Szebb helyszínt is találhatott volna a sors Magdeburgnál a magyar hivatásos ökölvívás sporttörténelmi tettére, de ne legyünk telhetetlenek. A több mint ezerkétszáz éve, 805-ben alapított város esztétikailag felejthető – eltekintve néhány épületétől, a dómtól vagy a Hundertwasser tervezte Grüne Zitadellétől –, minden igényt kielégít viszont az Universum Box Promotion hatmérkőzéses gálájának helyet adó Bördelandhalle, a kiváló helyi férfikézilabda-csapat otthona. S igazából a kulisszák maguk teljesen lényegtelenek, a főszereplő bunyósok talán nem is érzékelték a sivár lakótelepeket, az elhagyott gyárakat, a hamisítatlan és errefelé reneszánszát élő NDK-s nosztalgiát. Kovács István nyolc éve Münchenben, Erdei Zsolt öt esztendeje Karlsruhében, Balzsay Károly meg itt, Szász-Anhalt tartomány 250 ezres székhelyén lett profi világbajnok, de ez nem tette zárójelbe a múltjukat, s nem jelölte ki előre a jövőjüket.
Ők viszont a magyar hivatásos ökölvívásét annál inkább. Felesleges lenne mélyebb historikus elemzésbe bonyolódnunk, hiszen ez nálunk nem sokszereplős, végtelen történet. Legyen elég annyi, hogy az amatőrök 1904-es első olimpiai részvétele óta vált ketté a sportág, amelyben legjobbjaink, már akik megtehették, mindkét területen nagyot alkottak. Kocsis Antal, az 1928. évi amszterdami olimpia légsúlyú aranyérmese, az első magyar ötkarikás bokszbajnok diadala után két évvel kivándorolt Dél-Amerikába, majd az Egyesült Államokba, ahol a profi létbe is belekóstolt. Miközben feltornászta magát a világranglista negyedik helyére, 22 győzelemből, 13 vereségből és 5 döntetlenből álló mérleget hozott össze. Három év múlva, 1931-ben négy mérkőzésből álló nagy sikerű hazai túrát tett, egyik pesti meccsét 15 ezren látták a helyszínen. Hasonlóra legközelebb szűk hét évtized múlva kerülhetett sor…
Kocsis váltóbotját 1935-ös visszavonulása után több mint húsz esztendővel Papp László vehette át, akit az amatőröknél szerzett három olimpiai és két Eb-arany után az 1956-os forradalom miatt még bizonytalan rezsim hagyott hivatásos útra lépni. Papp csaknem nyolc éven és 29 veretlenül megvívott derbin át gyűrhette az ellenfeleket, természetesen sohasem itthon. 1962 májusában Európa-bajnoki címet szerzett a bécsi Stadthalléban, s 1965-ös világranglistás helyezése alapján reális esélye lett volna a vb-övért küzdeni, ám a kommunista politikai vezetés ekkor már közbelépett, nem engedélyezte a szereplését. Erre Papp csapot-papot otthagyva visszavonult, örök tüskével a szívében.
A „béketáboron” belül, így hazánkban a rendszerváltásig nem kapott semmilyen szerepet az ökölvívás profi válfaja, a „kapitalizmus mételye”, s utána is csak nehezen éledezett az amatőrök árnyékában, hiszen az itthoni legjobbak még mindig fejvédőben és mezben osztották a pofonokat. Történelminek bizonyult az 1989. februári Simon Brown–Jorge Maysonet derbi, az IBF szervezet váltósúlyú vb-öszszecsapása a Budapest Sportcsarnokban, amely Papp Laci profi engedélyéhez hasonlóan a politikai változásoknak köszönhette létrejöttét. Ám mivel nem kapcsolódott szervesen a hazai bunyóhoz, nem hozott áttörést, erre várni kellett Kovács István színre lépéséig.
Mindenki Kokója előbb az amatőrök között gyűjtött be olimpiai, valamint két-két világ- és Európa-bajnoki aranyat, majd 1997-es profi debütálása után gyakorlatilag újrateremtette a sportágat Magyarországon. A televízióban és a csarnokokban, sőt a Fradi-pályán is csúcsnézettséget generált, s egy ország ünnepelte, amikor 2001. január 27-én a müncheni Rudi Sedlmayer-csarnokban pehelysúlyú vb-címet szerzett a WBO szervezetnél a dominikai köztársaságbeli Antonio „Chelo” Diaz kiütésével. Ugyanez az ország júniusban majdnem a kardjába dőlt, mikor klasszisunkat nagyon kiütötte az argentin Julio Pablo Chacón a Kisstadionban. Kovács ezt soha nem heverte ki, elvesztette veretlenségébe vetett hitét, s két levezető derbi után visszavonult.
Ennek ellenére maradandót alkotott. Egyrészt mert megnyitotta az utat legjobbjaink számára az Universum Box Promotion nevű német csúcsistálló felé, másrészt mert inspirálta a sportág hazai szereplőit. Közülük egy Erdélyből áttelepült fiatal menedzser, Rácz Félix jutott a legtovább. Pakson kezdte az édesapjával kis gálákkal és kis címekkel, majd kihasználta a Kokó teremtette konjunktúrát. A magyar hivatásos ökölvívás történetének legnagyobb marketingötletét valósította meg, amikor újra Magyarországra csábította a Kovács-verő, de már a zeniten túljutott Chacónt, itt pedig védence, Nagy János emlékezetes „csonttörős” mecscsen, majd a visszavágón is megverte.
A kereskedelmi televíziók bokszbeli vetélkedésében – hiszen világszerte a közvetítő tévécsatornák adják a pénzt a derbikhez – addig az RTL Klub vitte a prímet az Universum magyar és egyéb harcosaival, majd a lengyel istállónál működő Kótai Mihállyal; aztán Rácz Félix beszervezte a konkurens Tv 2-t, és felépítette Csonttörő mellett többek között Nagy „Hóhér” Józsefet és Kovács Attilát. Kótai, Nagy és Kovács egyrészt a magyar menedzsment korlátozott lehetőségei, másrészt a képességeik miatt kisebb szervezetek vb-öveit szerezte meg. Rácz fő dobásként eljuttatta Nagy Jánost Los Angelesbe 2006 májusában a WBO nagypehelysúlyú vb-címderbijére, ám Csonttörő 49 másodperc alatt kapitulált az argentin Jorge Barrios elleni mérkőzésén, s ezt sem ő, sem menedzsere „nem élte túl”, mindketten visszavonultak.
Rácz Félix kiválása után még történt néhány kósza próbálkozás, majd gyakorlatilag megszűnt a minőségi profi boksz Magyarországon. Jelenleg a veterán bunyós Petrányi Zoltán vállalkozása a legélénkebb, de magasabb szinten a húzóemberei is tölteléknek számítanak. Ez nem kritika, ez realitás, s a hazai piac mérete miatt kevés az esély, hogy a tévék újra sok pénzt pumpáljanak a sportba. Anélkül viszont nem megy. Jelzésértékű, hogy a nálunk valamivel nagyobb gazdasági potenciálú Németországban is csak két nagy klubot, az Universum mellett a Sauerlandot tudja eltartani magas színvonalon a tévé, nevezetesen a ZDF és az ARD csatorna. Néha az RTL is beugrik, de csak egyszeri nagy gálák összegründolásával.
Itthon a Tv 2 kiesésével az RTL Klub újra magára maradt a ringben (a Sport 1 azért néha próbálkozik külföldi gálák közvetítésével) s egyben az universumos magyar vonalon. Kovács után Erdei Zsolt vitte a prímet. Elődjével ellentétben már tizenegyszer meg tudta védeni (a WBO félnehézsúlyú) vb-övét, amelyet öt éve, 2004. január 17-én szerzett a karlsruhei DM-arénában. Kokó előtte az extravagáns brit klasszis, Naseem Hamed által hátrahagyott címért versenghetett, Madárnak viszont nehezebb dolga volt, hiszen azzal a Julio César Gonzálezzel kellett farkasszemet néznie, aki elvette az Universum legendája, Dariusz „Tiger” Michalczewski veretlenségét. Ehhez képest honfitársunk leiskolázta a mexikóit, s azóta sem talált legyőzőre. Klubja óvatos ellenfélválasztását, valamint az ő védekező stílusát sok kritika érte, a komoly presztízst és bevételt jelentő csúcsmeccs még nem adatott meg neki, s lehet, hogy erről már örökre lekésett. Most Magdeburgban mindenesetre bebizonyította, hogy harcolni és küzdeni is tud, hiszen másfél éve nem látott támadó szellemben múlta felül magabiztosan az Európa-bajnok Jurij Barasjant.
Az ukrán ráadásul fatális módon átesett a súlyhatáron, ami egyrészt a meccs kvázi tétnélküliségét vonta maga után, másrészt mégis felpiszkálta riválisa harci kedvét, harmadrészt egy másik magyarnak, Balzsay Károlynak hozott váratlan kiugrási lehetőséget. Pont olyat, mint anno Erdeinek Michalczewski veresége. A televíziós közvetítési jogokkal rendelkező német ZDF csatorna ugyanis úgy döntött, hogy élőben közvetíti a WBO nagyközépsúlyú vb-címéért zajló, igazi téttel bíró Gyenyisz Inkin–Balzsay Károly derbit. Jól tette. Az orosz világbajnok és magyar kihívója, egyben klubtársa sokáig emlékezetes nagy csatát produkált, amelynek során Karesz a tizedik menetben megrendítette Inkint, s végül szoros pontozással felülmúlta. A meccset többen nézték Németországban (3,72 millióan), mint Erdei legutóbbi, tavaly áprilisi mérkőzését (3,56 millió). Balzsay Károly lett a magyar hivatásos ökölvívás harmadik világbajnoka, s most fordult elő először, hogy két honfitársunk ül egyszerre a trónon figyelemre méltó szervezetnél.
Hogyan tovább? Ez az a kérdés, amelyet rendszerint nemigen akarnak megválaszolni diadalmasan hazaérkezett klasszisaink. S nemcsak a pihenés miatt, hanem mert tényleg nem tudják. A 34 éves Erdei annyi ígéretet kapott pályafutása alatt az Universum csúcsvezetésétől, hogy ha a tizede megvalósult volna, már rég a tengerentúlon aprítaná az amerikaiakat. Balzsay annyival van beljebb, hogy öt évvel fiatalabb, s neki még semmi „nagyot” nem ígértek, no meg a stílusa jobban megfelel a profi elvárásoknak. Nem olyan technikás és gyors, mint Madár, viszont látványosabb a stílusa, nagyobbat üt. Márpedig ez kell a népnek. Az eladhatósággal, népszerűséggel más szempontból sem lesz gond, hiszen Erdeinél már bevált a boldog családapa őszinte imázsa, s Balzsay sincs híján csinos feleségnek és tündéri kisgyermeknek. No meg érzelmeknek sem. Magdeburgban a győztes csatákon kívül az tette a legnagyobb hatást a szemtanúkra, ahogy a két sportoló örülni tudott egymás sikerének. Madár még az Inkin elleni mérkőzés előtt mondta, hogy odaadná a saját övét cserében, ha Karesz megszerezné a másikat, majd kisgyermekként zokogott percekig, amikor barátja megvalósította álmát.
Ilyen sodró erejű érzéseket tapasztalva mondhatjuk, hogy ezért érdemes élni, sportolni. Függetlenül a bankszámlától és a nézettségi adatoktól. Mert a profi bokszban azért azt is kell nézni.
origo.hu
„Repülni a legjobb dolog a világon” – Emese 25 évesen a magyar légierő helikopter-pilótája
