Ez mindösszesen nagyjából 350 ezer halott.

 Részletesebben:

„Civil áldozatok: Legalább 180 000 fő, de a Brown Egyetem szerint a teljes 20 év alatt 46 319 civil áldozat, újságíró, humanitárius munkás volt, ami 47 000-re emelkedik a Magyar Nemzet 2023-as cikkében említi.

Afgán katonák/rendőrök: 69 000+ fő. Talibán és más harcosok: 52 000+ fő (ezek becslések). Amerikai erők: 2400+ fő. Koalíciós erők (nem-amerikai): 1100+ fő. Újságírók/Humanitárius munkások: 444 egészségügyi dolgozó és 72 újságíró.”

Majd ennyi áldozat után az Egyesült Államok Biden elnök alatt csapot-papot (és katonai felszereléseket) hátrahagyva egyszerűen kivonult az országból, még a velük együttműködő afgánok listáját is hátrahagyta a táliboknak, akik azóta minden gond nélkül rendezték be középkori rémállamukat.

Érdemes egy pillantást vetni a 444 15 évvel későbbi visszaemlékezésére:
„1999. március 24-én kezdte meg a NATO Szerbia bombázását. A transzatlanti szervezet történetének második legösszefogottabb akciója, az Irgalmas Angyal 78 napig tartott. Mintegy 2300 légicsapás alatt 4000 bombát dobtak le, ezek 1002 katona, és szerb források szerint 2500 civil halálát okozták, tízezren sérültek meg. Kiemelt célpontok voltak gazdasági, katonai és közlekedési objektumok mellett az áramellátó, vízellátó és tévéadó cégek épületei is.”

Ugye, mennyire tényszerű? S bár később egy mondat erejéig megemlítik, miszerint „sokan a nemzetközi jog és a genfi egyezmények megsértésével vádolták a szervezetet”, de a sokak közé nem tartozott az akkori liberális-baloldali sajtó és politika sem. Miképpen ugyanezek nem emlegették a nemzetközi jogot meg a genfi egyezményeket sem Irak, sem Afganisztán esetében sem.

Most Donald Trump amerikai elnök csapatokat vezényelt Venezuelába, és elrabolták a kommunista diktátort, Nicolás Madurót és annak feleségét. Eddigi tudásunk szerint az akció száz halálos áldozatot követelt, akik valamennyien Maduró testőrségéhez tartoztak, köztük sok kubai.

Vessünk egy pillantást az esetet követő ballibsi reakciókra!

A Telexen ezt olvashatjuk:
 

A 444 is bizonytalan:
 

Értem én ezt a sok bizonytalanságot, csak azt nem értem, hol volt például ez a kérdés Afganisztán vagy Irak vagy Szerbia esetében? Akkor hol volt a bizonytalanság, hol a nemzetközi jog emlegetése, és ki tette fel a kérdést, miszerint hová vezet, ha egy ország diktátor jellegű (sic!) elnökét gyakorlatilag elrabolta az Egyesült Államok katonai erővel – ki tette fel ezt a kérdést, amikor mondjuk Huszeint úgy kötötték fel, hogy a végrehajtás során gyakorlatilag leszakadt a feje…?

Huszein egy szörnyeteg volt? Igen. A tálibok szörnyetegek? Igen. Milosevic diktátor volt? Igen. De hogyan lett Maduróból hirtelen „diktátor jellegű elnök”?

Továbbá: Koszovó a szerbek Erdélye, ahol az albánok népszavazást tartottak és kinyilvánították függetlenségüket, miután jelentős többségben voltak (vannak) a tartományban. Ezt az egyoldalú aktust – népszavazás, függetlenség kikiáltása – 101 ENSZ-tagállam ismerte el – erről ezt olvashatjuk:

„Az Európai Unió 27 tagállamából 22 ismeri el a függetlenséget (81 százalék), a NATO 29 tagállamából 25 (86 százalék), míg az Iszlám Konferencia Szervezetének 57 tagállamából 34 (60 százalék). Az Európai Unió (EU) 2008. február 18-án tudomásul vette, de nem ismerte el Koszovó függetlenségének kikiáltását. Egyidejűleg a tagországokra bízta, miként járnak el az ügyben. Az EU többsége az új állam elismerését támogatja, öt tagország (Spanyolország, Ciprus, Görögország, Románia és Szlovákia) azonban nem ismeri el a függetlenséget, mert saját országuk nemzetiségi politikájában nem akarnak kisebbségeik számára hivatkozásként szolgáló precedenst teremteni.”

Világos.

Van egy kérdésem: 

Igen, természetesen meg tudná, de nem teszi, mert közben fel kellene köpnie a levegőbe és alá kellene állnia.

Summa summarum: a nemzetközi jog és az arra való hivatkozás egy nagy bullshit, egy ócska, farizeus hazudozás, melyet mindenki és bárki a saját vélt vagy valós politikai érdekeinek megfelelően rángat elő a sifonérból, aztán, ha fordul a szél, visszagyömöszöli ugyanoda és magasról tesz rá.

Éppen ezért bőven elegendő rögzíteni a tényt: a kommunista diktátor, gyilkos és kábítószerkereskedő Maduro az USA börtönében ül és várja az ítéletet. Ehhez pedig „csak” száz embernek kellett meghalnia, ami a felsorolt esetek hatszázezer áldozatához képest tényleg szinte semmi, és még Venezuelát sem bombázták vissza a középkorba.

Nem túl bonyolult ez. Csak nagyon undorító és visszataszítóan hazug. De tegye fel a kezét, aki még képes csodálkozni ezen… Igen? Szóval senki. Helyes.

Hát ennyi, és nem több a világhelyzetem. És Magyarország az utolsó menedék nekem.