Egy következmények nélküli ország

Forró tavasz jön? Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy ha valaha és valamikor még lehetséges – szimbolikusan – forró tavasz, hát akkor az most lehet utoljára. Miért gondolom?
Elsődleges megközelítésben azért, mert ha e tavaszon nem változik semmi a hatalmi viszonyokban, ha „simán” helyén marad a kormány és úgymond zökkenőmentesen, önmagukban lezajlanak az európai parlamenti választások – azaz nem lesznek ezzel egy időben előre hozott választások –, akkor a 2010. áprilisi–májusi országgyűlési választásokig már érdemi változás nem fog történni. Könnyű ezt belátni, hiszen néhány hónappal, fél évvel a rendes választások előtt előre hozott választásokat erőltetni már aligha érdemes vagy lehetséges, ráadásul e szándék már aligha találkozna az emberek egyetértésével.
Gyurcsány, a szerencsétlen hungaricum
Másodlagos megközelítésben pedig azért, mert az a felháborodás, ami a Gyurcsány-kormány működését kíséri az őszödi beszéd óta, lassan ki fog hunyni, s átveszi helyét egy mélységes és átfogó apátia, aminek a tünetei már most is látszanak. Már sok tekintetben a 2008-as év is a kifáradás és kimerültség tüneteit mutatta az állampolgárok körében, ám tény, hogy az ősz folyamán kirobbant pénzügyi világválság, amely hazánkat különösen erősen érintette, még egy utolsó elkeseredett felháborodást váltott ki az ország nagy részében, és ez a mai napig is tart. Megtetézve mindezt azzal, hogy az a szocialista kormányzat, amelyik elsődleges okozója volt a gazdasági válságnak, még mindig a helyén maradt, sőt, újra az ország megmentőjének szerepében tetszeleg. Mindez a már eluralkodni látszó apátiát még egyszer megfékezte, megállította; tapasztalható e hideg, nehezen elviselhető téli hetekben is politikai aktivitás, s feszültség van a levegőben.
Ám látnunk kell: ez a feléledt politikai ellenállási szándék aligha tarthat túl sokáig, legfeljebb néhány hónapig, március–áprilisig. Azért gondolom ezt, mert az elmúlt öt–hat évben bizony túl sok volt a kudarcélmény: túl sokszor hívták, lelkesítették pártok és politikusok a kormánnyal szemben álló polgárokat, túlságosan is sokszor hitették el velük, hogy érdemes és szükséges tüntetni és demonstrálni, lelkesedni, annak reményében, hogy egy velejéig tehetetlen, hazug és korrupt kormányzat a nyugat-európai mintáknak megfelelően idő előtt, előre hozott választások következtében távozni kényszerül a hatalomból. Ezek a remények mindig hiábavalóknak bizonyultak, úgy 2004-ben a kormányfőváltáskor, mint 2006 őszén, az őszödi beszéd után, s úgy 2008 márciusa, egy rendkívüli ellenzéki sikert hozó népszavazás után, mint 2008 áprilisa, a szabad demokraták kormányból való kilépése és a szocialisták kisebbségbe kerülése után, s végül 2008 novembere, egy újabb „kormányváltás” után, amikortól fogva az ország tényleges irányítóit Dominique Strauss-Kahnnak, Nemzetközi Valutaalapnak és Világbanknak nevezik. Valljuk be: a fent felsorolt események külön-külön, egyenként is bőven elegek lettek volna ahhoz, hogy egy normális nyugati – sőt, lassan már közép-európai! – demokráciában távozzon az adott kormány, de ha ezeket mind összeadjuk és együtt szemléljük, akkor szomorúan meg kell állapítanunk, hogy Magyarország ismét egy szerencsétlen hungaricumot produkált: a fenti események után még mindig Gyurcsány Ferencnek hívják az ország miniszterelnökét.
Tenni a depresszió és az apátia ellen
Teljességgel érthető tehát, hogy a kormánnyal szemben álló – az ország egyre növekvő többségét kitevő – állampolgárok elkeseredtek, elfáradtak, s már alig-alig hiszik el, hogy lehetséges változás az országban. Ám úgy látszik, szívós fajta a magyar, mert az elmúlt hetekben-hónapokban még egyszer „felrázta” magát, ismét cselekvőképesnek látszik, amit az is bizonyít, hogy számos akcióban, tüntetésen, aláírásgyűjtésen stb. vesz részt; újjáéledtek például az utóbbi hetekben a polgári körök is, amelyek egy november végi, Tapolcán tartott nagygyűlésen jelezték a külvilágnak, hogy végre önállóan is készek és képesek tenni azért, hogy az ország sorsa jobbra forduljon.
De mindezzel együtt is világos: sokáig már nem tartható fenn az a forrongó hangulat, ami most még javában érződik. Megítélésem szerint minden azon múlik, hogy a következő hetekben, hónapokban, tavasszal létrejönnek-e olyan szervezett és intézményes kezdeményezések, törekvések, amelyek a fent vázolt cselekvőképességet végre nem visszafogják, hanem építenek arra.
Ha mindez nem történik meg, ha valójában ez a tavasz sem fog semmiről sem szólni, csak Gyurcsány Ferike újabb és újabb kommunikációs „rohamairól”, s az arra adott szokásos, monoton ellenzéki válaszokról, akkor bizonyos vagyok benne, hogy a most még újra feléledt társadalmi energiák szertefoszlanak, s ezeket az energiákat legfeljebb csak sok-sok év után lehet majd újjáéleszteni, ha egyáltalán. Az történik ugyanis, hogy a kibontakozó gazdasági válság, a növekvő munkanélküliség és a romló életviszonyok, a megélhetési nehézségek drámai növekedése következtében az emberek egyre inkább apatikusok, depressziósok és reménytelenül pesszimisták lesznek. Úgy fogják érezni, hogy nincs olyan politikai erő, aki képes lenne segíteni rajtuk, aki alternatívát kínálna fel számukra, s aki képes lenne elkergetni azt a posztdiktatórikus, minden ízében korrupt kormányzatot, amely lassan már – tudatos túlzással élve – mint egy afrikai ország diktatúrája, élősködik az országon a legnagyobb válságok közepette is. S azt fogják gondolni, hogy az ország teljes politikai elitje – beleértve az ellenzéket is – alkalmatlan arra, hogy az ő sorsán változtasson. S ne legyen kétsége senkinek: aki beszél emberekkel az utcán – jómagam ezt megteszem –, az pontosan tudja, hogy a fent vázolt gondolat a kormánnyal szemben álló polgárok jelentős részét már megérintette.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy 2010 áprilisában–májusában az emberek nem mennek el szavazni, és az is nagyon valószínű, hogy voksukat a legnagyobb ellenzéki pártra adják le majd, hiszen józan ésszel nem tehetnek mást. De ha ez a tavasz is csak egy szürke tavasz lesz a sok közül, akkor egy illúzióitól megfosztott, lelkesedését elvesztett, apátiába zuhant állampolgárság fog az urnákhoz járulni, ráadásul nagy valószínűséggel alacsony részvétel mellett. S ha 2010-ben meg is történik a várt kormányváltás, egy olyan, hitében megrendült szavazóbázis áll majd a megalakuló kormány mögé, amelyik, ha újabb csalódás éri például a gazdasági helyzettel kapcsolatos várakozásaiban, ha a várt életszínvonalbeli javulás nem következik be, akkor igen gyorsan fog elfordulni az új kormánytól is. Ez pedig az új kormány vesztét okozhatja, mert ha valamire szüksége van ma Magyarországon egy újonnan felálló kormánynak, az nem más, mint a tartós és a nehézségeket is átvészelni tudó, feltétlen társadalmi-választópolgári bizalom.
Katarzist vár a többség
S itt már elérkeztünk a „forró” tavasszal kapcsolatos harmadik tényezőhöz, a legfontosabbhoz. Ez pedig nem más, mint az, hogy Magyarországnak katarzisra van szüksége. Magyarországon először 2002-ben történt váratlan negatív fordulat: ekkor tértek vissza másodszor a posztkommunisták. Másodszor 2004-ben, amikor egy következmény nélküli puccsal Medgyessy helyett Gyurcsány lett a miniszterelnök, és decemberben megakadályozta a kettős állampolgárság megadását. A legsúlyosabb azonban kétségtelenül 2006. szeptember, amikor az őszödi beszédből megtudhattuk, hogy a demokrácia alapnormáit megcsúfolva, szélhámos módon maradt hatalmon Gyurcsány és csapata.
2006 szeptemberében kizökkent az idő Magyarországon: innentől kezdve tehetetlenül vergődik az ország, s közben végletesen, és félő, hogy végzetesen is megosztottá vált. A magyar demokrácia gerince megroppant, normális demokratikus működésre két éve egyszerűen nincs mód, az emberek nem képesek hinni saját országukban, elvesztettük önbizalmunkat és hitünket. S mindeközben a szocialisták nemhogy felismernék, elismernék és belátnák, hogy elképesztően szétzüllött az ország, és ezért felajánlanák távozásukat, ellenkezőleg, még arcátlanabbul élnek vissza hatalmukkal, még jobban kiterjesztik befolyásukat az élet minden területére, s lényegében, tartalmilag viszszaállították a pártállami berendezkedést.
Nos ez az a pokoli helyzet, amit egy szimpla és egyszerű, soron következő választással már nem, vagy csak nehezen, hosszú távon lehet orvosolni. És ebben rejlik mondandóm lényege. Ha az ország, a társadalom, az ellenzék békésen, szerényen kivárja, hogy mikor kerülhet a normális rend szerint – a négyévenkénti választások után – kormányra, akkor ezzel lényegében véve utólag legitimálja azt, amit Gyurcsány Ferenc ezzel az országgal művelt. Mit is csinált ugyanis a miniszterelnök? Éppen a demokrácia normális rendjét szüntette meg. Természetessé tette, hogy Magyarországon a választásokat szabad és lehet manipulálni, a választókat végletesen be lehet csapni, a magyar állampolgárokat, ha élnek alapvető demokratikus, véleménynyilvánítási jogukkal, akkor gumibotokkal, viperákkal és gumilövedékekkel meg lehet sebesíteni és meg lehet alázni, hogy a politikusoknak folyamatosan és szemérmetlenül lehet hazudozni, s ezért nem kell soha bocsánatot kérniük. Természetessé tette, hogy közbeszerzéseknél csak és kizárólag a haverok, az üzlettársak és a csókosok juthatnak megrendeléshez, hogy a korrupció nem rendellenesség, hanem rendszer, ami átjárja az ország minden egyes szegletét. S végül, természetessé tette, hogy egy kormány soha semmiért nem kell, hogy felelősséget vállaljon, ha tönkre teszi az országot, akkor is hatalmon maradhat – azaz viszszahozta a diktatúra megszokott működésmódját. A miniszterelnök és csapata nem tett mást, mint hogy Európa közepén létrehozott egy olyan országot, amelyben a demokratikus normák szétrombolódtak, tombol a törvénytelenség, az ököljog, a mindenki harca mindenki ellen.
A lélektani gyógyulás elsőbbsége
Úgy tenni tehát, hogy ebben az országban minden a „normális rend szerint” zajlik, s tisztességgel várjuk ki a sorunkat, mert az úgy helyes, azt a látszatot kelti, mintha a Gyurcsány-éra nem okozott volna szinte visszafordíthatatlan pusztulást értékekben, életekben, lelkekben – hogy a gazdasági állapotokról most ne is beszéljünk. Nos, éppen azért van szükség katarzisra az országban, mert a lelkekben okozott rombolást kell valahogyan orvosolnunk. Azt kell megmutatnunk, hogy az országnak, a társadalomnak, az ellenzéknek van annyi ellenálló-képessége a rosszal, a szélhámossággal és az erkölcs nélküli hatalommal szemben, hogy ha kell, képes rendkívüli módon, rendkívüli eszközökkel is megóvni alapvető érdekeit, értékeit, létének összetartó erőit. Ezért kellene a forró tavasz, s nem azért, mert bárki is forrófejű lenne.
Már csak az a kérdés: van-e erre mód? Hiszen mindig és mindenki ezt kérdezi, s ezzel kapcsolatban fejti ki pesszimizmusát.
A válasz pedig az: a politikában nincsenek biztos módszerek, viszont ha valaki nem próbálkozik meg a létező lehetőségekkel, akkor valójában elfogadta a fennállót és csak formálisan, látszatra berzenkedik az ellen. Ugyanis a politikában egy cselekményt követhet egy másik, amire senki nem számít, amiből következik egy harmadik, s a végeredmény máris közelíthet ahhoz, amit remélünk, amiben hiszünk. Gondoljunk például a monoki polgármester kezdeményezésére, ami talán nem várt folyamatokat indított el, vagy gondoljunk – kissé tréfásan – Horn Gábor népszavazás estéjén elhangzott, Gyurcsánnyal kapcsolatos elhíresült mondására, amely szintén nem várt mozgások kezdete lett.
A budakalásziak példája
Éppen ezért, éppen ebből kiindulva állítom: a Demokratikus Politikai Kultúráért Alapítvány népi kezdeményezése a parlament önfeloszlatásáért, illetve az ezt alátámasztó, Budakalászi Polgári Körök Szövetsége (és jómagam) által kezdeményezett aláírásgyűjtés az előre hozott választásokért (www.budakalasz-elorehozottvalasztas.hu) is meghozhatja a várva-várt eredményt, a parlament önfeloszlatását. A népi kezdeményezés elérte elsődleges célját, megvan a sokkal több, mint ötvenezer aláírás – az OVB február 12-ig köteles hitelesíteni az aláíróíveket –, így a parlamentnek kötelessége megtárgyalnia a témát, önmaga feloszlatását, és szavaznia arról. Persze, tudom, sokan erre azt mondják: ugyan már, az SZDSZ úgysem szavazza meg az önfeloszlatást, talán az MDF sem, akkor mit várhatunk? Erre az a válaszom: biztos, hogy ez így fog történni? Tudjuk ezt előre? Akkor is így fog történni, ha addig komoly tüntetések zajlanak le, ha százezrek fogják az önfeloszlatást követelni, tovább gyűlik a budakalászi aláírástömeg, s egyáltalán, ha addig nem várt fordulatok zajlanak le a belpolitikában, például mélyül a gazdasági és politikai válság, s sztrájk sztrájkot követ? Nem elképzelhető egy olyan helyzet, amikor a parlamenti képviselőknek mégis újra kell gondolniuk a döntésüket, beleértve ebbe – hangsúllyal – a szocialistákat is?
Aki persze mindebben nem hisz, az üljön csak nyugodtan otthon tovább, éljen a mormogás jogával, esetleg egy-egy betelefonálással nyugtassa meg önmagát. De utána ne panaszkodjon, fogadja el a sorsát úgy, ahogyan az adatik, Gyurcsányostul, Lendvaistul, Kulcsár Attilástul és így tovább.
Aki viszont tudja, hogy a semmiből tényleg nem lesz semmi, s csak a cselekedetből lehet valami, az a fenti soraimat is elfogadja.

A szerző politológus