Európa ma egy felbolydult méhkas, már csak egyesek háborúpártisága miatt is, de gazdasági válsága miatt szintén, nem beszélve az egyre nagyobb gondokat okozó, de valódi intézkedésekre képtelen „migránspárti” tábor nyilvánvaló tehetetlensége és álságossága miatt is. S akkor ne is ejtsünk szót földrészünk vallási helyzetének álságosságáról sem, amely évek óta tűri az egyház elleni támadásokat, templomrongálásokat, kultúránk alkotásainak meggyalázását, tönkretevését. Tényleg rablánc van a lábon, ami valahogyan megakadályozza a józan haladást, a normális előre jutást. A kiút közös megtalálására mi, lenézett civilek az EU-ban cseppet sem vállalkozhatunk, nem is osztanak nekünk szerepet. Mit is mondhatnánk akkor, amikor egyebek közt olyan demokratikus, mondhatnám inkább, hogy normális pártok, mint például az Alternatíva Németországnak elnevezésű párt hatalmas ellenszélben kénytelen működni, pusztán azért, mert megérezte, hogy Németország tévúton jár. A példákat sokáig sorolhatnánk. Mikor ezt a cikket írom, október utolsó hetében, újra jön a hír, miszerint Brüsszel bábjai megint adót akarnak emelni. A nagyon okosok azt mondják, azért, hogy támogathassák az orosz–ukrán háborút. Ennél okosabb nem jutott eszükbe. Ám az igen, hogy ugyanezen a napon Svédország felszólította a NATO-tagállamok lakóit, hogy készüljenek a háborúra az oroszokkal.

Nos, megint köhög a bolha! Mármint itt, Európában, azon belül is az unióban. Miközben, ha lehet hinni a cikkeknek, melyek rendre arról tudósítanak bennünket, hogy gazdaságilag szárnyal Kína, India és Japán, nem sorolom tovább, mert a kicsik is, az icipici távolkeletiek. S mindeközben Európát illetően ilyen örömhíreket nem hallunk. Netán elhallgatják előlünk? Bocsánat, csak vicceltem, ugyanis nem érdekeljük őket. Miért is érdekelnénk, hiszen nincs mivel dicsekednünk, legfeljebb csak kontinensünk nem szűnő háborúpártiságával. Ugyanakkor innen, Európa közepéről nézve még az is irigylésre méltó, hogy az egyre gazdagodó ázsiai hatalmak nem avatkoznak bele más államok belügyeibe. Gondolom ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy ne veszítsenek lendületükből. No, ezt mi ugyebár nem mondhatjuk el magunkról, mert az EU másból sem áll, mint beavatkozásból, no meg a kettős mérce alkalmazásából, mondhatni naponta, s szinte belépésünk kezdete óta. S tegyük hozzá, immáron elértünk oda, hogy a korábbi gazdag és mintaállamnak kikiáltott uniós országok egyre rosszabb eredményt produkálnak, ami a gazdaságot illeti, s akkor ne is beszéljünk a migránshelyzetről, mellyel úgy próbálnak küzdeni, hogy nem küzdenek, hanem hazudnak, s titkolják, hogy valójában tehetetlenek. Most, hogy elkezdtem ezt a kis cikket írni, féltve őrzött gyűjteményemből előszedtem egy régi írást 2014-ből, akkor ugyebár már tíz év is eltelt csatlakozásunk óta, s ebben azt írták, nyilván a nagy „barátaink”, hogy Magyarországon a nők helyzete rosszabb, mint Szaúd-Arábiában. Szóval, mint ebből is látható, már az idő tájt is szeretettel, józanul és igazságosan ítéltek meg bennünket. Mindmáig így van ez, meg is szoktuk, már amennyire a hazugságot, melyeket rólunk terjesztenek, meg lehet szokni, ugyanis szerintem nem lehet megszokni. Ennyit emlékeinkről. A rablánc viszont még mindig rajtunk van.

És csak sóhajthatunk! Istenem, mivé lettél Európa, te „gyönyörű nő”? S cseppet sem Ursula von der Leyenre gondolok, Isten ments! hanem Európára, amely süllyed, mint egy léket kapott hajó, melynek kormányát ide-oda rángatják. S civilként megkockáztatom kimondani, hogy kik, szerintem többségében amatőr bűnözők. Én meg, mint igen rossz helyzetben lévő magyar nő, epedve vágyakozom Szaúd-Arábiába, csak előbb hazamegyek megetetni a tevémet.

A szerző újságíró