, mint az, hogy Magyarország fizessen, mint a katonatiszt, törlessze hiteleit, tegye védtelenné gazdaságát a multinacionális cégekkel, a valutaalappal és a Világbankkal szemben? Hát már csak nem fontosabbak Európa kétszáz éves szabadságértékei, amelyek alapján még a végén Gyurcsánynak mennie kellene, s jönne az az Orbán Viktor és az a Fidesz, akikkel szemben igen komoly előítéletet mutatnak fel az említett politikusok, hiszen ez utóbbiak még arra is képesek lennének, hogy nemzeti érdekvédő kormánypolitikát folytassanak?
Azt már nem. Európa ekkor – vagy legalábbis az EU baloldali és liberális része – Magyarország kapcsán a biztos bevételt és a pénzt választotta, s a zászlóra tűzött demokratikus és liberális értékeit meggyalázta. Szégyen ez, nehezen felejthető szégyen. Tényleg kérdés ezek után, ugyan kihez fordulhatnánk a legnemesebb értékek védelmében?
S bár joggal és okkal haragszunk Varga Miklós „vén Európájára”, választásunk úgy sincs. Úgy tartozunk Európához, mint gyermek az anyjához, a szüleihez, s ha haragszunk is a szüleinkre, megtagadni őket nem fogjuk soha. De azért egyet tehetünk. Ugyanúgy tegyünk, mint Pál apostol, aki míg gyermek volt, úgy szólt, mint gyermek, úgy érzett, mint gyermek, úgy gondolkodott, mint gyermek, de mikorra férfivá lett, elhagyta a gyermeki dolgokat. Nekünk is ezt kell tennünk, nekünk, magyaroknak: legyünk férfivá, hagyjuk el a gyermeki dolgokat, s lássunk immáron színről színre. Ez azt jelenti, hogy legyünk végre önállók, szabadok, s persze tiszteljük-becsüljük továbbra is szüleinket, de most már függetlenül, szuverén módon gondoskodjunk önmagunkról.
Azt hiszem, ezzel szolgálhatjuk a leginkább Európát s benne magunkat.

A szerző politológus