Vegyes vágott

Gutenbergia
Ez statisztikai poéma. Nem vers. Én nem is tudok verset írni. Rögtön a mesével kezdtem a pályámat, amelyen negyven éve vagyok hivatalosan, ha az első novella megjelenésétől számítjuk (1969. február). Csakhogy én már négyévesen meséket mondtam a társaimnak az óvodában.
A szerelmeim mind azt mondták, ne írjak verseket. Főleg hozzájuk ne. Mondták ezt nekem, aki másoknak cigiért, kifliért írtam a szünetekben. Meg képeslapokat is írtam, Párizsból. Ott úgy terem a vers, mint Szatymazon az őszibarack. Meg Amerikában is írtam poétikus szövegeket, ki tudja, miért, angolul. A legnagyobb ciki az volt, amikor egy hozzá piros golyóssal írt szerelmes versemért Kemenczky Judit, a költő száz forintot nyomott a kezembe a Fiatal Fűrészek Klubjában, és eltűnt.
Az alant következő halmazban is csak én láttam meg a poéma lehetőségét. Valójában a 10 000 leggyakoribb magyar szó sorrendbe szedve beindította a fantáziámat. Kicsit olyan, mint Domonkos István Kormányeltörésben című dolgozata. Azzal a különbséggel, hogy az tényleg vers. De nem is volt megkötve így a keze, mint nekem.
A sorrendben leírt szavaknál nem mellékelek számot. Amit ki kéne húzni, azt zárójelbe teszem. Még így sem üresebb jelentéstanilag, mint sok (poszt)modernyista textus. Ha a sorba rendelt szavakat összébb tesszük, kapcsolat születik köztük.

1–100
a meg vagy
van volt már
kell még
és mint azt akkor sem lehet
mert minden olyan (szerint)
pedig ezt így (után)
úgy nagy (fel) (majd)
két nem nagyon
aki most több lesz
itt magyar ami első (között)
(amely) hanem nincs más
illetve alatt
egyik volna amit arra
ilyen azonban sok való
kft. által (amikor) számára valamint
azért egy (akik) saját jól
ember
ahol ott vannak vagyok mindig
(miatt, mellett, kis, alapján) lenne
mit vannak előtt
egész nélkül lett
ezért igen másik stb. teljes
néhány során
ma (hiszen) milyen mind
valami viszont áll
tehát inkább legyen három
tudom (amelyek)
Ne nézzünk meg még egyet, mert elég a jóból. A posztolók még vérszemet kapnak.
Gyorskocsi
Ketten ültünk a sörzőben Nellyvel, a Sziget királynőjével úgy délután négy felé, amikor bejött egy fószer. Kezében két műanyag zacskó, de nem a hajléktalanok által használt típusú. Köszön, megáll. Most jöttem a Gyorskocsi utcából. Nincs pénzem. Bemehetek a vécére? Igen, mondja Nelly, és rám néz. De jó, hogy itt vagy.
A nyüzüge, de kopaszra nyírt fazon sokáig szülte, amit a Gyorskocsi utcából hozott, de végül sikerült. Talán a hely szelleme tehette (régen ez matrózok és a Gyorskocsi utcai börtönből jöttek találkozóhelye volt, afféle sűrű levegőjű késdobáló talpi), mert a jövevényből kérdés nélkül dőlt a rizsa. Hogy ő ártatlan. (Erre meg mertem volna esküdni.) Hogy a Blaha aluljárójában egy mutatványos kapdosta szét a kabátját, és ő meg a barátja megvédték a nőket, gyerekeket, és megdádázták a fazont. Aki viszont rohant a felszínre feljelenteni őket. Két hetet kapott ő ezért. (Akkor más is volt a dologban, gondoltam. Hetvenkét óráig lehet fogva tartva valaki vádemelés nélkül. Vagy már ez is megváltozott?)
A zacskós ember kér és kap egy pohár vizet. Tudja, mi volt a gyorskocsi? Mi?, mondja. Expressz lovaspostakocsi-járat éjjel-nappal. Abból az utcából indult Bécsbe, délután négykor. Menetidő huszonnyolc óra. Hogy mikeket nem tud maga!, mondja a zacskós. Minden mondattal beljebb érzi magát, és megkockáztatja: Nem pakolhatnám át a ruháimat rendbe? Jó az, ahogy van, mondom. Eszembe jut néhai Császár István barátom, aki egy haverjával jött egyenest a Gyorskocsi utcából hozzám. Kiittak mindenemből, s még a pénzemet is megvámolták. Na de Csaszi a kor egyik legjobb novellistája volt! A srác megpróbál úgy tenni, mintha még maradna. Séta, mondom neki. Gyorsan.
Lívia
Maradjunk még egy csöppet a szigetországban. Egy hét végi délutánon megáll egy fekete hajú-szemű lány az asztalunknál, ahol A. is ott ül. Szia, mondja. Szia, mondom vontatottan, csak nem te vagy, aki Svájcból? De én. Üljünk le, mondom, és egy külön asztalhoz telepszünk ketten. A lány mindent olvasott tőlem, és ő mondta meg, hogy az egyik kua ismétlés volt a Híd első kiadásában. Viszont el is hiszi, amit olvas, és állandóan azt feltételezi, hogy én őt… Órákon át beszélünk/beszéltet a régi és új dolgokról. A. sértetten elhúz. Ezt nem kellett volna, mondja Lívia. Az egész törzstársaság megvetésétől kísérve távozunk. Lívia ilyen. Ahol ő megjelenik, balhé van. Arra ügyel, hogy rossz telefonszámot adjon meg.
Kaka
Nem a focista. Az nem. Pálos Józsi, webmesterem kisebbik fia, a Joci két szóval elboldogul: papa, mama. A nagyobbik fia egy újabb szóval ajándékozta meg öccsét: kaka. Ezzel a három szóval majd mindent ki lehet fejezni. Józsiék a harmadik gyerkőcöt várják, hogy az beszédes lesz-e, vagy nem, még nem tudható. Józsiék a recesszióról sem tudták, miféle. A prágai Thin Lizzy-koncertre tartottak éppen (kedvenc számom tőlük a „Whisky in the Jar” ír népdalfeldolgozás, miként egyszer részletesen elmondám), amikor a rádióban megszólalt egy véletlen igazmondó: a térség országai közül leginkább Magyarországon várható recesszió. Mit jelent ez a szó, kérdezték a haverok. Jót vagy rosszat? Fizetésnapon megtudták. Recesszió az, amikor a ledolgozott túlórát, visszamenőleg három hónapra, nem fizetik ki. Szóval kaka. Mostantól nyakig.
Kézfogás
Ady kilencven éve halott, Bartók hatvannégy éve. A költő különben négy évvel volt idősebb a komponistánál. Ady az élő zenében Dankó Pistáig jutott, viszont Kodály Bartók kezébe adta a Vér és aranyt: Ezt olvasd! 1912. november 14-én a Nyolcak kiállításának meghívóján Márffy Ödön, Csinszka későbbi férje mutatta be őket egymásnak. Nem tudtak mit mondani, csak a szokásos „örvendek” hangzott el, zavartan szorongatták egymás kezét. Igazi magyar jelenet: a két muszáj Herkules nem tud mit mondani egymásnak a megtiszteltetéstől. De a kézfogás megvolt. És a Bartók komponálta Ady-dalok is.
Mozi
Emlékezni vélek, hogy voltam én hülye is. Szabályos, mint a többi, olyan kutyaürülék-forma. Valamilyen könyvtárban volt estem a Rottenbiller utcában. Ez az az utca, amelynek faburkolatát Hamrák János szélhámosművész fölszedette, miután több ezer aranyakért eladta volt Székesfehérvárnak. Szóval ott, ezen az esten megismerkedtem egy lyánykával, aki az estet követő vacsorán beismerte, hogy ő ír. Verseket mutatott, de hozzátette, hogy prózát ír. Mit mondjak: öt novellával és huszonöt évvel volt fiatalabb a feleségemnél. Ezután hosszan és mélán telefonálgattam a leánynak. Egyszer-kétszer még a pestszentlőrinci könyvtárban is fölkerestem. De hiába búgtam, mormoltam, dúdoltam. Nem tudom, miért, mindig moziba akartam elhívni, amitől hányingere volt. Nyilván összes eddigi udvarlója is ezzel kezdte. Egy koncert, egy színielőadás, utána vacsora egy elegáns helyen… Ezt kellett volna elővezetnem. Ami nem is esett volna olyan nehezemre. Akkoriban már jól kerestem. De én, mint egy papagáj, csak a mozit ismételtem. Végül kidobott. Igaza volt. Kár, hogy már a nevére se emlékszem.