Mert ha tisztességes és mindenre elszánt ez az értelmezés, amely valójában az értelmezhetetlent szeretné megtisztítani a rárakódott ideológiai salaktól, olyan megfellebbezhetetlen eszmék sérelmét kellene bejelentenie kilencven évre visszamenőleg, mint amilyen az anyaföld, a családi tűzhely, az oszthatatlan haza, a testvéri szolidaritás és a bajtársiasság tisztelete. Olyan eszmékét, melyek transzparenseken lobogtatva sokakban csak üres pátoszt kelthetnek manapság, de amelyek mégis e sokaság tudatának és ösztöneinek legmélyén munkálnak. Csakhogy ami 1918 őszutójától 1919 nyárutójáig történt, a politikai ostobaság és rosszindulat, a diplomáciai gyengeelméjűség, a nemzeti öncsonkítás abszurd drámája, annak leírásához még a hazaárulás tanmeséi is kevésnek bizonyulhatnak.
Ami e dráma hátterében játszódott le, ahhoz viszont a hazaszeretetéi adhatnak támpontot.
Hogy Károlyi Mihály, Pogány József, Kun Béla, Linder Béla és direktóriumaik-különítményeik működését miképpen kell megítélnünk kilenc évtized távlatából, abban egyre inkább közmegegyezés van, és csak a nagyon elfogultak vélekednek úgy, hogy néhány tucat proletárgyermek balatoni üdültetése, a nyolcórás munkaidő bevezetése vagy a magyar birtokrendszer „átszabása” többet nyom a latban, mint a történelmi Magyarország pokolra süllyesztése. Ám még mindig kevesen ismerik annak a bűnös aktivitásnak a részleteit, amellyel a fenti urak elősegítették, hogy a határok biztosítására alkalmas honvédségünk rablóbandává züllesztve fosztogasson és erőszakoskodjon, míg el nem tűnt végleg a nagy elvtársi egyenlősdiben. Nyomában pedig megindult a szélrózsa minden irányából az osztrák, a cseh, a román, a szerb–horvát–szlovén invázió, hogy a korábbi társbérlők a szemétdombra hajítsanak egy történelmi képződményt.
A Magyar Királyságot.
Ma már csak halványuló emlékeket őrzünk arról a magyar haderőről, a Monarchia ármádiájának egyik legmegbízhatóbb és legütőképesebb alkotórészéről, amely négyesztendei lövészárokharcban kivéreztetve, az elvesztett nagy háború végén is az ország határain kívül állt – harcedzetten és hazájáért, földjéért, családi fészkéért az őrületig aggódva. És ha nincs „polgári forradalom” meg „proletárdiktatúra”, feltehetőleg utolsó töltényig védelmezte volna hazatértében is ezeket a határokat; és ha nem esett el Przemyslnél vagy az Isonzó partján, hát hősi halált hal Muraszombatnál, Kismartonnál, Szakolcánál vagy a Gyimesi-szorosban. Hogy mi történt ehelyett? Miközben a román hadsereg megkezdte felvonulását a Kárpátok túloldalán, a szerbek megjelentek a demarkációs vonalnál, a csehek meg szemérmetlenül betörtek az északi vármegyék területére, Linder Béla hadügyminiszter leszerelési különítményei még a frontvonalak közelében megkezdték a honvédség lefegyverzését és szellemi megmételyezését.
*
Mint tudjuk, maga Linder járt elöl példával ittasan eldadogott beszédében: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!”
Nem is láttak katonát jó darabig. A laktanyák kiürültek, a körleteket polgári alkalmazottakkal kellett takaríttatni, mert a legénység arra sem volt hajlandó, a függelemsértés mindennapossá vált, fegyvereit nem az inváziós seregek ellen fordította, hanem éjszakánként a kocsma mennyezetébe lövöldözött. Eközben néhány tucat cseh katona elégséges volt ahhoz, hogy megkezdje északi falvaink elcsatolását, a csekély harcértékű románok elhagyott hadiraktárainkból szerelték fel zászlóaljaikat, az erdélyi román nemzetőröknek pedig magyar kormányutasításra magunk adtunk teljes fegyverzetet és lőszert, hogy majd a kolozsvári polgárságot azzal tarthassák sakkban. Hasonló előzékenységgel szállították a magyar különvonatok az erdélyi románságot a gyulafehérvári nemzetgyűlésre, hogy 1918. december 1-jén kimondhassák Erdély egyesülését Romániával. (A korabeli hagyományokat meg nem hazudtolva ennek évfordulóján koccintott exminiszterelnökünk, az ugyancsak erdélyi származású Medgyessy Péter 2002-ben Nastaséval.)
Nincs könnyű dolga annak a történésznek, aki e gyalázat okait próbálná meg feltárni. Egyszersmind azt kutatva, az összeomlás pillanataiban honnan került elő olyan személyiség, aki katonáival végső rohamokban és utóvédharcokban mutatta meg, másképp is formálódhatott volna Magyarország XX. századi históriája. E történésznek nem másról kellene beszélnie, mint a Magyar Királyság legutolsó végvári vitézeiről, akik Erdély és a Partium határán – a balassagyarmati laktanyánál, a Muraköz magukra hagyott falvaiban, netán a nyugati határszélen – törekedtek megakasztani a trianoni gőzhengert. Milyen harci szellem és hazaféltés tette lehetővé, hogy tízezer székely állja a sarat több mint tízszeres túlerő ellen, miközben honfitársaik támadták hátba őket? Hogyan ebrudalhatta ki néhány tucat vasutas, diák meg frontharcos tiszt a cseh haderőt Balassagyarmatról néhány óra alatt? De legfőképpen azt kellene megmagyaráznia a történészeknek, hogy ezek az ütközetek, pátosszal teli vereségeink és határmentő győzelmeink miért nem íródtak be a magyar katonai mitológia aranykönyvébe.
Értelmezhetetlen az ív a maga könyörtelen logikájával, amely az 1918 végén, az utolsó pillanatokban rekrutálódott Székely Hadosztály katonai esküjétől a felfoghatatlan végkövetkeztetésig vezet: „Az oláh ismételten kerülgetett elölről, a vörös hátulról. (…) Ellenségünk az oláh, ellenségünk a vörös. Mit akarunk mi? Mit védünk? Miért harcolunk? Kommunista érdekekért? Jobban utáltuk őket, mint az oláhokat. Mi vár ránk, ellenforradalmárokra a kommunista Magyarországon? Talán akasztófa. Mit tegyünk? Érdemes ezt a fegyvert kézben tartani? Igen, de csak úgy, ha saját magunk ellen fordítjuk” – tépelődik Cseke Mihály főhadnagy.
A hazát védeni az országromboló betolakodókkal szemben, a fennálló vörös diktatúra állásait erősítve, vagy a társadalmi békét védeni a polgárromboló zugdiktátorokkal szemben, a betolakodók hadműveleteit támogatva…
Ez nem csak 1919 gondja. Ez évezredes magyar dilemma.
Erdély 1919-es honvédelmének hőse, Kratochwill Károly, ez a morva származású, de magyar szívű hadvezér azon kevés tisztek egyike, akik harctéri parancsnokként végigharcolták a nagy háborút, majd egységüket megóvták a felbomlástól. A 4. nagyváradi gyalogezredet, az agyagembereket, akik büszke csúfnevüket a lövészárkok rájuk kövesedett saráról kapták, Kratochwill teljes fegyverzetben Nagyváradra vezette vissza. Majd székely hazafiakból 1918–19 fordulóján megalakította és tűzbe vezette a Székely Hadosztályt – olyan tragikus sorsú tisztekkel erősítve meg, mint a későbbi doni harcok vezérei, Jány Gusztáv, Stomm Marcell, Szügyi Zoltán, a magyar ejtőernyős fegyvernem egyik alapítója, a második világháborús elitegység, a Szent László Hadosztály parancsnoka meg egy fiatal csíki százados, Erdély majdani püspöke: Márton Áron.
Kratochwill Székely Hadosztálya 1919 tavaszán addig tartotta a 150 kilométer hosszú, pókhálószerű frontot, s állta a sarat a Vaskoh–Belényes–Csucsa–Királyhágó–Zilah–Szinérváralja–Técső–Máramarossziget vonalon, amíg csak lehetséges volt. Miközben a honi vöröskatonák a román támadások visszaverése során lemaradó csapatrészeket bekerítették vagy egyszerűen hátba géppuskázták, hadtápjukat elrabolták, lövegeiket tönkretették már a bevagonírozáskor, és a „proletárkormány” mindent megtett azért, hogy az egyedül az ország integritásáért küzdő magyar sereget ellehetetlenítse, kiszolgáltassa ellenségeinek.
Pokoli feladat azokról az időkről elmélkedni, amikor egy ország kormánya tiltja meg a honvédő harcokat, és aki tenni akar ezért az országért, az csakis parancsmegtagadással, kormányától halálosan megfenyegetve szegezhet szuronyt. Mégis nagy idők ezek, mert a magyar katonai szellem és a civil kurázsi azt minden kételyen felül bizonyította, hogy ahol fegyveres ellenállás volt, ott máshogy alakult az ország sorsa. Ahol erőt mutattak, és visszalőttek, ott a határokat is másképpen húzták meg. Jóllehet, Budapest román megszállás alá került, Erdélyben ma is rohamosan fogy a magyarság, s ahol a Székely Hadosztály feltartóztatta a románokat, ott már csak etnikai szigetek vegetálnak – ám Balassagyarmat ma a legbátrabb város címet viseli, nem szlovák fonetikájú nevet, és ami a legnagyobb fegyvertény: a szervezett ellenállásnak köszönhetően nem következett be az, ami megtörtént 1848–49-ben. És ami végigsöpört 1944–45-ben a Kárpát-medence minden szegletén.
Elmaradt a magyarirtás.
Elmaradt, de mégsem mindenütt. A magyar–román határ közelében fekvő Köröstárkányon például végigsöpört. A Székely Hadosztállyal együttműködő magyarságot – asszonyokat, gyerekeket, még vakokat, süketeket is – egyszerűen legéppuskázta a román inváziós sereg különítménye. Akinek nem jutott golyó, azt megcsonkították vagy élve eltemették. Nem maradt, aki megadja a végtisztességet a több száz halottnak – ott oszladoztak az utakon, mint 1849 januárjában Nagyenyed terein. Egy szemtanú így vallott Beke György írónak: „Azóta a tárkányiak ereje felköltözött a temetődombra. Azóta olyan gyávák vagyunk, mint a riadt bárányok. Fáj valami, bosszant, mondanánk ezt vagy azt, mert érezzük, hogy igazunk van, de felnézünk a dombra, és belénk szakad a szó.”
A mai Magyarország ennél is gyávábbnak bizonyul. A köröstárkányiak legalább emlékművet emeltek 1999-ben azoknak a halottaiknak, akiknek sírkövét a román hatalom korábban eltávolíttatta a felirat („Meghalt 1919 áprilisában, megöletett gyilkos kezek által”) és a szembeszökően sok 1919-es halálozási évszám miatt. A Székely Hadosztálynak a határ innenső oldalán, az utolsó harcok színhelyén, Mátészalka és Kocsord között, a Kraszna partján található meg az emlékműve, amelyet a kommunista hatalom elpusztíttatott az ötvenes években, de 1995-ben újra felállították. Ennél sokkal több nem maradt Kratochwill agyagembereiből. Emléküket nem őrizzük, kultuszukat nem ápoljuk – pedig ők voltak a történelmi Magyarország utolsó honvédő hadosztálya. A kilencven esztendeje, 1919. április végén bekövetkezett, kényszerű, de ésszerű fegyverletételük miatt már a Horthy-korszak sem kedvelte őket: Kratochwill Károly, a Hadtörténeti Múzeum igazgatója, a nácik kérlelhetetlen ellensége például csak nagy keservesen kapta meg a vitézi címet, mert nevét nem kívánta megmagyarosítani. Az egyik legnagyobb hazafi a sok hazaffy között! Hiába kérte reaktiválását, illetve a Székely Hadosztály újbóli felállítását 1940-ben, a honvédelmi miniszter kereken elutasította. A kommunisták még az emlékét is sóval hintették be.
Ezért kell értelmeznünk az értelmezhetetlent.
Nem a magyar Thermopülainak kellene emléket állítani egy emlékezni gyáva társadalom számára, hanem a földjükért elvérző agyagembereknek. Ha úgy tetszik, az 1919-es magyar honvédő háborúnak, mely rövid volt, és többnyire reménytelen, de e háború befejezése óta sem a románoknak, sem a cseheknek, sem a délszlávoknak nincs nyugalmas álmuk.
origo.hu
Orbán Viktor: Megjelent az erőszak a magyar politikában
