Boldog új orbánozás

Kár, hogy homályban marad, mit írt a cikkből a távirati iroda meg mit az Orbánnal szemben teljességgel elfogulatlan Tóth Ákos. Fő azonban, hogy az olvasó szájába rágott, gondosan megcsócsált étel kétséget sem hagy afelől, hogy idén is változatlanul Orbán Viktor alakítja a sátán szerepét.

Sima ügy a hatályos sajtókánon szerint érvényesen újságot írni. Van néhány kritérium (információt több független forrásból ellenőrizni, miegymás), amely a hazai viszonyok között jószerivel teljesíthetetlen: például a közérdekű információk lopakodó államosítása miatt hovatovább nem léteznek független hírforrások. Van azonban egy ismérv, amiben minden szellemi létromlás ellenére változatlanul közmegegyezés van: hogy a ténycikket a véleménycikktől illik markánsan különválasztani. A Népszabadság kollektívája több ízben is hivatkozott erre az íratlan törvényre. Aztán gyanútlanul kinyitja az ember a hétfői lapszámukat, és mit lát? A 3. oldalon két „Álláspont”-írás (leánykori nevén: vezércikk) mellett, a tényírásoknak fenntartott helyen háromhasábos közleményben ismertetik az MTI-nek a Fidesz elnökével készített évértékelő interjúját, a mértéktartó, véleményelemet egyáltalán nem tartalmazó, Orbán Viktor rohammal köszöntötte az új évet címmel. A beszélgetés – nyilván a vészes helyszűke meg a közismert év eleji hírdömping miatt – természetesen kivonatolva van, ám egy ilyen mértéktartó orgánumtól eleve távol áll mindennemű tendenciózus beállítás. Amit tendenciózusan az olvasó tudtára akar adni, azt szépen, dőlt betűkkel, zárójelben teszi meg minden passzus után. (Orbán elkente, meg ilyenek.) Az egésznek így olyan hatása van, mint amikor a mindentudó tanár mondatonként kiigazítja a felelő diákot, s garantáltan mindig az övé az utolsó szó. Így volt ez már a Szabad Nép-negyedórákon is: meglehetősen ritka volt az ellenvélemény, a vörös farkat nem lehetett mondjuk fehérrel vagy zölddel helyettesíteni. A tény meg így abszolút nem keveredik a véleménnyel, hála a leleményes tipográfiának. Kár, hogy homályban marad, mit írt a cikkből a távirati iroda meg mit az Orbánnal szemben teljességgel elfogulatlan Tóth Ákos. Fő azonban, hogy az olvasó szájába rágott, gondosan megcsócsált étel kétséget sem hagy afelől, hogy idén is változatlanul Orbán Viktor alakítja a sátán szerepét, aki miatt az új, Gyurcsányban gazdag év garantáltan nem lesz boldog.
Persze kell nekem ilyesmivel kezdenem a munkaévet! Sőt, bevallom, ilyesmivel is fejeztem be az előzőt: kíváncsian nyitottam ki a nevezett újság szilveszteri számát, ugyanis a központi pártlap Népszabi című melléklete még a legzordabb diktatórikus időkben sem nélkülözött némi kikacsintást a Potemkin-falu díszletfalai mögül. Na, most semmi Népszabi – nem olyan kacsintós időket élünk, hiszen az osztályharc válságról válságra csak fokozódik. Helyette terjedelmes összeállítás 1989–2009 címmel: mintha sebesen lestoppolnák a témát. 1968 után most talán majd 1989-et akarják az urak gyarmatosítani. Azért az ember reménykedik, hogy hátha nem az újabb történelemhamisító hullámnak kívánnak helyet csinálni még hevesen, a pezsgődurrogtatás és az eszement petárdázás előtt. A vezető írást Megyesi Gusztáv jegyzi, aki a jelek szerint már csak másodállásban írogat az irodalmi hetilapba; főállásban (némi Heti hetes hakni után) itt teljesít szolgálatot az ideológiai vártán. (Esetleg ő népszerűsíti majd közpénzből Farkasházyné Hócipőjében az adakozó kedvű hipertitkos Szilvásyt.) Egyelőre megkönynyebbülök: Megyesi csak a szent családdal baromkodik, és az egy ilyen européer lapban egy héttel szenteste után már teljesen kóser.
Aztán viszont lapozni kell, s máris következik két kolumna az Orbán Viktort kicsit sem gyűlölő, doktor Kendének is csupán szakmai alázatból aládolgozó, jövedelmét ugyancsak a Heti hetesben felturbózó Kéri László tollából. A vizuálisan is alátámasztott, sok statisztikával tényszerűsített óriásdolgozat címe: Történt valami? Hát persze, hogy nem történt semmi. Talán még rendszerváltozás sem. (Ki ne ismerné a keserű viccet, hogy ha marad a „demokratikus centralizmus”, ma Gyurcsány Ferencnek hívnák az első titkárt? S vajon ki írná a Népszabadságot?) Kéri szerint az utóbbi húsz évnek azért milliós nagyságrendű nyertese is van. Nagyjából annyi, mint a régi élcsapat taglétszáma. A szerző konklúziója: „Egy biztos: a szinten maradáshoz is sokkal többet kell dolgozni, mint egykoron. Csakhogy maga ez a szint is rengeteget változott, s néhanapján nem árt, ha ezt is tudatosítjuk magunkban.” Ahá, most jön a rendszerváltozás nyertesei általi arcátlan kizsákmányolás relativizálása. De miért is? „Mert még hagyjuk, hogy belelovaljanak bennünket a kudarcteli forgatókönyvek kilátástalanságaiba.” Ha lehetne a vörös farkak között versenyt rendezni, vitán felül ez a mondat vinné el a pálmát. Elsőre nem érthető. Másodszorra sem. Így hát ízlelgeti az ember a részértékeket: „kilátástalanságok” többes számban; „kudarcteli” mint a kudarc legfelsőbb foka; nem is szólva arról, hogy a forgatókönyveknek kilátástalanságaik lehetnek, sőt azokba csalárd módon bele is lehet lovalni bennünket. A kilátástalanságokba? Vagy a forgatókönyvekbe? Ha az utóbbiba, akkor az nagyjából annyit tesz, hogy nincs alternatíva, kamu az egész többpártrendszer, mert amit nem a régi-új gyurcsányizmus képvisel (ez a régi-új csődtömeg), az kilátástalanul kudarcteli. Kilátástalannak meg itt van ez a mostani – ezt legalább ismerjük, nem kell belelovalnia senkinek bennünket. Ráadásul egy általános alanynak. Drága kolléga, nem lett volna egyszerűbb annyit írni, hogy „Abcúg, Orbán!”?
Kisded sajtószemlém utolsó állomása a Kapcsolják be biztonsági öveiket! címet viseli; alcíme: Sikerülhetett volna sokkal rosszabbul is az átalakulás. Szerzője szociológus, az amerikai Yale Egyetem tanára. Egyébiránt pedig annak a Konrád Györgynek a szerzőtársa, aki a független magyar bíróság szerint nem adta fel a diktatúra rendőrségének a sógorát, mert az már korábban le volt bukva, s erről Konrád – nyilván telepatikus úton – tudomással bírt. Konrád Szelényi Ivánnal együtt vizionálta az értelmiséget az osztályhatalomba nagyjából akkor, amikor viszont az olasz munkásosztály a paradicsomba ment. Szelényi azóta legenda – neki amerikai professzorként nem kell szégyenkezve kifelejtenie az emlékirataiból az SZDSZ-t, mint szerzőtársának.
A tanár úr nézetei azért is érdekfeszítők, hogy miket mondhat rólunk, közép-európaiakról Amerika leendő vezetőinek. A húsz szűk esztendő szerint már biztosan nem jön húsz bő, amint reméli – még csak ezután tetőzik a krízis. Ukrajna amúgy is szomorúbb barakk, az orosz sajtószabadságba pedig egy-egy firkász likvidálása is belefér. Na ugye? Sikerülhetett volna rosszabbul is átalakulni: közénk is lövethettek volna. És nem gumigolyóval, mint így! A lövöldözős MSZP Szelényi szerint jobboldali szociáldemokrata (sic!), a Fidesz stílusa viszont néhai haideri (sic!). Dávid Ibolya megnyerő személyiségű, főleg, amikor frakciót gründol vagy titkosszolgálati lehallgatásokat hoz nyilvánosságra. Orbánhoz viszonyítva „Gyurcsány Ferenc nem kevésbé tehetséges. 1989-ben fillérekkel indult, négy-öt év alatt multimilliárdos lett belőle”. Szegény Yale-diákoknak meg fogalmuk sem lehet Apró Piroska anyósi közreműködéséről az első közmilliók előteremtésében. A botrányos őszödi beszéd meg komoly politikai tett, bár egyben megbocsáthatatlan politikai hiba is. (Főleg a néhai haideri stíl miatt?) Ha már Gyurcsány 2010-ben bukik, bukjon Orbán is: helyette „egy szürkébb, kevésbé ellentmondásos, kevesebb lelkesedést s kevesebb gyűlöletet keltő fideszes” a kívánatos.
Lám, a „vonalat” ravasz kérdőjelek meg kurziválások nélkül is ki lehet jelölni. És ez nem csak afféle szerény vélemény: határozottan állítom, hogy tény, tény, tény.