Családi kép a tengerparton

A kortárs művészet egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású képviselője, Gerhard Richter alkotásaiból látható nagyszabású kiállítás a bécsi Albertinában. A Kölnben élő művész 22 év után mutatkozik be újra az osztrák fővárosban több mint hetven festménnyel, valamint száz akvarellel és rajzzal.

P. Szabó Ernő
2009. 03. 06. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Rembrandt kora. Március 4-től újabb nagyszabású tárlat nyílik az Albertinában Rembrandt kora címmel. Mintegy százhetven, 17. századi németalföldi, a bécsi grafikai gyűjteményben őrzött mű kerül a közönség elé, kiegészítve negyven olajképpel ausztriai és külföldi múzeumok anyagából. A holland művészet aranykorát mutatja meg a tárlat a maga gazdagságában, s a tárlat kristályosodási pontjában jelenik meg Rembrandt művészete a maga zseniális sokoldalúságában.


Papa, mama és két gyerek, valahol a Keleti tenger partján – ők láthatók Gerhardt Richter egyik legismertebb festményén, a Családon, amely visszafogott tónusaival is sok mindent elárul a világ legismertebb, gyűjtők, múzeumok által leginkább keresett művészének a festészetéről. Például azt, hogy kolorisztikus viszszafogottságában is igen gazdag kifejezési eszköztára. Vagy azt, hogy a fotográfia döntő szerepet játszik művei létrejöttében (van egy albuma, amelybe évtizedek óta gyűjti az inspirációt jelentő felvételeket, képeslapkivágásokat, amatőr képeket). Családi utalások is vannak a festményen, hiszen a kép Richter első felesége, Marianne (Ema) Eufinger felvétele alapján készült, akivel 1961 februárjában együtt menekültek át az egykori NDK-ból Nyugat-Berlinen át Nyugat-Németországba. Ott hozta létre barátaival, Sigmar Polkéval és Konrad Lueggel a hatvanas években a kapitalista realizmust, amely egyrészt a keleti blokkban hivatalos művészet, a szocialista realizmus ironikus ellenpontja volt, másrészt egyféle kritikus reagálás a nyugati fogyasztói társadalom torzulásaira. Sokféle módon (performansz, happening, fluxus, neodada) bírálták korukat a hatvanas évek nyugati művészei.
Richtert mindig megkülönböztette ezektől az irányzatoktól, hogy ragaszkodott a festészet klasszikus tradícióihoz, újra és újra azt a kérdést tette föl, hogy „alkothatunk-e képet a magunk számára a világról” a festészet eszközeivel. A világ és az arról alkotható kép sokfélesége arra indította őt, hogy egyszerre művelje a figurális és a nonfiguratív festészetet. „Nem követek célokat, szisztémákat, irányokat, nincs programom, stílusom, követelésem” – jelentette ki, ami persze nem igaz, hiszen a figurális, fotórealista Richter-képek éppen olyan jellegzetesek, mint a nagyméretű, egymáson áttűnő rétegekből fölépülő vásznak vagy a kisméretű rajzok, akvarellek.
Az Albertina kiállítása kiválóan érzékelteti az életmű jelentőségét, a különböző törekvésekből összeálló egységet, még akkor is, ha a gyermekkorában a nácizmust, ifjúként a kommunizmust megismerő, megszenvedő művész direkt társadalompolitikai vonatkozású művei sajnos csak kis számban vannak jelen a tárlaton. Megvan persze ennek az oka, hiszen e művek elészültük után szinte azonnal múzeumokba kerültek, az Albertina kiállításán pedig részben magángyűjteményekben őrzött festmények, részben a művész gyűjteményéből kölcsönzött akvarellek, rajzok szerepelnek. Frieder Burda, Georg és Ingrid Böckmann, Sylvia és Ulrich Ströher magángyűjteményének darabjai adják az Albertina kiállításának gerincét, az akvarellek egy része a winterthuri Kunstmuseumból érkezett. A kiállítás május 3-ig tekinthető meg.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.