A Csallóköz szívében a megnevezésükben -karcsa utótagú tizenkét honfoglalás kori magyar település ezeréves történetében – bár e vidéket pusztította árvíz, tűzvész és járvány – korábban nem fordult elő, hogy a kollektív bűnösség elvét alkalmazva napirendre kerüljön az őshonos lakosság szülőföldjéről való elűzése, erőszakos beolvasztása.
Kilencszáznegyvenhat karácsonyát s a következő heteket-hónapokat mifelénk, Siposkarcsán is az állandó fenyegetettség idegőrlő légköre uralta. A teljes jogfosztottság, a vagyonvesztés, a kilátástalanság árnyékában senki sem tudta, mit hoz a holnap. A félelem nem volt alaptalan. Tizenkét éves voltam akkor, gyermekfejjel éltem meg a körülöttem zajló eseményeket. Emlékezetes számomra, hogy egy januári napon édesapám részt vett a dunaszerdahelyi polgári iskola szülői értekezletén, ahol nem a tanulók előmenetelének megbeszélése, hanem a nemzeti mivoltuk megtagadását célzó „agitáció”, a szülőkre gyakorolt durva politikai nyomás volt napirenden. Azzal győzködték – magyarul! – a szülőket, írják alá a reszlovakizálási nyilatkozatot, akkor nem telepítik ki őket, s gyermekeik is tanulhatnak.
Apám nem állt kötélnek. Még ma is emlékszem a szavaira: „Alávaló dolog lenne megtagadni nemzetiségemet, hiszen sem mi, sem elődeink nem voltak szlovákok. Az első Csehszlovák Köztársaságban is rendes adófizetője voltam az államnak, akkor senki sem követelte, hogy tagadjam meg nemzeti mivoltomat. Nem írok alá semmiféle nyilatkozatot, lesz, ahogy lesz!” – érvelt a tisztességtelen ajánlattal szemben. Az első világháború csatatereit huszárként végigharcoló s kétesztendős orosz fogságot átélő, gazdag élettapasztalatokkal rendelkező apámnak azt is meg kellett élnie, hogy másfél évvel a második világháború után egy szlovák telepes azzal a bejelentéssel lépett portájára, hogy „to je vsetko moje”, azaz itt minden az övé. Szomorúan írom le, hogy ebben a dicstelen „honfoglalásban” akadtak helyi, azaz magyar pecsovicsok is.
Ilyen és ehhez hasonló előzmények után, január vége felé községünkbe is megérkeztek a dunaszerdahelyi járási munkavédelmi hivataltól a kitelepítési parancsok s a Beneš elnök rendeleteire hivatkozó „szállítólevelek”. A bekerített faluban katonai teherautók és kitelepítési biztosok jelentek meg, akik elrendelték a kijárási tilalmat.
Szinte leírhatatlan a családok kálváriája. Nem akarták elhinni, hogy bárki elüldözheti őket otthonukból. Amikor döbbenettel szembesültek e szándék valóságával, fűhöz-fához futottak otthon maradásuk érdekében. Többen akkor írták alá a reszlovakizálási nyilatkozatot, néhányan, ha volt nekik miből, lefizették a kitelepítési hatóság embereit, mások potom áron bocsátották áruba szarvasmarháikat, lovaikat. Szüleim, abban a reményben, hogy talán visszasegít bennünket a sors, az otthon maradó rokonokhoz, megbízható emberekhez vitték az éj leple alatt gazdasági felszerelésük és állatállományuk egy részét.
A munkaköteles családtag nevére szóló utasítás szerint az egész családnak követnie kellett a „toborzott” dolgozót. Odahagyva házat, vagyont, állatállományt. A kitelepítetteknek csak a legszükségesebb bútort engedték, hogy feltegyék a teherautóra, ezenkívül edényt, ágyneműt, élelmet s ruházatot, esetleg néhány baromfit vihettek magukkal. Községünkből a hatóságok a hírhedt jogfosztó és diszkriminatív dekrétumok alapján csehországi kényszermunkára üldözték el Holocsi Rezsőt, Holocsi Ferencet, Rostás Ferencet, de a kiskorú Juhász Mariskát és Méri Etelkát is. Családostul deportálták az ősi szülőföldről Bódis Imrét, Buday Józsefet, Edmár Pált, Nagy Lajost, ifj. Nagy Rudolfot, Sánka Józsefet, Méhes Rudolfot és fiát, Jánost, Sörös Józsefet és édesapámat, Somogyi Vincét. Az elüldözendők listáján ennél többen szerepeltek, ám számos család inkább elbujdosott. Sokáig emlegettek Karcsaszélen egy esetet: az amadékarcsai Almási József kiszögezte a „vymer”-t (kitelepítési határozatot) konyhájuk ajtajára, családjával pedig az istállópadláson rejtőzött el. Fellélegeztek, amikor látták és hallották, hogy a hatósági emberek, deportálandók hiányában, szitkozódva távoznak.
A katonai teherautókra felrakott családokat 1947. február elején – hideg tél volt akkor – marhavagonokba hajtották a dunaszerdahelyi vasútállomáson. Onnan menekülni vagy szökni nem lehetett. Mert, akárcsak falunkat a kitelepítés végrehajtásakor, az állomást is fegyveres és farkaskutyás csendőrség, katonák és túlbuzgó kitelepítő csinovnyikok siserehada vette körül. Ha a dunaszerdahelyi vasútállomás felé járok, mindig eszembe jut, hogy a bennünket szállító teherautó arra a rámpára járatott fel, ahonnan régebben a vágóhídra szánt állatokat hajtották a vagonokba.
Az 1944-ben a szerdahelyi zsidóságot haláltáborokba szállító szerelvényekre emlékeztető hosszú vagonsor 1947. február elején indult útjára. Viszontagságos „utaztatás” után egy dél-csehországi kisváros – Veselí nad Luznicí – vasútállomásán adtak át bennünket a csendőrök két cseh gazdának. Agyonfagyva, térdig érő hóban bukdácsolva indult el családunk a három kilométerre levő Ripec faluba, ahol fűtetlen házban szállásoltak el bennünket. Vince bátyámat Josef Kouba gazda „kapta”, a 16. évét alig betöltő Margit nővérem pedig Jan Dvorák gazdaságába került kisegítőnek. Én és még ugyancsak tanköteles nővérem – Borika – Veselíben jártunk polgári iskolába, ahol szembesülnünk kellett a cseh nyelvet nem beszélő jövevényeket érő sértő megjegyzésekkel, igaz, néha szánalommal, segíteni akarással és együttérzéssel is találkoztunk.
Mondanom sem kell, hogy családunk gondolatai a szülőföldön, az otthonon, az otthon maradottakon jártak. Érthető, mekkora izgalommal vártuk leveleinkre a válaszokat tőlük s egy idő múltán Csehország más tájaira deportált földijeinktől. Most, 62 év múltán is meghatódva olvasom e leveleket: egy embertelen időszak lelki és testi megpróbáltatásainak néma, de hű tanúit.
E levelek az otthoniak aggodalmait tükrözték, ám a legtöbbjük azzal végződött, hogy várnak bennünket vissza. Számomra meghatóak voltak az olyan hírek is, hogy a Bodri kutyánk megvan, nem hagyja el a házat, és a szomszédok enni adnak neki. A hazulról érkező beszámolók többsége azonban lehangoló hatással volt ránk. Ám a levelekből az őszinte együttérzés és szolidaritás, a segíteni akarás is kicsengett, ami új erőt adott a családnak. „Reméljük, hogy a jó Isten majdcsak véget vet ennek a borzalomnak… Mi csak megvagyunk a bizonytalanságban. A környékbeli falvakat újra viszik. Nem tudjuk, mikor csap le ránk is az Isten ostora!” – állt egy másik levélben.
Volt, aki költői erővel fogalmazott: „Vajon mi örömük telik a zsarnokoknak abban, hogy családokat száműzve meleg otthonukból, ki tudja, mennyi időre elhurcolnak? Édes Istenem, mikor lesz már ennek vége? Az elhurcolás még most is tart, most vannak Nádszegen.” Másikuk az állandó izgalmakról számolt be: „Minden napra jön valami újabb, amitől az ember csak retteg. Vasárnap osztották a vagyonelkobzási cédulákat… Beszélnek a második bekerítésről is.”
A deportálások körüli káoszt is érzékelteti egy másik beszámoló Amadékarcsáról: „Egyház- és Ógellét újra megszállták, és 14 családot kijelöltek a deportálásra, de mind elszöktek az elhurcolás elől. Móroc- és Göncölkarcsa is teljesen visszamaradt, nem jutott nekik vagon. (Lám, így fest a gyakorlatban a sztálini »a magyarkérdés csak vagonkérdés«! – S. M.) Azt suttogják: itt magyar nem maradhat, és egy hét múlva újra jönnek a rettenetes autók… Kulcsárkarcsáról a családoknak több mint a felét elhurcolták, Erdőhátkarcsa szinte egészen üres lett…” Hírt adtak magukról a cseh határvidék állami gazdaságaiba került földijeink is. „Senkinek sem eshetett jól, hogy el kellett hagyni mindent, az otthont… De bízunk a jó Istenben, hogy egyszer talán mi is hazamehetünk. Nagyon szétszórtak bennünket, így csak némelyikről tudunk, a többiről semmit…”
Márciusban édesapám hazaszökött. Lezárt házunkba éjjel merészkedett be, lámpát sem mert gyújtani. Meg kellett érnie, hogy bujkálni kényszerüljön a saját házában. Áprilisban már bennünket is szökésre sürgetett. „Azonnal szökjetek, legyetek itthon mennél hamarabb, mert később mindig nehezebb. Nagy csomagokat ne hozzatok magatokkal, mert feltűnő, a vonaton ne beszéljetek!” – adta meg levelében az utasításokat apám. Néhány nap múlva, kora hajnalban édesanyám, Borika nővérem és én útnak indultunk. Sietve lopakodtunk ki a faluból, s nagyon örültünk, hogy kaptunk jegyet Veselíben a vasúti pénztárnál. A vonaton egészen Pozsonyig meg sem mertünk szólalni. Egyenruhás személyek, kalauz vagy vasutas láttára szinte elállt a lélegzetünk a félelemtől. A pozsonyi kisállomáson hallottunk újra magyar szót, de az emberek csak suttogva mertek magyarul beszélni. Elmondták: a kitelepítések, a zaklatások nem szünetelnek, a csehországi szökevényeket visszatoloncolják… E hírek hatására a biztonság kedvéért még Dunaszerdahely előtt, Nagyabonyban leszálltunk a vonatról, s az egyházkarcsai torony iránt, a szántóföldek mentén menekültünk – hazafelé. A kertek alatt bujkálva jutottunk szülőházunkhoz. Leírhatatlan volt a viszontlátás öröme, de örömünkben továbbra is jelen volt a félelem nyomasztó érzése.
Eltelt néhány nap, édesapámat helyi feljelentés alapján visszatoloncolták Csehországba, s pénzbüntetésre ítélték. Egy júliusi délelőtt pedig egy hatalmaskodó helyi elöljáró kíséretében két csendőr jelent meg nálunk, s azonnal Dunaszerdahelyre kísértek mindhármunkat. Édesanyám leleményességének köszönhetően kimásztunk a gyűjtőhellyé átalakított Csillag utcai iskola ablakán, s a református templom kertjén átosonva, rettegéstől eltelve menekültünk hazafelé. A következő hetekben, hónapokban a zűrzavaros nemzetközi helyzet miatt némileg alábbhagyott a hazaszökött deportáltak zaklatása. Másrészt erőt adott, feledhetetlen erkölcsi élményt jelentett falunk lakossága elsöprő többségének őszinte tettekben és gesztusokban megnyilvánuló szolidaritásvállalása meghurcolt embertársaival. A nyár végén Margit nővéremet hazaengedte gazdája, de bátyám arról írt, hogy a csendőrök megfenyegették, ha megszökne, „lágerbe” viszik. Bátyám leveleiből értesültünk az ukrán hadsereg Banderov tábornok vezette maradványainak, a „fehér partizánoknak” a dél-csehországi jelenlétéről, arról, hogy több összecsapásra került sor a nyugatra menekülő ukránok és a csehszlovák katonai alakulatok között.
Negyvenhét végére a belpolitikai viszonyok változásának köszönhetően családunk ismét együtt volt siposkarcsai otthonunkban, s lassan visszajött többi elhurcolt sorstársunk is. A csehországi exodus után a kolhozrendszer bevezetésével járó gyötrelmek hoztak újabb megpróbáltatásokat, ám az, hogy szülőföldünkön, falunk közösségében élhettünk, vigaszt, némi biztonságot jelentett. A félelem és üldözöttség érzését az akkori nemzedékek szinte mindhalálig magukban hordozták – s akik még élünk, hordozzuk mind a mai napig. Megnyugvást, belső felszabadulást később sem hozott a földi paradicsomnak hirdetett rendszer. Aggasztó, hogy Szlovákiában még ma is akad politikus, aki egyetért az akkori magyarüldözéssel, és sajnálkozik, hogy nem sikerült bennünket a szülőföldjükről elűzött szudétanémetek sorsára juttatni. A sok rossz emlék közt azonban hálával gondolok mindazokra a karcsaiakra, sőt nem egy cseh vagy szlovák emberre is, akik jó szóval és tettekkel, őszinte együttérzéssel igyekeztek segíteni szerencsétlen embertársaikon.
origo.hu
Videón a tűzoltók heroikus küzdelme, családi ház borult lángokba Budapesten
