Felszámolás alatt

Az egy keresőre jutó reálbér Magyarországon a 30 évvel ezelőtti szintre süllyedt, miközben a magyar népesség általános egészségi mutatói a 40 évvel ezelőtti szinten stagnálnak, és a népesség száma 2010-ben újra az 1960-ban elért tízmilliós szint alá süllyed

Békeidőben, és a kelet-közép-európai régiót jellemző jó ütemű fejlődés mellett talán még soha nem fordult elő hazánkban, hogy a gazdaság gyakorlatilag a folyamatos lepusztulás lejtőjén maradt volna. A mélypont még előttünk áll, a kikászálódás mikéntjét pedig homály fedi. A korábbi megszorításokat igazoló konvergencia- (felzárkózási) program romokban hever, annak ellenére, hogy sarokszámait már tucatszor módosították. Csüggedés helyett Bogár László közgazdászprofesszor a Magyarország felszámolás alatt címet viselő, nemrég megjelent könyvében egy másik pályát próbál felvázolni, amelynek első állomása a jelenlegi helyzet diagnózisának felállítása lehet. Ez a kötet erőssége. Gyengesége pedig az, amit a szerző már a bevezetőben is elismer: jó része hirtelen felindulásból született.
Kiindulásként: valahol ott tartunk most, amit Bibó István az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem címmel 1945-ben már megírt: „közösségi vezetéshez és irányításhoz, mint általában minden alkotáshoz, két dolog szükséges: a ténylegesen keresztülvihető dolgokat szem előtt tartó gyakorlati realizmus, és a feladatok belső törvényeit jól felismerő lényeglátás. Ha egy közösség a hazugságoknak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál egyszerre realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa.”
Bogár László szerint az ország az elmélyülő káosz felé halad. Ennek közvetlen kiváltó oka, hogy az ország társadalmi, gazdasági, kulturális és főként politikai elitjei képtelenek a régóta mélyülő válságnak nemcsak a megoldására, de még az értelmezésére sem. A közbeszéd romokban hever, és ez rohamos gyorsasággal teszi egyre lehetetlenebbé, hogy a nemzet mint közösség egyáltalán szóba álljon önmagával. A kötet eszmei mondanivalója, hogy a „rendszerváltás rendszere” megbukott, mert egy eleve alkalmatlan újabb birodalmi függés foglalata lett. Ezt az tette lehetővé, hogy az elitek bibói értelemben vett „erkölcsi és értelmi lezüllése” történelmi mélypontra jutott. A Magyarország felszámolása című írás szerint valójában egy 500 éve tartó lepusztulási lejtő aljára érkezünk most, és valóban történelmi jelentősége van annak, hogy képesek vagyunk-e elbeszélhetővé, majd megbeszélhetővé tenni közös dolgainkat. Egy átfogó nemzetstratégiai cselekvés ugyanis csak az elbeszélt és megbeszélt dolgok talapzatára épülhet.
A könyv legnagyobb terjedelmű írása egy nemzetstratégiai vázlat, amelyhez kapcsolódik az az egészen rövid írás is, amely ennek dilemmáiról elmélkedik. Bogár szerint a nemzet mint közösség széthullóban van újratermelési folyamatainak mindhárom döntő dimenziójában. Az önmaga anyagi valóságának újratermelésében (ez az, amit gazdaságnak hívunk), az önmaga „fizikai testének” az újratermelésében (ezt hívjuk népesedésnek és egészségnek), és végül a lelki, erkölcsi, szellemi talapzatának újratermelésében (ezt hívjuk kultúrának a legtágabb értelemben). Egyre gyorsuló ütemben megyünk mind mélyebbre az anarchia, káosz állomásaival jellemezhető történelmi lepusztulási lejtőn. Megbomlik a rendészeti értelemben vett rend, és végül, amikor a legdurvább eszközökkel sem tarható már fenn a rend látszata sem, akkor jön a végső felbomlás, a káosz, amely felé egyre veszedelmesebben közeledünk. Mindennél fontosabb tehát, hogy legelőször is visszavegyük a közbeszéd terét: csakis arról és úgy szóljon, ami ahhoz kell, hogy mindez „elbeszélhető” legyen. Amíg ez nem valósul meg, addig semmilyen esély nincs, ez tehát még csak a nulladik szint. Ezt követi a megbeszélhetőség, vagyis újra kellene egyesíteni a „bal-jobb” hamis törésvonal mentén mesterségesen széttagolt nemzetet. Ha ennek nyomán lenne egy valóban nemzeti kormány, amely semmi esetre sem lehet nagykoalíció, akkor ennek az első dolga csakis az lehet, hogy mintegy „magyar tárgyaló delegációként” tárgyalóasztalhoz hívja a globális birodalom képviselőit a rendszerváltás rendszerének átfogó korrekcióját megbeszélendő. E nélkül az „új megállapodás” nélkül nem állítható meg, sőt nem is lassítható a zuhanásunk, a teljes széthullás elkerülhetetlenné válik. Egy IMF/világbanki és uniós hitelcsomaggal a nyakunkban ugyanakkor nyitva marad a kérdés: lehetünk-e egyenrangú tárgyalópartnerek a jelenlegi helyzetünkben.
A könyvben megjelent gazdasági tényadatok sokkolnak. Az egy keresőre jutó reálbér Magyarországon a 30 évvel ezelőtti szintre sülylyedt, miközben a magyar népesség általános egészségi mutatói a 40 évvel ezelőtti szinten stagnálnak, és a népesség száma 2010-ben újra az 1960-ban elért tízmilliós szint alá süllyed. Az elmúlt húsz év során a két legfontosabb jövedelemtulajdonos jövedelemdinamikája között elképesztő különbség alakult ki. A bérből és fizetésből élők reálbéreinek éves növekedési üteme mindössze 0,7 százalék volt évente. Ezzel szemben viszont a „hazánk területén ideiglenesen állomásozó” multinacionális tőkestruktúrák profitjainak éves növekedési üteme meghaladta a 23 százalékot. Ez azt jelenti, hogy a transznacionális tőke 33-szor olyan gyors ütemben növelte a jövedelmeit az elmúlt húsz év során, mint amennyit az ezt előállító bérből és fizetésből élőknek megengedett.
A szerző szerint a „magyar gazdaságnak látszó tárgy” valójában két tucat multinacionális óriásvállalat lokális telephelyeinek hálózata csupán. Jól jellemzi ezt a tényt, hogy miközben ez a struktúra az összes bér mintegy 15 százalékát, az összes tőkétől elvont adó 35 százalékát fizeti, az egész magyar gazdaságban megtermelődő profit több mint 90 százalékát koncentrálja és szivattyúzza ki az országból. A folyamatosan ismétlődő és egyre súlyosbodó válságoknak valójában ez a fő oka. A jelenlegi helyzet egyik legfőbb problémája, hogy a munkaerő árát, a béreket véglegesen rögzítették a 70-es évek szintjén, a munkaerő újratermeléséhez szükséges áruk és szolgáltatások árát azonban a globális piaci szintre viszik fel. Ezért lehetséges az, hogy Ausztriában egy bevásárlás ma már 20 százalékkal olcsóbb, mint Magyarországon, miközben az osztrák bérek több mint négyszer akkorák, mint nálunk. A transznacionális vállalatok tehát használják az ország termékeit, de nem fizetik meg ezek valós értékét az adókban, sőt a kikényszerített kedvezményekkel és támogatásokkal még tovább torzítják az elosztási viszonyokat.
Eddig tart a diagnózis felállítása, amely több szempontból is tanulságos. Rámutat a neoliberális gazdaságpolitika zsákutcájára, amelyet a hitelválság és a piaci önszabályozásba vetett végzetes önhittség sajnos nap mint nap igazol. Az amerikai 700 milliárd dolláros állami mentőöv már 8000 milliárdos nagyságrendnél tart, miközben valójában nem tudni, ki és hogyan számoltatható majd el az óriási összegekkel. Banki vezetők nagyvonalúan lemondanak tízmillió dolláros prémiumukról, miután milliárdos károkat okoztak. Bogár Lászlónak egy dologban biztosan igaza van: a megvalósult abszurditások korát éljük.