(mi lesz a csontvázakkal )

Én nem tudom, hogy azok a külföldi cégek, amelyek lakóparkok, szállodák és mélygarázsok építésére vállalkoznak Magyarországon, mekkora tőkeerővel rendelkeznek, és beruházásaiktól minő hasznot remélnek. Immár harmincadik éve az Erzsébetvárosban élek, szobám ablaka hosszú-hosszú időn át egy üres, sivár és gyomos telekre nézett, ahol a híresztelések szerint vesztőhely volt valamikor. Sokszor gondoltam arra a fejlett szocializmus idején, amikor a lakótelepek gomba módra szaporodtak a város peremén, milyen szép panellakásokat lehetne ide építeni, felhasználva a létező infrastruktúrát, a gáz-, villany- és vízvezetékeket, valamint a csatornahálózatot. Ám a telek a fejletlen kapitalizmus beköszöntével is hosszú ideig üres maradt, a két oldalt meredező tűzfalak tövében csak parlagfű nőtt. Evidensnek tűnt persze, hogy miközben az egykori tanácsi lerobbant bérlakásokat a polgármesteri hivatal készséggel adta el a bentlakóknak, aligha járatja azon az eszét, hogy ő maga nagy volumenű építkezésbe kezd. A logika ezúttal sem mondott csődöt, a hetedíziglen baloldali, szocialista többségű önkormányzat néhány évvel ezelőtt úgy döntött, hogy sietve értékesíti ezt a remek fekvésű, a Rákóczi útra nyíló telket. Nyilván, ahogy ez már a hetedik kerületben megszokott, remek befektetőt talált, kótyavetye szóba sem jöhetett, s íme, egy napon három daruval, erőtől duzzadó markológépekkel, földgyalukkal, kecses buldózerekkel, modern betonömlesztő gépezetekkel megjelent a kivitelező.
Ha jól emlékszem, az építkezés 2007-ben vette kezdetét, szállt a friss por, markoltak a markolók, a régi házak falai beleremegtek, hajnalban kellemes dördülésekre ébredt az ember, éjszaka a daruk reflektorai bevilágítottak az ablakán, hallhatta a sisakos férfiak egészséges káromkodását, egyszóval minden úgy ment, mint a karikacsapás. A környéken lakók azonban kiszimatolták, hogy az épülő monstrum (lakópark, szálloda, mélygarázs) magasabbra szándékozik nyúlni az ildomosnál, így – bár élőláncot nem alkottak, mint a környezetvédők a Tubesnél, de – beperelték az építtetőt. A per hallatán a beruházó és a kivitelező a végletekig gyorsította a tempót, hogy mire a bíróság – magyar módi – lassacskán összeül, az épület elérje csúcsmagasságát, mert a túl magasra törő terveket megakadályozni ugyan lehet, de bontási parancsot kiadni már macerásabb. A per tehát nem lassította, hanem ösztönözte a cselekményt; mire 2008 tavaszán leköltöztem Csopakra – legalábbis az én fertályomon –, már ott állt a kész betonkolosszus. Gondoltam, mire ősszel viszszatérek, az ablakon kitekintve már gyönyörű látvány fogad, egy csupa üveg, modern épület képe, mert a multik, ha nem sietik el, tudnak ám szépet alkotni.
Szeptemberben azonban úgy találtam mindent, ahogyan áprilisban ott hagytam. A szürke betonfalak csupaszon meredeztek, a daruk mint „ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel” tikkadtan ácsorogtak, s ami a legfurcsább volt, sehol egy sárga sisak. Az építőmunkások úgy eltűntek, mint zsebben a kenőpénz. Elképzelésem, amely szerint hazajövök a készre, s nem lesz éjszakai reflektorozás, hajnali randalírozás, dugába dőlt. Az építkezés leállt. Csak álmos reggeleken pislákolt odaát az élet, amit onnan lehetett tudni, hogy szobámnak a betonmonstrummal szomszédos fala meg-megremegett néhány iszonyatos dördüléstől. Ilyenkor úgy éreztem, mintha a fejemben cölöpverő gép dolgozna.
Amikor a mi szomszédságunkban teljesen leállt az építkezés, még híre-hamva sem volt a gazdasági világválságnak. Akkor meg a rohamtempót miért követte teljes bénultság? Tán a szép magyar szokások szerint – bár ő maga valószínűleg nem magyar – a beruházó vonakodik fizetni? Túlvállalt? Túlköltekezett? Csak a csupasz betonra futotta? S mi van akkor, ha ez így marad? Tele leszünk csontvázakkal? Hogy most a pénzügyi és gazdasági válság nyomán a helyzet javul-e, én nem tudom…