A Bush-korszakról egy kicsit másképpen

Miután az Obama-eufória (obamánia) Amerikában és Európában is kissé mérséklődött, érdemes a tengerentúli elnökválasztási eredményeket egy másik szemszögből is megvizsgálni. Mi a magyarázata annak, hogy ilyen baljós előjelek után, szinte lehetetlen helyzetben, a tőzsdeválság kitörése után egy hónappal, a Bush-kormányzat külpolitikájának rendkívül alacsony támogatottsága mellett, egy egyre inkább fenntarthatatlannak tűnő egészségügyi rendszer feszültségei ellenére az amerikai szavazók 46,6 százaléka mégis a republikánus John McCainre szavazott? Mi a magyarázata annak, hogy míg Amerikán kívül, ahol a nem amerikai állampolgárok a Bush-kormányzat külpolitikája alapján alakították ki véleményüket, az Obama elnökségéért szurkolók száma 80-85 százalék körül ingadozott, addig az Egyesült Államokban McCain, megtévesztően nagyarányú elektori veresége ellenére is, az említett majdnem 47 százalékos szavazati arányt érte el? Százalékosan ez magasabb arány, mint amivel 1968-ban Nixont vagy 1992-ben Bill Clintont elnökké választották.
Miután McCain a kimutatások szerint az esetek mintegy 90 százalékában támogatta a leköszönő elnök döntéseit, természetesen nem tudta lemosni magáról a Bush-kontinuitás demokraták és tömegtájékoztatási médiumok által ráragasztott bélyegét. Mégis a szavazók 47 százaléka rá voksolt. Tip O’Neill, a képviselőház volt demokratapárti elnökének sokszor idézett mondása szerint minden politika helyi jellegű. Valószínű, hogy az amerikai polgárok számottevő része 2008-ban is bel- és nem külpolitikai szempontok alapján szavazott. Bár a Bush-apologétaság McCainnek külpolitikai téren nyilván nem vált hasznára, a belpolitikai-gazdasági kérdésekben az akaratlanul is vállalt kontinuitás lehetett az a talán legfontosabb tényező, amely az elnökválasztást viszonylag szorossá tette. Az amerikaiak jelentős része ugyanis kifejezetten helyeselte Bush belpolitikai-gazdasági programját, amelyet növekedéspártinak, család- és vállalkozásbarátnak tartottak. Ezért is nem tartom méltányosnak Magyarics Tamás egyébként érdekfeszítő elemző cikkének azon megjegyzését, miszerint Bush „aránylag szélsőséges” pártpolitikát folytatott (Amerika választ – a Bush-korszak vége, 2008. nov. 4.). Nem is azért, mert az aránylag szélsőséges összetétel önmagában ellentmondásos, hanem mert nehezen alátámasztható, legalábbis ami Bush társadalompolitikai lépéseit illeti.
Nézzük, mik voltak a Bush-féle belpolitika sarokkövei, amelyek az amerikai szavazók nagy tömegeit a McCain melletti kitartásra sarkallták! Ezek általánosságban is példázzák azokat az intézkedéseket, amelyek segítségével egy hatalmon lévő jobboldali kormány a legkedvezőtlenebb körülmények összejátszása ellenére is megtarthatja szavazóinak túlnyomó részét.
Családbarát belpolitikáját hangsúlyozandó, a családi adózási rendszer meglévő keretein belül Bush többször is emelte az adóvisszatérítés formájában folyósított családtámogatások összegét. Míg nálunk a lakásvételi hiteltámogatások az elsorvadás útját járják, addig a tengerentúlon a középosztály számára a kamat teljes egészében, a vett ingatlan értékétől és a vevő életkorától függetlenül levonható az adóalapból, és ebből Bush sem engedett. Bush elnöksége alatt hozták meg a No child left behind (Egy gyermek se maradjon hátra) elnevezésű törvényt is, amely az iskolások közti esélyegyenlőséget volt hivatott előmozdítani.
A Bush-kormány több, kimondottan patrióta jellegűnek nevezhető gazdaságpolitikai döntése találkozott széles társadalmi rétegek helyeslésével. Ezeket különösen érdemes párhuzamba vonni magyarországi kormányzati döntésekkel. Míg nálunk a Ferihegyi repülőtér üzemeltetésének 75 éves bérleti szerződését az veszi meg és adja tovább, aki akarja, addig egy dubai cég egyszerűen nem kapott engedélyt amerikai kikötők megvásárlására. Míg Magyarországon a gázüzletágat külföldi cégek szerezhetik meg, addig Amerikában az Unocal kőolajipari konszern kínai cég általi megvételét a Bush-kormányzat lényegében zátonyra futtatta. Míg a kis- és középvállalkozókat támogató Széchenyi-tervet Magyarországon elsorvasztják, addig éppen Amerikában, a kapitalizmus fellegvárában segítik a kisvállalkozókat ingyenes (!), államilag létrehozott központok. Bush, tanulva apja példájából, aki ígérete ellenére adót emelt, nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az adórendszer a vállalkozásokat ne nyomorítsa meg, és a befektetők adózási terheit is csökkentette. Az USA-ban az áfa minden államban egy számjegyű, és a benzin alacsonyabb adóztatása is ismeretes. Mindezek mellett Bush a képviselőházzal együttműködve az osztalékadót is csökkentette, ami a középosztály körében természetesen erős helyeslést váltott ki.
A vallásos szavazók érdekeit a republikánus párt tradicionálisan képviseli. Míg Bush vallásossága a szekuláris Európában bizonyos mértékig túlzottnak tűnt, addig a jóval vallásosabb Amerikában ez csak kismértékben haladta meg az elnöktől általában el is várt mértéket. A vallásos amerikai szavazó ragaszkodik több olyan kiváltságához, amelyet életformája fennmaradása biztosítékának tart. Amerikában nem feltétlenül szükséges a polgári esküvő, a templomi házasságkötés hivatalosnak számít, a többi formaság csak papírmunka kérdése. Hazai balliberális értelmiségieknek valószínűleg nem nyerné el tetszését, ha vasárnap reggelente mindegyik magyar kereskedelmi televízióadó istentiszteletet sugározna, úgy, mint az Egyesült Államokban! Az egyházaknak juttatott adományok egy szintig teljes egészében levonhatók az adóalapból. A keresztény középosztály Bushban ezen értékek és privilégiumok védelmezőjét látta.
Összefoglalva, a Bush-kormányzat család-, tradíció- és vállalkozásbarát, az adóztatás helyett a növekedést hangsúlyozó belpolitikát folytatott, amely politika sok amerikai állampolgár szemében lényegesen fontosabbnak bizonyult, mint az ország több vonatkozásban bírálható nemzetközi szerepvállalása. Végső soron ezzel magyarázható McCain minden várakozást és matematikai valószínűséget meghaladó, meglepően magas szavazati aránya. A republikánusok a választás előtt arra hívták fel az amerikai szavazók figyelmét, hogy több kimutatás szerint Barack Obama a szenátus legbaloldalibb törvényhozója, aki a választás után valószínűleg adóemelést fog végrehajtani. Obama ezt akkor tagadta, és valószínűleg jobban is teszi, ha ígéretét megtartja. Amennyiben ugyanis a világgazdasági válság megoldásához nem vállalkozásélénkítő, hanem a Gyurcsány-kormányéhoz hasonló, megszorító intézkedések által fémjelzett programmal közelít, akkor a ciklus befejeztével valószínűleg sikertelenül fog mandátumának meghosszabbításáért harcba indulni.

A szerző orvos,
az Amerikai Magyar Orvosszövetség volt titkára