Családi kép a tengerparton

A kortárs művészet egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású képviselője, Gerhard Richter alkotásaiból látható nagyszabású kiállítás a bécsi Albertinában. A Kölnben élő művész 22 év után mutatkozik be újra az osztrák fővárosban több mint hetven festménnyel, valamint száz akvarellel és rajzzal.

Rembrandt kora. Március 4-től újabb nagyszabású tárlat nyílik az Albertinában Rembrandt kora címmel. Mintegy százhetven, 17. századi németalföldi, a bécsi grafikai gyűjteményben őrzött mű kerül a közönség elé, kiegészítve negyven olajképpel ausztriai és külföldi múzeumok anyagából. A holland művészet aranykorát mutatja meg a tárlat a maga gazdagságában, s a tárlat kristályosodási pontjában jelenik meg Rembrandt művészete a maga zseniális sokoldalúságában.

Papa, mama és két gyerek, valahol a Keleti tenger partján – ők láthatók Gerhardt Richter egyik legismertebb festményén, a Családon, amely visszafogott tónusaival is sok mindent elárul a világ legismertebb, gyűjtők, múzeumok által leginkább keresett művészének a festészetéről. Például azt, hogy kolorisztikus viszszafogottságában is igen gazdag kifejezési eszköztára. Vagy azt, hogy a fotográfia döntő szerepet játszik művei létrejöttében (van egy albuma, amelybe évtizedek óta gyűjti az inspirációt jelentő felvételeket, képeslapkivágásokat, amatőr képeket). Családi utalások is vannak a festményen, hiszen a kép Richter első felesége, Marianne (Ema) Eufinger felvétele alapján készült, akivel 1961 februárjában együtt menekültek át az egykori NDK-ból Nyugat-Berlinen át Nyugat-Németországba. Ott hozta létre barátaival, Sigmar Polkéval és Konrad Lueggel a hatvanas években a kapitalista realizmust, amely egyrészt a keleti blokkban hivatalos művészet, a szocialista realizmus ironikus ellenpontja volt, másrészt egyféle kritikus reagálás a nyugati fogyasztói társadalom torzulásaira. Sokféle módon (performansz, happening, fluxus, neodada) bírálták korukat a hatvanas évek nyugati művészei.
Richtert mindig megkülönböztette ezektől az irányzatoktól, hogy ragaszkodott a festészet klasszikus tradícióihoz, újra és újra azt a kérdést tette föl, hogy „alkothatunk-e képet a magunk számára a világról” a festészet eszközeivel. A világ és az arról alkotható kép sokfélesége arra indította őt, hogy egyszerre művelje a figurális és a nonfiguratív festészetet. „Nem követek célokat, szisztémákat, irányokat, nincs programom, stílusom, követelésem” – jelentette ki, ami persze nem igaz, hiszen a figurális, fotórealista Richter-képek éppen olyan jellegzetesek, mint a nagyméretű, egymáson áttűnő rétegekből fölépülő vásznak vagy a kisméretű rajzok, akvarellek.
Az Albertina kiállítása kiválóan érzékelteti az életmű jelentőségét, a különböző törekvésekből összeálló egységet, még akkor is, ha a gyermekkorában a nácizmust, ifjúként a kommunizmust megismerő, megszenvedő művész direkt társadalompolitikai vonatkozású művei sajnos csak kis számban vannak jelen a tárlaton. Megvan persze ennek az oka, hiszen e művek elészültük után szinte azonnal múzeumokba kerültek, az Albertina kiállításán pedig részben magángyűjteményekben őrzött festmények, részben a művész gyűjteményéből kölcsönzött akvarellek, rajzok szerepelnek. Frieder Burda, Georg és Ingrid Böckmann, Sylvia és Ulrich Ströher magángyűjteményének darabjai adják az Albertina kiállításának gerincét, az akvarellek egy része a winterthuri Kunstmuseumból érkezett. A kiállítás május 3-ig tekinthető meg.