Sziszifuszi bicepszek

M O Z D U L A T

Ha Orza Calin ellenáll a kísértésnek, és rendező-koreográfusként nem magát teszi meg darabja főszereplőjének, egész jó kis bemutató kerekedhetett volna vasárnap este a Hagyományok Házában. De úgy tetszik, ő sem menekülhetett meg a tehetséges táncalkotók szomorú rögeszméjétől, attól, hogy nincs katartikus alkotás az ő személyes, tüntető színpadi jelenlétük nélkül. Hogy a képzelőerő és a látnoki érzékenység akkor teljesedik ki, ha az alkotó nem pihen meg, hanem maga is a deszkákra perdül, és le sem kívánkozik onnan. Ami egy ereje teljén túl lévő táncos esetében nem túlságosan szívderítő jelenség.
A tíz éve alakult székelyudvarhelyi Udvarhely Néptáncműhely Regősök című munkája nem kisebb – és elnyűttebb – feladatra vállalkozott, mint hogy összegyűjtse és színpadra vigye a téli napfordulóhoz kapcsolódó félpogány-félkeresztény szertartásokat a Magyar Kollégium szokásos évi táncos adventjén. A várakozás, a megtisztulás, az átmenetek és a beavatások vad ünnepeit, amelyek a történelem előtti hitvilág legfélelmetesebb és legösztönszerűbb rétegeibe rántják vissza a nézőt. Orza Calin máskülönben is szenvedélyesen kutatja az ősi Kárpát-medencei hagyományokat, amelyeket gyakran – kevés kortárs alkotó képes erre – a legmodernebb és legáltalánosabb egzisztenciális gyötrelmek kifejezésére is áthangszerel. A székelyföldi koreográfus többször mutatta be darabjait Budapesten, ám legutóbb még a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes kötelékében, amely tavaly méltatlan torzsalkodások miatt kettéhasadt. Calin és hat csíkszeredai táncos Székelyudvarhelyre vonult át, így a székelyföldi táncos világ külső agresszorok nélkül is elérte, hogy egy jóból két közepes, a magyar színpadi táncéletből kimagasló Hargita helyett két átlagos vagy gyengébb teljesítményű együttese legyen a két szomszédvárnak. Ami nem kis teljesítmény.
Ha a koreográfiái középpontját alkotó Calinon kívül uralta valami a színpadot vasárnap este, az a szürkeség és a kötelező gyakorlatok nyomasztó szükségszerűsége volt. Láthattunk szolid regöléseket, maszkos-alakoskodó játékokat, feldübörögtek a gardonok és minden olyan dallam, amely az archaizmusok mélytengeri árkaiba kalauzol. Halhattunk szívszorítóan szép népi imádságokat és énekeket, amelyek az előadás fénypontjai voltak, gyönyörködhettünk a komoly és lelkiismeretes fiatal táncosok erdélyi magyar, román táncaiban és a kelleténél talán diszkrétebb színészi játékában, illetve számtalanszor megcsodálhattuk a koreográfus-rendező bicepszét, amint sziszifuszi köveivel fel-alá sétált a színpadon. Az udvarhelyi műhely bemutatójából mégis hiányzott a koherencia, a dramaturgiai eltökéltség, a szokásos calini sziporkázás, mélység és humor. Pompás volt a kalotaszegi legényes szarvasagancsokkal tálalva, vérbő a méhkeréki tapsos, lélegzetelállító a Hegyet hágék, lőtöt lépék kezdetű népi imádság ősi magyar nyelven. De végső soron semmi különös nem történt.
S ennél rosszabb aligha mondható el egy székelyföldi együttes táncszertartásairól.
(Udvarhely Néptáncműhely: Regősök. Rendező-koreográfus: Orza Calin. Hagyományok Háza, december 7.)