Emlékbeszéd a töltött káposzta fölött

Ó, árnyéka az elköltözöttnek! – szólítja a klasszikus invokáció a régi emlékbeszéd búcsúztatottját a XIX. században. Héroszok, szellemóriások, státusférfiak sírdombjánál, akadémiai gyűléseken, tudós társaságban fölolvasott oráció vala ez a műfaj – olyanok fölött, akik „szép világosító csillagként tűntek fel ezrek előtt”, miként Kölcsey mond Kazinczyról. Ez nagyon is rendjén volna – de tisztes gyülekezet előtti engesztelő szózatot olvasni éppen a töltött káposzta fölött?! Kazinczy, Kisfaludy, Vörösmarty, Deák igen – de holmi közönséges hasi örömforrás? Hogy egyszerre engesztelő áldozatot és bús könnyeket bemutatni a „gyomor matériájának”? És kell-e temetni a töltött káposztát mint az emberiség örök kategóriáját?
Lehet, tisztelt gyülekezet. A Jókai szerkesztette régi Életképek hasábjain bizonyos Kártifiola (Karfiol) álnevű tollforgató zengett is erről még 1847-ben. „Humordús” emlékbeszédet rittyentett ínyes tárgyunk fölé, s mivel emlékezetesen zengett a hajdani ének, ideje leporolásának.
A szomorú dolgozat főhőse maga a szováti káposzta – ó, akkoriban csíkos, csipkés, fodros, olasz, vörös és fejes változatát ismerték az országban, és leggyakrabban hajdú, pörkölt, kolozsvári, tejfölös, kapros, szalonnás és töltött káposzta formájában ették. A főhős tehát a debreceni töltött káposzta; ő lesz siratásunk tárgya, mint ama régi emlékbeszédnek. Ő a siratva magasztalt halott. Játszik benne valami névtelen diák barát Pesten, és az örökös írói én, örök alteregó, aki szegény jurátus formájában bukkan föl Debrecen városából.
Írónk tehát az ominózus káposztát csinos és bogárszemű leánykától vásárolta a debreceni piacon. „Hol lakik, rózsám?” – hangzott a csintalan kérdés Kártifiolától, majd az életképszerű felelet: „Szováton…” De bizony a bogárszemű rózsám annyi bájdús kellemmel ejté ki a szót, „Szováton”, hogy szinte kedv érkezett tőle vásárolni. És hát gyönyörű lett ez az 1846-os évjáratú szováti káposzta – mégpedig páratlanul édes torzsájú! Gyönyörű szálas sallangokra hasadt a káposztagyalu alatt; hasonlított a kukorica selyméhez, csakhogy fehérebb volt nála; hasonlított a cukros laskához, csakhogy vékonyabban és szeletesebben esett. „Ernyős leveleit – vallja írónk egyes számban –, miután kellően besavanyíttattam [kicsit homályos ez a kellően, de fogadjuk el, hogy jó savanyítást végeztek a debreceni háziasszonyok], elvittem Kemecsim asszonyomhoz. Kemecsim asszonyom igen derék hentes asszony Debrecenben – akkoriban az iparmű-kiállításon egész 16 rőfös kolbászt állított ki. Ennek ízes-piros töltelékmaradékából készültek a mi töltött káposztáink is. Ó, mi szépen vették ki magukat a kétfülű cserépbögrében, mely inkább hasonlított a dohánytartóhoz, s olyan volt egy-egy szép töltelék, mint a kövér cigaró. És ahogy a kolbászszeletek rájöttek – s bors, kapor, ezen felül a szálas gyalult rész és az egész jóféle sáfránnyal behintetett; egészen úgy nézett ki, mint a piros chinai dohány. Kemecsim asszonyom a bögrét lantornával, jóféle ökörbendővel be is kötözte.” S itt, ezen a ponton ismét homályt ereszt XIX. századi szerzőnk, mert elnagyolt lóugrásokkal végzi be a töltött káposzta fűszerezését: „elég az hozzá, hogy babérlevél- s isten tudja, minő fűszerekkel úgy el volt a káposzta készítve, hogy azt tengerre is bátran vihették volna!”
Vitték is, vitték is, de nem tengerre. A másik hőssel át a határon. A setét végzet ígyen ereszkedett alá: „Van nékem egy igen jó barátom Pesten, ki Debrecent el nem tudja felejteni, akarnám mondani, a debreceni töltött káposztát és kolbászt, melyet a jól megborsolt és kaprozott káposzta felett, csinos szeletekben végig nyújtóztatnak, úgy mint a kolbászt szokás végig nyújtóztatni. Gondolám, vele nagy örömet szerzek neki.” A végzetes beszédet tett követte – a töltött káposzta felutazott Pestre.
Fönn azonban a hű pesti barát, miután alaposan szemrevételezte emlékbeszédünk tárgyát, azonnal kiadta a parancsot: „Lakodalmat csapunk ebből, édes Laczkóm, méghozzá Bécsben csapunk ebből lakodalmat!”
A pesti barát bécsi újságszerkesztő cimboráját szándékozott meglepni, mi mással, a debreceni töltött káposztával: mert mint igaz honfi, szerette feldicsérni hazáját az osztrák előtt – lehetőleg minden oldalról. Első helyen a tokaji máslás szerepelt, aztán jött a miskolci kenyér, majd a nagyváradi perec, aztán a siklósi bicska, végül a debreceni mézes kalács. De mindenekfölött: a töltött káposzta. Hajóval utaztak hát hármasban a széles Dunán – a pesti barát, Laczkó, az íróalteregó és a debreceni töltött káposzta.
Aztán csak befutott a végzet. Amint a gőzös a vámvonalnál éppen megállapodott, szinte azonnal alakot öltött 1847-es évjáratú vámosok képében. Ők némi latolgatás után feltépték a gyanús lantornát, a jóféle ökörbendőt, kibontatták a füles bögrét, és konzíliumot tartottak a zavarba ejtő látvány fölött. Mert bizony a befűszerezett, besáfrányozott gyalult szálak, kissé kunkorodva-gémberedve, kezdtek úgy festeni, mond a szenvtelen íróalteregó, mint „Filips chinai dohánya”. És a felülről aszni kezdett kolbászdarabkákat jóindulattal is alig lehetett megkülönböztetni a havannai szivartól. Hőseink hasztalan igyekeztek a vámosokat felvilágosítani. „Mert – szól tovább a jeremiáda – ki is lenne képes vályúról a csordát, alulról a vizet visszahajtani? Megfagyott bennem a’ vér, olyan lettem, mint a zsendicze-savó; azután elfutott a pirosság, akkor meg olyan lett a képem, mint a vérbélű dinnye. Vége a faktum faktuma lett: a töltött káposzta mint dohány lefoglaltatott!”
És innét már zenghet fel a valódi emlékbeszéd: „serkenj fel síri álmodból, ó, Ovidius – íme egy tárgy, melyet te metamorphosisaid gyöngyévé köszörülhetél! Jajgathatunk együtt: oda van ő, de nem munkabíró delében, mert az ebéd idejét sem érte meg. Bölcsőjében fojtották meg őt, kivájták szemeit, a lantornát, és amint kinézett a fedő alól, ráfogták, hogy vágott dohány.
Mennyi vérmes remény gyilkoltatott meg benne, minő zsíros kilátás hiúsult meg ránk nézve! Minő jóltevőt vesztett benne a takaréktár, akarám mondani, a’ gyomor tárháza! Pedig oly áldott teremtés volt, soha még egy rossz szót sem szólt, nem kért, nem káromkodott, sőt adott volna, ha tehette volna. Sirasd őt, elmaradott özvegye: fölhangzott étvágy, sirassátok őt itt hagyott árvái: te ép gyomor, s ti ép fogak.”
Tekintetes gyülekezet! A korán elhunyt szováti káposzta hű életírásával tartozám a megboldogultnak, kit az élet minden fázisain és stádiumain keresztül követém. Ráadásul majd megettem, annyira szerettem. Vigaszul azt tehetem hozzá, amit egy koszorús költőről mondott a búcsúztatója: te a földi leplet s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember – a költő a miénk. Úgy e debreceni töltött káposzta is a miénk – a nemzeté maradt. Azé a nemzeté, ó, te töltött káposzta, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja!