„A dolgot önmagát ”

Tény az, hogy a múltban, sőt a közelmúltban is voltak ilyen tüzes, sőt gyűlölködő viták még a legnagyobbjaink között is. Ezek éppoly kevéssé használtak a közös céloknak, mint azok a tudathasadásból eredő polgárháborúszerű feszültségek, amelyeknek depresszióját közéletünk annyira megsínyli. Ha léteztek fundamentális ellentétek Kossuth és Széchenyi, Kossuth és Deák, Kossuth és Görgei között, később pedig a Tiszák és az Andrássyak között, a szemléleti talppont, amelyről a magyarság létkérdéseit vizsgálták, ugyanaz maradt. Csak módszerbeli és véralkatbeli különbségekről lehet szó e kiváló férfiak s a mögéjük zárkózó politikai pártok között.
Igaz, régebben is felbukkantak ezeket az ellentéteket a hazafias intenciók közösségében felolvasztó pártok mögött vagy fölött olyan tényezők, akik – mint a muszkavezetők – a maguk világnézeti elfogultságainak eszelősségében önmagukat rekesztették ki a magyar pártok együttműködéséből, és akik túllépték azt a határvonalat, amelyen belül olyan politikai irányoknak összeütközése elképzelhető, igazolható vagy menthető, amelyek nem idegen hatalmi segítségtől várják romboló politikai szenvedélyeik kielégítését. Ezek a tényezők azonban mit sem számítottak, vagy éppen csak annyit, mint a Bach-huszárokká felcsapott renegátok és árulók, akiket egy egészséges nemzeti öntudat néma népszavazása kiközösített a társadalomból. Ma azonban a nemzeti öntudat képtelen ilyen természetes felmozdulásokra. Vagy amennyiben a jobbakban mégis feljajdul vagy felhördül a magyar életösztön íratlan parancsa, a társadalom nem egységes többé sem a nyilvánvalóan idegen érdekek bacilusait hordozó irányok föltétlen visszautasításában, sem pedig azoknak a helyes és egészséges sugallatoknak követésében, amelyek a magyar szellemi élet elitjéből áradnak feléje.
Egy nemzet alapállását a maga létproblémáihoz egyrészt hagyományai, másrészt ösztönei és érdekei szabályozzák. Nagy szerencse, s az egészség biztos jele, ha ezek az elemek egyensúlyban tartják egymást. Nagy szerencsétlenség, s a gyöngeség vagy a romlás döntő bizonyítéka, ha ennek az egyensúlynak felbillenése következtében kifejlődik az az állapot, amelyet másnak, mint a nemzeti lélek tudathasadásának nem mondhatunk. Gyakorlati példával megvilágítva, ez a tudathasadás, vagyis inkább a nemzeti öntudat válsága a politikában nemcsak azt jelenti, hogy az ellentétek a különböző irányzatok között nagyok, végzetesek és helyrehozhatatlanok, hanem azt is, hogy ezeknek pszichózisában az egyik jónak és szükségesnek tartja a nemzetre nézve azt, amit a másik halálos áfiumnak vél. Azt is jelenti továbbá, hogy úgy az egyik, de talán a másik oldalról is a külföldi érdekek és eseményeik inspirációjában gondolkodnak és éreznek.
Ezeket az érdekeket és ezeket az eseményeket ez a pszichózis nem tudja többé a magyarság szempontjából vizsgálni, hanem úgy formálja, gyúrja, elegyíti és viszonyítja, ahogy saját pártos elvakultságának vagy világnézeti dogmatizmusának megfelel. A haza elpusztulhat. Éljen a világnézet! Mit törődik „honának feldúlt romjaival”, csak a világnézet borostyánja zöldelljen és viruljon rajtuk. Megesett a múltban is, hogy a magyar lélek kettészakadása hol a német, hol a török vonalon kereste a maga eggyéforradásának lehetőségét. Megesett az is, hogy egy örök nemzeti psziché szilánkjai sokszor jobban taszították, semmint vonzották egymást. (…)
Most, vagy inkább esztendők óta újból kísért az a veszedelem, hogy társadalmunk egy részének fertőzött vagy idegen ösztönei legyűrik vagy elborítják lelkünkben a hagyományok eleven erejét. Ha igaza van annak az elmés külföldi írónak, aki azt mondotta, hogy a hagyomány nem egyéb, mint a holtak uralma az élők fölött, akkor nincs teljesen az igazság híján azok felfogása sem, akik azt állítják, hogy az ösztön az élet lázadása a hagyományokban eltokosodott generációk ellen. Egy nemzet akkor él reális életet, ha egyensúlyt tud tartani hagyományai és ösztönei között, mert hiszen maga a fejlődés sem egyéb, mint az állandóság (hagyomány) és a változás (ösztön) viszonya. (1940)