Ma már tudjuk, hogy lényegében mindegy – bár erről vélhetően sokan vitatkoznának –, hogy ki teszi ránk ezt a bizonyos rabláncot. Mindig van jelentkező. Valamikor a szovjet mozgalmi nóta szólt így: „a rablánc a lábon nehéz volt, de széttörte büszkén a nép”. Jelentem, nem igazán sikerült neki széttörni jó ideig, mármint a népnek. Nyilvánvaló, hogy mindig nehéz széttörni egy rabláncot, mi több, a világ történelme rendre bizonyítja, hogy manapság is roppant nehéz. A szovjet rabláncot mi, magyarok, végtére is magunk mögé hajítottuk, ám aztán kisvártatva jött egy újabb rablánc a lábunkra, ami a népesség egy részének éppoly kellemetlen, mint a hajdani kommunista rablánc. Ez pedig a fantasztikus demokrácia azon rablánca, melyet az új világ hirdet, például az Európai Unió tehetségtelen csapata is, amikor mindenféle ránk erőltetett ostobasággal – van belőlük bőven – roppant demokratikus diktátumokat óhajt a nyakunkba sózni. Lásd például az egyik vesszőparipámat, a migránsok korlátlan befogadását, persze elsősorban Magyarország rovására. Jó ötlet, ugye? Ám ha csak ennyi lenne a bűne a magasságos uniónak a kontinensünk gondjainak megoldását illetően, akkor még csak-csak reménykedhetnénk, de manapság, amikorra már biztonsággal tudhatjuk, hogy például az EU a háború pártján áll, akkor tényleg joggal mondhatjuk, hogy ahová eljutottunk, az minden, csak nem európai álom, viszont garantáltan sérti a szuverenitásunkat. Igen, a magyarokét. Netán a másokét is, de ebbe nem érdemes belebonyolódnunk, jelentkezzen az, aki az EU-tól egyszer is hallott már valamiféle demokráciát sugalló cselekedetet. Nekem ugyanis az a véleményem, hogy lassan, vagy nem is lassan, de mára már úgy nézünk ki, hogy sok évvel a szocialista-kommunista eszmeiség diktátumain túljutva, újabb „felügyelők” próbálják meghatározni életünk kereteit, vagy inkább mindennapjait. Hallok – és nem is tudok vitatkozni velük –, olyan nézeteket, miszerint az Európai Unió átvette a hajdani Szovjetunió (nem azonos a mai Oroszországgal) szerepét. Azaz úgy próbál diktálni, mintha a kommunista időkből vette volna a módszereket. Bünteti azokat, akik nincsenek elragadtatva tőlük – divatos szóval szankcionál –, bűnügyeket takargat, saját bűnügyeit, és persze háborúpárti, mely nézet és ideológia egyenesen vezet oda, amit rövid cikkem címéül választottam, miszerint rabláncot óhajt kötni a lábunkra, s minden igyekezetével arra törekszik, hogy ránk kényszerítse a háborút. Talán nem tévedek, ha azt állítom, többen is érezzük ebben a kis országban, hogy az EU kezdettől fogva magyarellenes. A történelem szerény ismerete is bizonyítja, hogy a közepet, ahol mi élünk és ahol szeretnénk is maradni, azt igencsak szeretnék sokan elfoglalni. E cselekedet egyik módszere és segítője a folytonos vegzálás, a kákán is csomót keresés. Így élünk bizony, amióta csak beléptünk ebbe a – szerintem dísztelen – társaságba. Igazán sajnálom, hogy az unióba való bekeveredésünk óta nem tártuk elégszer a nyilvánosság elé azt a sok lejáratókampányt, bántást, hazugságot, amiket el kellett viselnünk tagságunk elmúlt huszonegy évében, bár ezekről azért könnyű részletes adatokat előkeresni. Azóta országunk lakóinak többsége szerintem igencsak rájött arra, hogy „ez az a hely, ahol semmi sem változik, ez az a hely, ahol áll az idő” – idézve az ismert slágert. Ezzel a nézettel persze lehet vitatkozni. Leginkább kinek a pap, kinek a papné alapon, mert azt senki nem akarja vitatni, hogy uniós tagságunknak vannak nyertesei, szép számmal. Ám, hogy erkölcsi nyertesei is lennének, arról igencsak jó lenne értelmes vitákat folytatni. Már csak azért is, mert kíváncsiak lennénk, hogy kik ezek? Ugyanis az unió mai állapotában szerintem erkölcsről nem beszélhetünk, demokratikus eljárásokról sem, és bizony gazdasági sikerről sem.

Brüsszelita békerettegők
A ballib politikusok és médiumok nagyon berezeltek attól, hogy a budapesti békecsúcson vetnek véget majd az orosz–ukrán háborúnak.


























