Barlangcsodák a téli Aggteleken

Ha karácsony, akkor hó és hegyek – álmodozik az alföldi halandó és nyolctagú szűk családja, felidézve egy nem is túl régen volt hófehér bükkszentkereszti szenteste könnyes-meghitt élményét. És mivel az élmények a képzelet és a lehetőségek találkozásának szűk mezsgyéjén születnek, pénztárcánkba tekintve gyors fejszámolást végzünk, aminek eredménye, hogy hegyek rendben, hiszen azok a Kárpát-medence határainkon belül eső területén – például a nemrégiben becserkészett Aggtelek környékén – is vannak. A havat ehhez mérten lehet elvárni, vagyis vagy lesz, vagy nem.

Nem egyszerű szervezkedési manővereket követően december 24-én délben felkerekedik a három generációt felölelő família. A társaság legidősebb tagja jelen sorok írójának 86 éves édesanyja, legfiatalabbja pedig a 18 éves leánygyermek. Aggteleket célozzuk meg újra, szállásnak pedig most is a nemzeti park tulajdonában lévő Kövirózsa vendégházat választjuk. Tesszük ezt azért, mert rusztikus gerendáival, spalettával borított ablakaival, cívis pátriánktól egyáltalán nem idegen XIX. századi parasztpolgári miliőt árasztó belső tereivel, bibliás komódjával korábban igen-igen megnyerte tetszésünket ez a porta.
Elvackolódás és némi töltött káposzta elköltését követően családomat hátrahagyva magányos felfedezőútra indulok. Először nyugatnak tartok, a cseppkőbarlang irányába. A csendet vágni lehet, sehol egy lélek, akire a picike katolikus templomig érve ráköszönhetnék. A községháza kivilágítva, kapuja tárva-nyitva hirdeti, itt nem félnek az emberek rablóktól, tolvajoktól. A templom zárva, rajta felirat: karácsonyi mise holnap reggel nyolckor. A barlangbejáratnál aztán az is kiderül, hogy nem kell kihagyni a cseppkőlesést, mert karácsony első és második napján is indulnak túrák. Ez örömmel tölt el, megnyugodva térek vissza a szelíden emelkedő főutcán át az öregtoronyhoz. Ez a XIX. század közepe óta haranglábul szolgáló építmény, falán a világháborúban elveszett férfiak nevét viselő táblákkal, őrzi a szállásunkhoz vezető utca és a főút kereszteződését. Harangja épp néma, még nem kezdtek el csengetni a karácsonyi istentiszteletre. A torony mellett nincs templom, a tőle kétszáz méterre álló templomnak meg nincsen tornya – köszönhetően Mária Terézia szigorúságának, amellyel rendeletben tiltotta el a protestáns gyülekezeteket a torony építésétől. Isten háza magaslaton áll, utcára nyíló ajtaja nincs. Patyolatfehér falai puritán egyszerűségükkel parancsolnak tiszteletet az arra járónak. Tőle nem messze temető, benne pislákoló lámpások. Élő ember nincs a közelben, a csendet, amit szinte harapni lehet, csak néha-néha töri meg a paplakból kihallatszó kutyaugatás.
Még megnézem a templom udvarán meleg fénnyel hívogató betlehemi jászolt, aztán indulok a családért. Korán érkezünk, még alig-alig vannak a padsorokban, de mire Czinke Sándor tiszteletes beköszön egy öblös áldás-békességgel, már egy gombostűt se lehetne elejteni. Egy idős asszony odanyújtja zsoltároskönyvét anyámnak. Áll a gyülekezet, szárnyal a zsoltár. A prédikáció fennen zengő hangon dicséri az urat és az ő fiát, a példabeszédben pedig figyelmeztet, hogy a szülő is pásztor, akinek dolga Krisztus nyájába vezetni a gyermekeket. Még tart a szertartás, amikor ajándékba kapott élményekkel megrakottan kilépünk a templomból. Emelkedett lélekkel térünk meg ideiglenes otthonunkba, ahol az ügyeletes szakácsok – nevezetesen fiaink – már tálalják is a halvacsorát, s hozzá a jóféle tokajit.
Mély és frissítő alvás után derűsen jön el a reggel, amikor is újra fel akarjuk fedezni magunknak az aggteleki cseppkőbarlangot, élvezni akarjuk az ősember itt-tartózkodása óta változatlan világ varázsát. A vöröstói bejáratot választjuk, s ezzel a 2,3 kilométer hosszú középtúrát. Lefelé haladunk az alagútban. Álmélkodva ocsúdunk, ha fejünkön időnként koppan egy-egy csepp víz, jeléül annak, hogy ebben az időtlen mesevilágban minden ugyanúgy történik, ahogy évezredek óta. Azóta, amióta a felszínről leszivárgó szénsavas vizek szívós munkával utat vájtak maguknak a mészkőben, majd újabb és újabb árvizekkel hatalmas üregekké öblösítették a járatokat. Csakúgy, mint gyermekkorunkban megcsodáljuk a cápát, kisiklott gőzmozdonyt, csillagvizsgálót s még isten tudja, hányféle égi-földi csodát formázó szalagtitokat (függőcseppkő) és sztalagmitok (állócseppkő) százait. A világ egyik legnagyobb cseppköve, a Csillagvizsgáló uralta hatalmas termének hangulatától rabul ejtve hallgatjuk a föld alatti akusztikától éterivé tisztult zenét, csodáljuk a fényorgona játékát, amint sorban felvillantja a terem rejtett szépségeit.
A lenti plusz tíz után rosszul esik a fenti mínusz egynéhány fok. De jön a mikrobusz, visszavisz autónkhoz, amiben fázósan húzzuk össze magunkon a kabátot, hogy aztán „otthon”, a Kövirózsában egy pohár igazán kitűnő forralt bor mellett megállapítsuk, hogy ezzel a karácsonyi kirándulással már megint egész jól sikerült egy akolba terelni a vágyakat és a lehetőségeket. Még akkor is, ha havat egész idő alatt nem láttunk.