Gazdasági paradigmaváltásra lenne szükség

A pénzügyi válságra hivatkozva több ezer milliárd forintot fognak átpumpálni a lakosságtól a globális pénztulajdonosoknak. Az utóbbiak számára nagy üzlet kölcsönt adni, mert a kamatok nagy profitot biztosítanak. Kormányunk a válságra hivatkozva felvett húszmilliárd eurót, amelynek visszafizetését bevallottan lakossági megszorításokkal szándékozik fedezni. A kapott hitelek egy része a bankokhoz kerül pénzügyi segítségként, a másik részével pedig meg lehet nyerni a 2010-es választásokat. Összességében a kölcsönadók és a kölcsönt felvevő kormány egyaránt jól járnak, mert az egész tranzakció költségeit a globalizmus alávetettjei, az egyszerű polgárok fizetik meg. A munkavállalók kizsákmányolása és az állam elszegényítése már közel húsz év óta tart, nézzük, mik az alapvető problémák és milyen gazdaságpolitika jelentene kilábalást.
A rendszerváltás hajnalán a megmondóemberek úgy állították be a neoliberális gazdaságpolitikát, mint ami másfél-két évtized múltával a közjó számára is hasznos lesz, általa az életszínvonal nő, Magyarország felvirágzik. Magyarázataik szerint az átmeneti állapotban (ez máig is tart!) mindenképpen a munkaadók érdekeit kell elsősorban figyelembe venni. Ha így teszünk, sok multinacionális cég telepszik le nálunk, nő a foglalkoztatottság; a GDP növekedésével emelkednek a bérek és nő az életszínvonal. Hogy céljainkat elérjük, szerintük lehetőleg gyorsan és olcsón át kell adnunk gyárainkat, erőforrásainkat a munkaadóknak, és nem szabad azokat adókkal különösebben terhelni. Nos ennyi volt a recept, nézzük közel húsz év után, hova jutottunk.
Az áruk és a tőke szabad áramlása a neoliberális közgazdaságtan egyik alapelve, elfogadásával és indokolatlanul gyors bevezetésével mindjárt az első években hatalmas pofont kapott nemzetgazdaságunk: ötmillióról négy alá csökkent az aktív keresők száma. A megrázkódtatást a mai napig sem tudtuk kiheverni, az alacsony foglalkoztatottság ma is nagy problémánk.
Mint köztudomású, a munkaadó nyeresége és a kifizetett munkabérek egymással fordított viszonyban vannak. Ha a bérek megugranak és minden más változatlan, a munkaadó nyeresége csökken, és fordítva. Nos, a neoliberális magyar kapitalizmusban természetesen a „fordítva” jött be, mégpedig nagyon durván. A munkaadók számára kedvező gazdasági környezet azt eredményezte, hogy az adózott nyereség, a profit növekedése jóval meghaladta a munkabérekét. Míg az előbbiek évente több mint húsz százalékkal nőttek, addig a reálbérek növekedése egy százalék alatt maradt. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az egyre nyereségesebb vállalkozásokban a tulajdonosok nem voltak hajlandók a bérek arányos emelésére, mert így még tovább emelhették a profitot. A bérek mesterségesen alacsonyan tartásában fontos szerepet játszottak a tőkének meghunyászkodó szakszervezetek és kormányok, mert nem figyelmeztették a munkavállalókat arra, hogy magasabb bér járna nekik, illetve ilyen tekintetben sem a kormányok, sem a szakszervezetek nem gyakoroltak nyomást a munkaadókra.
Az alacsony foglalkoztatottság (főként a korlátlanul beáramló, sokszor rossz minőségű áruk miatt), és az egyszerű munkavállalók szégyenteljesen alacsony munkabére mellett a neoliberalizmus harmadik negatív hatásaként az állam elszegényedését, elszegényítését említhetjük, amely többek között az oktatás, az egészségügyi ellátások színvonalának romlásában, a magyar tudomány és kultúra elsorvadásában és a rossz közbiztonságban nyilvánul meg. A szomorú folyamat okát főleg az aránytalan közteherviselésben kereshetjük, abban, hogy magas nyereségük ellenére a tőkés társaságok alig járulnak hozzá a közjó számára fontos intézményrendszerek fenntartásához, itt ők csak olcsón termelnek, ám adót alig fizetnek.
Az elmúlt tizennyolc év tapasztalatai alapján leszögezhető, hogy a neoliberális gazdaságpolitika bizonyítottan tönkretette Magyarországot és ez az irányzat el kell hogy tűnjön a süllyesztőbe, gazdasági paradigmaváltásra van szükség. Nem engedhető meg tovább, hogy a termelő folyamat kizárólagos célja a maximális profit legyen, mert az az állam és a munkavállalók tömegeinek elszegényedéséhez vezetett. Meg kell teremteni az egyensúlyt a profit, a munkabérek és a közjóra fordítható adók között, ezért új gazdaságpolitikára van szükség. A mai szélsőséges helyzetből úgy mozdulhatunk el, ha pénzt csoportosítunk a profitból a munkavállalók és a költségvetés felé.
Valamennyi fejlett kapitalista országban jól megfizetik a teljesítményt, emiatt a profitok és a munkabérek egyensúlyban vannak. Nálunk a GDP eléri az uniós átlag hatvan százalékát, ám az alkalmazottak csak az uniós átlag negyven százalékát kapják fizetésként, különösen igaz ez az alacsony keresetűek körére, legalább másfél millió munkavállalóra. Magyarul a munkavállalók a versenyszférában már hosszú évek óta nem kapják kézhez a megszolgált bérük harmadát. A jövedelemkiesés iszonyúan nagy, nem véletlen, hogy a kiskeresetű családok (családtagjaikkal, a nyugdíjasok nélkül is, kb. négymillió polgár) fogyasztása az elmúlt évtizedben drámaian csökkent, az olcsó élelmiszereken, a bérleteken és a rezsiköltségeken kívül szinte semmire sem jut pénz. Nem járnak moziba, színházba, kirándulni, nyaralni, nem tartanak autót, nem látogatják a fitneszszalonokat, a fodrászt a kozmetikust, nem vesznek új ruhákat.
A paradigmaváltás első lépéseként a versenyszférában ki kell fizettetni a munkaadókkal a termelékenységnek megfelelő munkabért, azaz legalább harmincszázalékos munkabéremelés szükséges. Ez egyrészt az előbbiek miatt egy új kormányzatnak erkölcsi kötelessége, másrészt, és ez legalább annyira fontos, hatalmas belső kereslet keletkezne olyan árukra és szolgáltatásokra, amelyek eddig nem voltak az egyszerű emberek számára elérhetők. A harmincszázalékos munkabéremelés egyelőre (3-5 évig) nem érinthetné az állami alkalmazottakat, mert a költségvetés mostani helyzetében ezt képtelen dolog lenne finanszírozni, ám a gazdaság élénkülése után lehetővé válna ez is. A százmilliárdokban mérhető keresletnövekedés automatikusan élénkítené a gazdasági életet, amely legalább nettó száz-kétszázezer új munkahelyet teremthetne. A munkabérek emelkedésének jelentős következménye volna, hogy néhány tízezer embernek újra megérné dolgozni, és a segélyesek száma figyelemre méltóan csökkenhetne.
A tőkés társaságok adózatlan nyeresége 2006-ban 4700 milliárd forint volt, amelyre 370 milliárd társasági adót fizettek be. Mivel ez kb. nyolcszázalékos adóterhelést jelent, elmondhatjuk, hogy az egyébként is alacsony, 16 százalékos társasági nyereségadó felét nem fizették be a különböző kedvezmények miatt. A nyugat-európai országokban, főként az általam modellként tisztelt skandinávokban, a tőkések forintra átszámítva hatszor-nyolcszor akkora munkabért fizetnek ki, mint nálunk, ennek ellenére még ki tudják pengetni a 25 százalék körüli társasági nyereségadót is. Vajon ott miért nem mennek tönkre, vagy az itthoni állandó siránkozás az adóterhek miatt csak átverés?! A paradigmaváltás másik lényeges eleme a társasági nyereségadók 16-ról 25 százalékra való emelése lenne, amely évente mintegy hat-hétszáz milliárdos többletet eredményezne, amit közcélokra, az oktatás, a tudomány és az egészségügy fejlesztésére fordíthatnánk. Hogy a kis cégek terhei ne növekedjenek, a társasági adó kétkulcsos lehetne, a 25 százalékos kulcs csak nagy nyereségek (nagy cégek esetében) felett érvényesülne.
Most beszéljünk a neoliberalizmust képviselő megmondóemberek mantrájáról, amivel a laikusokat rémítgetik: ha komolyabban megadóztatjuk a profitot, elmennek a cégek. A multinacionális cégeket két csoportra oszthatjuk; kisebb részük árutermeléssel foglalkozik, amelyet főleg exportál, zömük azonban szolgáltatást végez. Az utóbbiak képezik a magyarországi profit döntő részét; idetartoznak a bankok, a biztosítók, a mobiltelefon-szolgáltatók, az útépítő cégek, az élelmiszerláncok, az elektronikus eszközöket árusító üzletláncok stb., amelyek, ha elmennének, munkájuk jellegénél fogva elvesztenék magyarországi piacaikat és természetesen 2500-3000 milliárdra rúgó profitjukat. Tehát nem fognak elmenni, bátran terhelhetők társasági adóval!
A fenti becslésekre alapozott példa érthetővé teszi, hogy milyen hatalmas jelentősége van szabad akaratunk okos felhasználásának: célzott termék- és szolgáltatásvásárlással jelentősen élénkíthetjük a gazdaságot, emelhetjük a foglalkoztatottságot. A paradigmaváltás harmadik eleme a felvilágosítás, a lakosság egészének meggyőzése arról, hogy lehetőleg hazai gyártású terméket, szolgáltatást vásároljon. E munkaprogram részében egy új kormány többmilliárdnyi ráfordítással, megfelelő szakemberek és kommunikációs technikák felhasználásával a legnézettebb televíziókon keresztül hirdetné, hogy a magyar termékek vásárlása felemelkedésünk alappillére.
Gazdasági fellendülést csak a belső piac jelentős bővülésétől remélhetünk, az emelkedő reálbérek megteremtenék az új kereslet keletkezésének anyagi alapját, ami – ha főleg magyar termékekben realizálódna – jelentős számú új munkahelyet eredményezne, ami viszont újabb pluszkeresletet indukálna.

A szerző globalizmuskutató, szakíró