Öt perccel záróra előtt

Újév napján a Kossuth rádió a globális pénz- és hitelválság hazai fogadtatásáról szóló hangképes összeállítással szórakoztatta hallgatóit. Az elmúlt ősszel Amerikában kirobbant – valójában már 2007 óta éles bombaként ketyegett – piaccsőd híreire reagáló magyar miniszterelnök bármelyik, időrendben idézett megnyilatkozása ütősebb volt, mint a szilveszteri kabarék bágyadt poénjai. Gyurcsány már megint nyert, ezúttal az akasztófahumor kategóriájában. Fölösleges itt elismételnünk, milyen dilettáns dumapanelekkel reagált a New York-i krach első híreire október elején – parlamenti és egyéb megszólalásai, nyilatkozatainak szövege visszakereshetők –, azután pár nap elteltével micsoda gyomorforgató ripacskodással közölte az országgal, hogy az ellenkezőjük érvényes. Az ország felelős vezetője egy szakajtóra való kincstári ostobaságot, előbb optimista, majd ellenkező előjelű lózungot adott elő egy hét alatt, atyáskodása, leereszkedő stílusa, a nép szokásos letegezése – ugye nem akarjátok, hogy még nagyobb baj legyen? – élő kísértetként idézte vissza azt az időt, amikor Gyurcsány még KISZ-funkcionáriusként tanulta a politikát az akkori szocialista válságkezelőktől. Eközben a valóságos helyzetünket, kilátásainkat a gazdasági elemzésekből sejthetjük – ameddig föl tudjuk nyalni a világbanki kölcsön részleteit, addig megy a szekér –, s végül III. Ferenc előadhatja utolsó politikai paródiáját XV. Lajos szavaival: Utánam az özönvíz…
A legnagyobb baj az, hogy mi, magyarok már nagyon hosszú ideje tartózkodunk a válságban, a különböző kríziseknek csupán egyike e most hozzánk is begyűrűzött nemzetközi hitelválság, rég hozzászoktunk a kőolaj és más energiahordozók, ipari alapanyagok árrobbanásaihoz, csőstül a nyakunkba kaptunk minden ökológiai és ökonómiai világproblémát. Húsz esztendeje az ország eladósodása árán szabadulhattunk meg a mai hatalombitorlók elődeitől, a mostaniaknak sikerült az akkori államadósság jó tízszeresét összereformálgatniuk. Volt benne elég munkájuk, el kell ismernünk. Amint abban is volt, hogy két évtized sem kellett hozzá, és néhány – közpénzből életben tartott – állami vállalaton, intézményen kívül magántulajdonba (többnyire külföldi kézbe) került minden fontos hazai gyár, feldolgozóüzem, termelő- és közlekedési vállalat, bank és pénzintézet, ingatlan vagyon, energiaforrás, kereskedelmi és szolgáltató létesítmény a hálózatokkal, raktárakkal együtt; a kulturális élet, a szórakoztató-, vendéglátó-, turisztikai-idegenforgalmi és sportbiznisz minden zsíros falatja privát bendőket hizlal, a sajtó és média úgyszólván minden értékes darabja síkporos zsebekbe csusszant. Ami még megmaradt, és bármi haszonnal kecsegtet – egészségügy, posta, vasúti és buszközlekedés, főleg az infrastruktúráik –, azt most készülnek elhappolni a „befektetők”, ami meg itt marad nekünk, a közszolgáltatást ellátó, lerohadt intézmények, a gazként burjánzó bürokrácia a működtető „elitjével”, azt meg eltartják majd a derék magyar adófizetők.
E permanens gazdasági-pénzügyi válságunknak szintén velejárója az immár második emberöltő óta tartó népességfogyás, a magyar társadalom gyorsuló elöregedése, egészségi állapotának romlása. Érdekes volna utánaszámolni, mekkora mennyiséggel (és folyó áron mennyi pénzzel) nőtt hazánkban a gyógyszerfogyasztás az elmúlt húsz év alatt, s ennek arányában mennyivel romlott (!) az általános egészségi helyzetünk, mennyit emelkedett a leggyakrabban előforduló, súlyos és halálos betegségek száma, illetve gyakorisága. Alighanem egyedül állunk a világban azzal a bizarr társadalmi mutatónkkal is, ami szerint nálunk négymillió foglalkoztatottnak kell „eltartania” összesen hatmillió „nem termelő” honfitársunkat – nyugdíjast, kiskorút, beteget, rokkantat, fogyatékkal születettet, segélyezett nagycsaládot, munkanélkülit stb. –, miközben a keresők között találjuk a közszolgálatot ellátókat és a minimálbér utáni adót és járulékot fizetőket… Érdekes a helyzetünk, annyi szent, de mi, magyarok mindig „érdekesnek” számítottunk a világban.
A csupán címszerűen felsorolt, tartós válságjelenségeink mellett most e tüneményes adósságválságunkkal kápráztathatjuk el a globális publikumot, hiszen kis ország lévén is a dobogón állunk, természetesen hátulról nézve. Világszám! Az államháztartási hiányon túl krízis közeli állapotban leledzik szinte az összes hazai önkormányzat, beleértve a fővárost állandósult deficitjével, az immár „normális” közlekedési káosszal, az összeomlóban lévő tömegközlekedéssel, tűrhetetlen környezeti állapotával és életminőségi mutatóival; válság felé tart a közlekedési infrastruktúra fejlesztése, krízisben az oktatásügy, az idegenforgalom, a színház és a sport – kivéve a magyar labdarúgást, ami harminc év előnyre tett szert a többi sportággal szemben. Hol válság van, ott válság van, emlékeztet rendszeresen publicista kollégám ezen az oldalon, ha nem tévedek, akkortól fogva, amikor egy Kóka nevű gazdasági miniszter még a lelkesült féleszűek arckifejezésével nyomatta a „pannon puma” dumát. Merthogy, mindezen bajaink tetejébe Magyarország békeidőben eddig példátlan mélységű politikai válságba süllyedt, általában a rendszerváltozás óta eltelt idő alatt, konkrétabban és kézzelfoghatóan 2002 – a második polgári kormány megbuktatása – óta. Sajnos, a köztársaság első szabad népképviseleti választásának eredménye, valamint a hatalommegosztási háttéralku ab start létrehozta a magyar társadalomnak azt a zsigeri politikai-világnézeti megosztottságát, amelynek romboló következményeit azóta minden választás, népszavazás, referendum alkalmával viszontláthatjuk. Arany János úgy vélte: „ennek a nemzetnek egy párt is sok”, de ha megengedőbben fogalmazunk, akkor is kimondhatjuk: ami itt az elmúlt húsz év alatt a pártok főszereplésével lejátszódott a politika színpadán, az több mint sok. Ami sok, az sok.
Nézzük meg egy példán keresztül, mit tudott művelni Magyarországgal a régi, leninista állampártból parlamenti párttá reinkarnálódott szocialista párt, az MSZP, amióta egy politikai kalandor „privatizálta”. Gyurcsány – akit politikai riválisai régtől fogva ismertek, s tudták róla, alkatilag mire lehet képes adott helyzetekben –, miután megteremtette a maga szilárd anyagi biztonságát, először hatékony csapatot szervezett az üzleti életben kipróbált embereiből, majd harcba indult a legfőbb ellenfele, a Fidesz és személy szerint Orbán Viktor polgári kormányának megdöntéséért. A legbeváltabb goebbelsi módszerekkel manipulálta a 2002-es választási kampányt, s első etapban, afféle szürke eminenciásként kormányra juttatta a gyenge akaratú és képességű, időzítve zsarolható Medgyessyt. Amíg a D–209-es ügy botránya lekötötte a közfigyelmet, megyéről megyére fölvásárolta az MSZP szavazó figuráit, s 2004-ben sportminiszterként megbuktatta a kormányfőjét. Gyurcsány 2006-ban pontosan azokat a cselekedeteket hajtotta végre az újabb parlamenti választás megnyerése céljából, ezúttal már hatalmi pozícióból, amelyekre morális alkata, jellemvonásai predesztinálják, illetve amiket a politikai játéktér lehetővé tett számára. „Mindenki úgy játszik a pályán, ahogy hagyják” – mondta egy régi híres MTK-drukker, Salamon Béla. Az őszödi „coming outolás”, majd az 1956-os forradalom 50. évfordulóján történtekért viselt felelőssége alól sikerült tökéletesen kibújnia Gyurcsánynak, nagy ívben tesz a közvélemény-kutatási adatokra, a zuhanó gazdasági mutatókra, a számára lesújtó népszavazási eredményre, a tüntetőkre és a gizdáskodó (volt?) koalíciós partnerre, az ülésteremből a büfébe kivonulgató ellenzékre. Maradnak helyettük mások, fizetett közönségnek. Gyurcsánynak tényleg „van egy vállalkozása, amit úgy hívnak, Magyarország” – neki azonban több esze van, mint az SZDSZ-es tökfejnek, aki ezt belemondta az ország képébe. Gyurcsány osztja szét az ország költségvetését, főkönyvelőjét, a szabolcsi színesfém-kereskedőből a köztársaság pénzügyminiszterévé kinevezett „veresjanit” nyilván azért tartja, hogy a büdzsés motyót hurcolássza a T. Házba, és ha az ellenzék némi eltűnt kétszázmilliárd forint után kutakodik, mondja azt, hogy Orbán Viktor, ha tehetné, úgyis ellopná. Itt tartunk ma, kedves magyar honfitársak.
Baruch Spinozának az 1670-es években írt Politikai tanulmányában olvasható: „A hatalom birtokosának kötelessége, hogy mindig ismerje az állam helyzetét és állapotát, hogy a közjó felett őrködjék, s megtegye mindazt, ami az alattvalók nagyobb részének hasznára van…” (Hetedik fejezet, 3. §.) Másutt azt írja a németalföldi filozófus, hogy ha az állam olyan törvényeket hoz, amelyek ellentétben állnak az emberek természetével, akkor az embereknek természetes joga szembefordulniuk az állammal. John Stuart Mill 1859-ben (éppen százötven éve) minden részletre kitérő pontossággal foglalta könyvbe mindazt, amit a polgári szabadságról tudni kell és illik. Vajon van-e még fülünk meghallani a hamis hangokat, amikor egy szemforgató, demagóg országvezető a kisebbségi jogokról hadovál, miután a pesti utcán rendőrök (?) lőttek polgárokra? Vagy amikor az egyszázalékos párt impotens (magyarul: tehetetlen) főpolgármestere a szabadságról rikoltoz a márciusi szélben, Petőfi Sándor szobra tövében, ünnepi füttykoncerttel kísérve, amikor tele a város hajléktalanokkal?
És van-e még arra lehetőségünk, eszközünk, hogy visszanyerjük e mostani, veszedelmes időben és helyzetben a nehezen kiböjtölt szabadságunkat? Avagy számolgassuk majd a (netán megint manipulált) szavazatokat, és tisztelegjünk némán a parlamenti aritmetika törvényei előtt? Hát miféle népképviseleti rendszerré lett ez?
Ha Petőfi Sándor és ifjú jogász barátai annak idején azt latolgatták volna, hogy a hatályos cenzúrarendelet értelmében mit nem tehetnek, soha nem került volna ki a nyomdagép alól a Tizenkét pont; ha 1848 és 1956 szabadságharcosai az erőviszonyokat meg a „nemzetközi szerződéseket” mérlegelték volna, ki sem mentek volna az utcára. („A tett halála az okoskodás.”) Ezek jutottak eszembe mostanában a híreket hallgatva, a Hír Televízió péntek esti beszélgetését nézve és a Magyar Nemzet év végi nagyinterjúit olvasva. Szerencsés új évet!