OLIMPIXPO 2020/24

A két közgyűlésihatározat-csomag következményei
A 2005-ben civil kezdeményezésre alakult Budapesti Olimpiai Mozgalom (BOM) hathatós ösztönzése eredményeképpen a Fővárosi Közgyűlés 2007-ben és 2008-ban – egyhangúlag (!) – várostörténeti jelentőségű döntéseket hozott a 2020-as „budapesti olimpiai nagyprojekt” ügyében. Az 1011–1019/2007. (VI. 28.), illetve az 1967– 1974/2008. (XII. 18.) számú közgyűlési határozatok ugyanis a 2002-től a Pricewater House (PwC) és a BOM irányításában zajló eddigi előkészületeknek egyértelműen zöld utat adva biztosították a 2011-ig tartó pályázati munka házon belüli tervezési, szervezési és finanszírozási feltételeit.
Sokak kitartó munkájának eredményeképpen eljutottunk tehát végre oda, hogy bizton állíthatjuk: lehet, hogy Peking/2008 számunkra fiaskó volt, de 2020-ra – ha a NOB is úgy akarja – végre hazai pályán evezhetünk. A pályázatot pedig „csak” 2011-ben kell benyújtani, tehát időt nyertünk. Ráadásul a hosszas fővárosi egyeztetések után ez évben már a kormány, illetve a parlament előtt van az úgynevezett olimpia törvény tervezete is, amely sok egyéb mellett intézkedni hivatott a Pályázati Előkészítő Bizottság Zrt. életre hívásáról is, amely egyúttal a BOM önfeloszlatását is jelentené. Ez utóbbi eljárással azonban nem érthetünk egyet, hiszen a BOM-ra – vagy a helyette megalakuló BON-ra (a Budapesti Olimpia Nevében/2009/2013) – mint civil társadalmat szervező, népszerűsítő erőre a pályázat benyújtásának a folyamatában, ha tetszik, még nagyobb szükség lesz, mint annak előtte. A NOB ugyanis szóba sem áll olyan pályázattal, amely nem tud maga mögött minimum 75 százalékos össznemzeti konszenzust. Hál’ istennek, ezen a téren ma a Fővárosi Közgyűlés az egyhangú – („nagykoalíciós”?) – szavazataival az élen jár az országban, s csak remélni lehet, hogy a parlamentben sem lesz másként 2009/2010-ben, amikor az olimpiatörvény elfogadásáról döntenek a honatyák és a honanyák. Vagy, ahogy a francia mondja: on verra – meglátjuk.
A gazdasági aspektus építészszemmel
Mielőtt azonban felhevülten a kampány folytatásába kezdenénk, be kell vallani, hogy egy olimpia megrendezése nem két fillér. Még akkor sem, ha sem a NOB, sem a MOB, sem mi nem aspirálhatunk itt Buda-Pesten pekingi dimenziójú babérokra. A XXXII. nyári olimpiának és paralimpiának ugyanis majdan másról (is) kell szólnia. Persze a feltétlenül felmerülő költségeket akkor is állni kell. Ez pedig a PwC előzetes számításai szerint országosan és összesítve – kapaszkodjanak meg! – 5100 milliárd forint. Ennek körülbelül 10-15 százaléka magántőke, negyven százaléka EU-s pályázati pénz, és végül 40-50 százaléka a költségvetést terheli az előkészületek 15 éve során. Az építendő közlekedési és közmű-infrastruktúra csupán a fővárosban a számítások szerint 2000–2350 milliárd forint, de ebben például az épülő 4-es metró is természetesen benne foglaltatik, mint ahogyan az országos hányadban a már megépült M0-s félgyűrű is. De a hiányzó sportlétesítmények pótlására ezenfelül is több száz milliárd forintot kell biztosítani, illetve kigazdálkodni. A hivatalos érvelés természetesen az, hogy az infrastrukturális beruházások jó része tulajdonképpen előre hozott befektetés, mert ezekre amúgy is égető szüksége van Buda-Pest metropolisnak. Másrészt a hangsúly az utóhasznosításon van, vagyis azon, hogy ne csak, sőt ne is kizárólag az olimpia kedvéért pörögjenek fel itt nálunk az események, hanem magáért a városért és az országért. Persze a közismert jelenlegi gazdasági világhelyzetben és a siralmas hazai körülményeket ismerve elengedhetetlen a PwC-tanulmány társadalmi-gazdasági aktualizálása és felülvizsgálata, különös tekintettel a Magyar Mértéktartás (MM) Széchenyi szellemében fakadt követelményének szem előtt tartására.
Az olimpiánk nemzetstratégiai jelentősége
Hivatalos körökben mostanság úgy szoktak fogalmazni, hogy „az olimpia nem cél, csak eszköz” – erre, arra, amarra. Ezt a csapdát azonban jól ismerjük már a megboldogult EX L’EXPO/95–96 idejéből, amikor mindenki már előhasznosításban kisíbolta belőle a hasznot, aztán maradt a konc – felmondani magát az anyarendezvényt 1994-ben. Gondoljunk bele, hogy mekkora lett volna az utóhasznosítása egy valóban megrendezett Expo/Budapestnek, ha még így, torzó formájában is egy Lágymányosi hidat, egy Hungária gyűrűt, egy Info Parkot, egy Nemzeti Színház és Kultúrpalota telket, és bizonyos értelemben egy 4-es metrót „ajándékozott” a városnak, az országnak! Mert ha a mi olimpiánkat is csak „eszköznek” tekintjük – erre, arra, amarra –, akkor jobb már most abbahagyni, kevesebb kárt okozunk vele. Ez ugyanis meglehetősen nagyszabású, de „cél” vállalkozás, és ki-ki a saját társadalmi helyzete, szakmája, világnézete szerint megtalálhatja benne a maga célját. Nemzetstratégiai szempontból például nem elhanyagolható tény, hogy 2020 „csillagászatilag” is egybeesik szomorú Trianonunk 100 évfordulójával. Tegyük derűssé az „újratemetést”, hiszen azóta is bőven rászolgáltunk már. Inkább, mintsem a román és a szlovák nagykövetségek előtt grasszálnánk zászlóstul, tömegestül! De hogy a felkészülés jegyében addig is legyen mivel foglalkoznunk, 2017-ben – itt van a nyakunkon! – lesz a deáki kiegyezés 150. évfordulója a Dunánál! Bizonyítsuk be a NOB-nak s a nagyvilágnak, hogy itt, a Kárpát–Duna medencében él egy kis, önmagával és a szomszédaival is kiegyezett ország. Ne csak az öngyilkosaink és gyilkosaink listáját lobogtassuk zászló helyett állandóan.
„Mai magyarok, én dolgozni akarok, elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani.” Félreértés ne essék: József Attila ezután nem a vízbe fúlt, hanem a síneken végezte. Vajon miért és kikért, ha érettünk nem? Ha nincs tisztulás és nincs közmegegyezés, teljesen mindegy az olimpiai költségvetésről vitatkozni. 2011, az olimpiai pályázat beadásának ideje pedig közeleg, de előtte itt van a nyakunkon a sorsdöntő 2010-es választási év. A főváros már két egymást követő évben letette a voksot olimpia ürügyén a közmegegyezés mellett. De hogyan lesz az olimpia kérdésében parlamenti „nagykoalíció” is 2010-re? Mert ráférne az országra egy-két bosszúmentes évtized is már, hogy például összeülhessen egy Alkotmányozó Nemzetgyűlés végre, először a rendszerváltás után. Meg az „Összefogás az olimpiáért” (BOM) is ránk férne, amely ebben az értelemben és perspektívában a legnemesebb nemzeti céllá emelkedhet ki a napi ügyes-bajos dolgainkból. Talán, ha a nevezetes dátumok sorában tovább böngészgetünk, felfedezzük, hogy a világháború torkában, 1938-ban, tehát 70 évvel ezelőtt Budapesten Eucharisztikus világkonferenciát rendeztek.
Az olimpia tehát nem csupán pragmatikus „eszköz”, hanem nagyon is nemes „cél”, amelybe, ha lehet, már csak gazdasági okokból is emelni kell a tétet. Mert utóhasznosításként miért ne rendezhetnénk a kék Duna jegyében 2024-ben egy tetrapol expót, Bécs, Pozsony, Budapest és Belgrád – EU-bővítés! – részvételével úgy, hogy ennek szükséges infrastrukturális befektetései nagy erőfeszítések árán már a 2020-as olimpiára elkészülnek, azaz az expó ingyen lenne. Pontosabban kettőt üthetnénk egy csapásra, felére csökkentve az olimpiai költségek fajlagosát. Ráadásul bevételi oldalról az olimpia csupán három hétig, egy expó pedig teljes hat hónapon keresztül gazdagítja az ország, a város turisztikai, vendéglátó, szolgáltató szektorát, és sok tízezer új munkahelyet is teremthetne, amire egy gazdaságélénkítő programnak – párthovatartozástól függetlenül – égetően szüksége van. Meg persze lesz is a konvergenciaprogram során. De hol lenne az olimpia és hol az esetlegesen ezt követő világkiállítás Budapesten? Ez a kérdés azonban a már említett közgyűlési határozatok szerint eldőlni látszik, ha maradtak is találós kérdések is.
A hivatalos budapesti helyszínek varázsa
A már említett PwC-tanulmány első változata már 2002-ben vizsgálta egy lehetséges, 2012-es budapesti olimpia lehetséges helyszíneit. Az általuk akkor kidolgozott változatok közül – Duna menti olimpia, a Városmegújítás olimpiája, zöldmezős olimpia – a két előbbi, bizonyos kombinációkban ma is élő variáns. A zöldmezős, városon kívüli változat viszont azóta lekerült a napirendről, hiszen mi városi, városon belüli olimpiát szeretnénk a NOB-hoz benevezni. A munka folytatása során, 2007-ben viszont még a Városmegújítás Duna menti olimpiája jelszavú változatig jutottunk el, amely a Duna zóna mellett még nagy hangsúlyt fektetett volna a zuglói–kőbányai barna mezők olimpiai célú hasznosítására. Ez utóbbi változat revideálása és pontosítása a 2008. évi tervezési ciklusban történt meg, ahol előtérbe került a fővárosi világörökségi Duna zóna olimpiai célú hasznosítása a Duna-szigetek olimpiája jelszóval. Amelynek bázisa ezúttal már nem a patinás, infrastruktúrával már ma is kitűnően ellátott Puskás Ferenc Stadion és térsége lenne, hanem az észak-csepeli „zöldmezős” Fadesa-Markésa 200 hektáros területe. Ahol – megegyezés szerint – egy vadonatúj olimpiai főstadion mellett el lehetne helyezni az olimpiai falut, a médiafalut, a médiaközpontot, az úszó-és vízilabda központot, a kajak-kenu, illetve evezőspályát stb. A fennmaradó sportágakon pedig részben a Népstadion és környéke, részben a Hajógyári-, Margit- és Háros-szigetek osztoznának, intenzív dunai hajóforgalommal összekötve ezeket a helyszíneket, a világörökséget is integrálva ezzel az olimpiai események sorába.
A szép álom azonban könnyen fennakadhat a piszkos anyagiakon, akár közpénzre, akár magánbefektetésre gondolunk. Az országnak ugyanis aligha lesz újabb 500 milliárd forintja a távlatilag Szentendrét és Ráckevét a Duna mentén összekötő 5-ös metró megépítésére, amivel ráadásul a népszerű bel-budai Batthyány teret is végérvényesen kikapcsolnák az érdemi forgalomból. Ugyanakkor az 5-ös metró nélkül – forgalomtechnikai okokból – egy olimpiai főstadionnal megspékelt észak-csepeli olimpiai központ nem üzemelhet egy percet sem. Azt még meg lehet érteni, hogy az itteni földtulajdonosnak, a Fadesa-Markésának alapvető érdeke fűződne a 200 hektáros ingatlan vagyona belvárosi metró által történő négy-hétszeres értéknövekedéséhez az elő- és utóhasznosításban, de az már érthetetlen, hogy miért kell ezen az oltáron feláldoznunk Batthyány terünket, a Népstadiont, mint patinás, infrastruktúrával kitűnően ellátott kézenfekvő főstadiont, meg az infrastruktúrára befektetendő közpénz forintok – majdan eurók – sok száz milliárdjait. Hűséges társam, öreg német juhászkutyám itt azonban már szagot fogott. Már megint az EX L’EXPO idejéből jól ismert, áldatlan ingatlanspekuláció? De megszoktuk már: húsz kerek éve Buda-Pest földje – a konglomerátum – telve sebbel, piszokkal, és azóta tárva-nyitva. A közpénzek kasszája meg szisztematikusan ürül ki, sőt 2011-ig, az olimpiai pályázat beadásáig teljesen üres lesz, ha a felhalmozódó hitelállományunkat nem számítjuk ide, kivételként.
Mi tehát most a teendő?
Csapdát jelent-e ez a helyzet, vagy inkább szerencsésnek mondhatjuk? Augusztus 20-án még ott mulatoztunk egy diszkóhajó fedélzetén, két mezítelen lábunkat a vízbe mártva. A vízen át pedig még hallani lehetett a Mátyás-templom esti zsolozsmára hívó harangszavát. Még arról álmodozhattunk, hogy de szép is lenne itt egy Duna menti olimpia, ahol az öt karikát öt „M”-mel kitöltve ismét Európa, sőt a Nagyvilág térképére iratkozhatnánk fel. Minőség, Mértéktartás, Maradandóság, Magyar Metropolisa? Talán a hideg Duna-víz majd felébreszt álmainkból. De érdemes-e erre a valóságra felébredni? „Valamit visz a víz” – meg dinnyehéjat. Már csak az elárult EX L’EXPO reinkarnációja segíthet rajtunk 2024-ben. Ehhez azonban olimpia kell 2020-ban. Mindez fordítva is igaz: az országnak csak akkor éri meg a kalkulációk szerint az „üzlet”, ha az ikerprojektben az egyik a másik elő- és utóhasznosítása lehet, és fordítva. Tessék utánaszámolni a PwC mentén! Igen, OLIMPIXPÓ 2020–2024! Ez a megoldás. Mert a globális és ökologikus, ökonomikus és ökumenikus katasztrófa előszelei már itt fújdogálnak a Rajna–Majna–Duna tájakon is. 2033-on innen és túl vajon lehet-e még valami újat üzenni ennek a posztmodern gőgbe és butaságba fordult világnak innen Kis-Magyarországból és Buda-Pestről? „Mert úgy nézzetek szét, hogy most még semmi sincs, Csak majmolás ál-úrság és gaz-bírság” – írta Ady Endre hónapokkal a nagy világégés kitörése előtt. Jó reggelt, tisztelt honfitársaim.

A szerző okleveles építészmérnök, a Főpolgármesteri
Hivatal Főépítészi Irodájának olimpiai témafelelőse