Aknák

Ha igaz, hogy a független Koszovó a trepcai bányák mélyén született, jövője is itt dőlhet el: mi lesz Európa egyik legnagyobb érclelőhelyével a szerb–albán konfliktus gyújtópontjában?

Majd egy kilométeres mélység felett ringatózunk, amikor megindul lefelé gondolánk. Az első métereken rázkódik kicsit, aztán szinte hangtalanul ereszkedünk alá.
Nem a tenger lágy ölén, hanem az észak-koszovói Trepca-völgy legnagyobb, Stan Terg (Stari Trg) falu melletti bányájának aknájában süllyedek egyre gyorsabban a lifttel tucatnyi vájár és mitrovicai bányamérnök-hallgató társaságában.
A hallgatók a közeli Mitrovica bányamérnöki technikumából érkeztek ide gyakorlatra – koszovói albánok, nincs közöttük szerb. Ahogy a Stan Terg-i bányában sem akad már szerb bányász.
Eltelik vagy öt perc, mire elérjük a tizedik szintet. Itt áll meg a lift, a felszíntől számítva 730 méter mélyen gyalog folytatjuk utunkat – lefelé. Valóságos labirintusban találom magam.
Trepcában már az ókori rómaiak is foglalkoztak bányászattal, a modern kitermelés pedig az 1920-as években kezdődött. Ahogy a felsőbb rétegekben a bánya kimerült, úgy ástak a bányászok egyre mélyebbre a kőzetben és a helyenként 40 Celsius-fokot is meghaladó párás hőségben. Termek és összekötő járatok, menekülőaknák, oldalvágatok, kimerült és elfalazott tárnák alkotják ezt az útvesztőt.
Még mélyebben, a tizenegyedik szinten, az egyik húsz méter magas teremben egy bányász elefánt méretű géppel fúr három méter mély lyukakat a falba: ezekbe helyezik majd el a következő műszak specialistái a robbanóanyagot. Miután a sziklát berobbantják, és a por elült, a következő műszak felszínre hozhatja a kődarabokat – aztán ismét a fúrócsapat következik.
A sárgásszürke kőzetbe vájt, széles folyosók egyikéről betonbunker nyílik, pihenőszoba, amely a bánya legnagyobb kincsét rejti, legalábbis a koszovói albán nemzet számára. Már ha épp ücsörög vagy cigarettázik (a bányában nincs sújtólégveszély) benne valaki: ez a kincs az albán bányász.
Nem csak ólmot, cinket és – kisebb mennyiségben – ezüstöt, aranyat hoztak fel itt ugyanis az elmúlt évtizedek során a hegy gyomrából: némi túlzással állítható, itt, a mélyben született meg a független Koszovó.
Trepca az összefoglaló neve annak a konglomerátumnak, amely több bányát, feldolgozóüzemet és gyárat foglal magában a Trepca-völgyben és környékén. Trepca, az egykori Jugoszlávia legnagyobb és leggazdagabb érclelőhelye kicsit azt jelentette a koszovói albánoknak, mint a gdanski hajógyár a lengyeleknek.
Korábban a koszovói albánok és szerbek közösen irányították Trepcát, de Tito halála után, 1981-től Belgrád fokozatosan magához vonta a vezetést. 1989-ben az albán bányászok sztrájkba kezdtek, miután Milosevics szerb elnök szétzúzta az addig is Szerbiához tartozó, ám de facto külön köztársaságként működő Koszovó autonómiáját (a Vajdaságéval együtt). Jóllehet ekkor az albán bányászok még Tito arcképével és jugoszláv zászlókkal vonultak fel (hiszen fő követelésük a korábbi autonómia helyreállítása volt), a bányászsztrájk nagyban hozzájárult a koszovói albán ellenállás kiszélesedéséhez és a függetlenség igényének megfogalmazásához.
A bánya elmúlt húsz esztendeje azonban sem a koszovói albánoknak, sem a szerbeknek nem volt diadalmenet. Mivel Stan Terg nyolc kilométerre fekszik a jelenleg etnikai alapon megosztott Mitrovicától – a bányavidék a koszovói szerb enkláve és az albán többségű országrész határán fekszik –, Trepca nemcsak a koszovói függetlenségi mozgalomnak, hanem az albán–szerb etnikai konfliktusnak is gyújtópontjává vált.

*

A sztrájkok nyomán az albán bányászok, mérnökök többségének mennie kellett az üzemekből (vagy mert a koszovói albán bányászszakszervezet utasítása szerint nem vették fel a munkát, vagy mert egyszerűen kirúgták őket munkahelyükről), és helyükre szerb bányászok érkeztek a környékről vagy Szerbiából.
Jóllehet Stan Tergben mostanság a helyzet fordított, és csak albán bányászok dolgoznak, az emlékek maradtak. Vagy másfél órája járjuk a bányát a mérnökhallgatókkal, amikor a tizenkettedik szinten, több mint nyolcszáz méteres mélységben a hallgatók instruktoruk köré sereglenek, aki egy hatvan méter mély kráter szélén magyaráz. „A szerbek csinálták” – mondja alkalmi tolmácsom, a végzős Fatlind Dautaj, aki szerint a bányát – megfelelő munkaerő hiányában – sokáig szakszerűtlenül művelték.
A folyósokról nyíló egy-egy vágatban vaskupacként rozsdásodó régi gépek hevernek, a keskeny nyomtávú vasút sínpárját olykor ellepi a víz: vigyázni kell, hová lépek, mert ha rossz helyre, a gumicsizma peremén is átbukhat. Amikor a harmadéves mérnökhallgatót arról kérdezem, szeretne-e itt munkát kapni, azt válaszolja, ez három év gyakorlat után lehetséges, de igen kétséges, hogy lesz-e erre bármilyen lehetőség, hiszen nincs szabad munkahely. Ekkor tudatosítom csak magamban: a lenn dolgozó bányászok között nincs egy fiatal sem.
Miután 1999-ben a NATO kiszorította Milosevics hadseregét, és az albánok birtokba vették Koszovót, a szerbeknek kellett elhagyniuk munkahelyüket – legalábbis a bányák egy részében. Az akkori drámai eseményeket jól tükrözi a bányaüzem ásványmúzeumának emlékkönyve, ahová az utolsó szerb látogató 1999. április 18-án írt bejegyzést, amelyet aztán az év június 19-én egy albán bejegyzés követ UCK aláírással, vagyis a szerbek ellen küzdő koszovói albán gerillahadsereg egyik katonája tehette tiszteletét ekkor a múzeumban. Ez idő alatt lezajlott a NATO katonai intervenciója, miközben a háború káoszában az ásványmúzeum legértékesebb darabjainak (a trepcai bányákból előkerült érdekes kristályokat, ásványokat gyűjtik itt 1965-től) is lába kélt.
Egy időben felröppent az a hír is, hogy a szerb különleges erők kivégzett albánok holttestét hajították a bányákba, de a háború után a franciák által lefolytatott vizsgálat nem talált semmiféle erre utaló nyomot: a horrortörténet városi legendának bizonyult, ám jól mutatja, milyen kiemelt helyet foglal el a bánya a koszovói albánok nemzeti tudatalattijában.
A bányákat egészen 2005-ig az ENSZ koszovói missziója, az UNMIK felügyelte, ez idő alatt termelés alig folyt, csak az állagmegőrzésre törekedtek.
Stan Tergben ma láthatóan azoké az albán munkásoké a terep, akiket 1990 után elüldöztek munkahelyükről. A bánya igencsak leromlott állapotú ásványmúzeumának vezetője például Vjollea Meha asszony, aki egykor bányamérnökként dolgozott itt, amíg 1990-ben ki nem tették a szűrét. Ugyanígy járt ekkoriban Quazim Jashari, a bánya jelenlegi műszaki igazgatója is, akinek irodájában most két érdekesség található: az egyik egy magról nagy gonddal nevelt, hatalmas cserépben pompázó mandarinfa, amely már gyümölcsöt hoz. A másik az UCK-harcosokból alakult Koszovói Védelmi Hadtest (TMK) 2003. évi falinaptára, menetelő fegyveresekkel és komoly arccal tanácskozó parancsnokokkal.
Egyébiránt a bányát és a hozzá tartozó ércfeldolgozó üzemet is olyan graffitik díszítik, mint „a bányászok üdvözlik a függetlenséget” – utalva Koszovó függetlenségének 2008-as kikiáltására. Ezért valóságos időutazás Robert Fisk, a The Independent újságírójának 1998-as tudósításába beleolvasni, aki annak idején szintén a Stan Terg-i bányába szállt alá, csakhogy cikke szerint ekkor még Milosevics-képek lógtak a bányászpihenőben…
Fisk még arról írt, hogy a koszovói konfliktus igazi tétje ez a bányavidék, „Szerbia kincsestára”, amelyet – vesszen bár el Koszovó nagy része – Szerbia sosem fog feladni. Kétségtelen, hogy a bányavidék mindkét etnikum számára szinte nemzeti ügy. Sőt az elmúlt tíz év során számtalanszor felröppent a hír, hogy a nyugati katonai akciónak tulajdonképpen a trepcai ércvagyon megszerzése volt a célja, a háború igazából a bányákért folyt.
Tetszetős elmélet, csakhogy tíz év elteltével is kérdéses, hogy lehet-e kezdeni ezekkel a kincsekkel valamit. Európa egykoron egyik legnagyobb bányáját utoljára Tito idején fejlesztették, a gépek elavultak, a tulajdonviszonyok rendezetlenek, és kétséges az is, hogy maradt-e még annyi érc, amennyi a mai árak mellett gazdaságosan a felszínre hozható. A nyugati érdeklődés évtized után is inkább csak tapogatózó jellegű: ottjártunkkor két francia geológuscsapat is a mélyben tartózkodott, ám privatizációról egyelőre nincsen szó.
Ma a trepcai bányák közül öt üzemel. Hármat ebből – ideértve a legnagyobb, Stan Terg-i bányát – a koszovói albánok igazgatnak, kettőt, az északi szerbek lakta területeken, szerbek. És bár elvileg egy céghez tartozik mind az öt bánya, amelynek mindegyikét a koszovói privatizációs ügynökség felügyeli, a két vezetés nem is igen beszél egymással.
Az albán igazgatóság kommunikációs igazgatója biztosít arról, hogy az üzleti jelentéseket azért megküldik.
„Trepca sorsa egybefonódott Mitrovicáéval” – mondja Bislim Muqa, utalva a közeli városra, ahol a szerb- és az albánlakta városrészeket az Ibar folyó, valamint állig felfegyverzett Kfor-katonák és EULEX-es rendőrök választják el egymástól. Egyelőre kicsi az esély, hogy a megosztott város ismét egybeforr: az északi, szerbek lakta rész külön önkormányzatot alakított, és a körötte lévő három járással együtt hallani sem akar Pristina fennhatóságáról: továbbra is Belgrádot tekinti úrnak.
Így viszont nehéz lesz rendezni Trepca sorsát, amelyet Koszovóban a legfontosabb, stratégiai cégnek tartanak, hiszen egykor a jugoszláv tartomány GDP-jének egynegyedét adta.
Ugyanígy a bányavállalathoz tartozó feldolgozóüzemek sincsenek egy irányítás alatt. A helyzet abszurd. Az északi részen lévő zvecani ólomöntödéhez például a déli üzemegységnek nincs hozzáférése, így kénytelen a kitermelt ólomércet félkészen, ércőrleményként értékesíteni.
Hogy mit is jelent ez gazdaságilag, azt a Stan Terg és Mitrovica között félúton lévő Tuneli I Pare-ban, Trepca ércdúsító üzemében értem meg, ahol a hatvanéves Hajdar Hajdari üzemvezető megmutatja a dúsítómű udvarán lévő, műanyag fóliával burkolt, ólomérc-koncentrátumot tartalmazó bálákat. (Ez a dúsított ércőrlemény szürke por, amelyből a vevőnek kell majd kinyernie a fémet.) Négyezer tonna áll ebből az anyagból itt, és a pénzügyi világválság, amely lenyomta az ásványkincsek árát, még nehezebbé teszi az értékesítést: legutóbb egy cseh megrendelő mondott vissza ezertonnás szállítmányt, mivel Trepca kincse az áresések után már túl drágának bizonyult.
De nem csak a válsággal vívnak csatát nap mint nap az itt dolgozók. Ahogy a bányavállalat más részein, itt sem volt fejlesztés évtizedek óta, így a hatvanas években felszerelt orosz gépekkel próbálják meg elvégezni a feladatot. A gépsorok fele üzemen kívül van, a másik fele pedig állandó javításra szorul.
„Nehezen találunk pótalkatrészeket” – mondja Hajdari, aki 35 éve dolgozik Trepcában, de 1990 után tíz évre szintén távozni kényszerült. Amikor megkérdezem, mikor volt a hatvanadik születésnapja, úgy válaszol: Koszovó függetlenné válásának évfordulója után egy nappal.
Igaz, a koszovói szerbek sem örülhettek sokáig annak a zvecani olvasztónak, amelyik korábban ezt a dúsított ólomércet feldolgozta, és háromezer embernek adott munkát. A Kfor francia egységei a világ első környezetvédelmi célú katonai akciója során, 2000-ben megszállták és bezáratták az üzemet, arra hivatkozva, hogy az ólomszennyezés a környező lakosság – és nem utolsósorban a katonák – egészségét veszélyezteti. A jelentések szerint a levegő ólomszennyezettsége ekkor az üzem közelében a megengedett határérték 125-szöröse volt. Szerb részről viszont azt hangoztatták, hogy ez csupán ürügy volt arra, hogy a Trepca-völgyi komplexum utolsó, még belgrádi irányítás alatt álló nagy üzemét elfoglalják.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a cég egyik legnagyobb egysége, a Mitrovica déli, albán részén álló akkumulátorgyár évek óta zárva van. A vállalat legjövedelmezőbb üzletágát az ennek szomszédságában nyitott vámudvar jelenti, ahol tényleg szépen sorakozik vagy félszáz kamion.
A fénykorában húszezer munkást foglalkoztató trepcai bányákban és üzemekben ma – az albán oldalon – összesen 1340-en dolgoznak. És a munkahelyek csökkent számában rejlik a következő probléma. Mivel az egykori munkások közül sokan nem tudtak visszatérni régi munkahelyükre, jelenleg 4300 dolgozó van előnyugdíjban, akinek havi 80 eurós juttatását is a cég fizeti. (Az ő segítésük nyilvánvalóan politikai ügy is abban az országban, amelynek születéséért a bányászok sokat tettek egykoron.)
Így az egész üzemkomplexum évi hat-hét millió eurós állami dotációban részesül, amelynek java része a bérek kifizetésére megy el. Óriási teher ez a fiatal Koszovónak: az egykori kincsestár is támogatásra szorul, miközben az új országnak életképes ipara és mezőgazdasága sincs.
És ha ez még nem riasztotta volna el a potenciális befektetőket, a megosztott bánya tulajdonviszonyai sem tisztázottak. Egyes üzemegységeket ugyanis Milosevics uralma idején külföldi cégeknek privatizáltak. Ezek a cégek hamarosan nemzetközi bíróság előtt követelik jussukat.
Mindezen felül Trepca ma 170 millió eurós adósságot görget maga előtt, és mindennapi gondot okoz a bányászok fizetése is. Ottjártunk után egy nappal a mélyben dolgozók ismét sztrájkba léptek. Legutóbb tavaly került sor erre, akkor maga a koszovói bányászati miniszter szállt alá, hogy megígérje a mélyben várakozó bányászoknak a fizetésemelést. Az újabb sztrájk napján ismét a tizedik szinten tette le a munkát százhúsz bányász (ilyenkor a megszokott koreográfia szerint addig nem jönnek fel onnan, amíg követeléseiket nem teljesíti a vezetés).
A Trepca igazgatója, Ferat Shala szerint a világválság az oka, hogy a cég nem tudta kigazdálkodni a korábban ígért fizetésemelést, ezért tanácstalanságában közvetlenül Hashim Thaqi koszovói miniszterelnököt hívta telefonon, hogy miképp lehetne megoldani a helyzetet.
A bányászok a következő nap felvették a munkát, mert 110 eurós fizetésemelésre kaptak ígéretet, így júniustól havi 330 eurós bért kaphatnak, igaz, negyven euróval kevesebbet, mint az tavaly a miniszter ígéretében szerepelt. Ám másik követelésük nem teljesült: továbbra sincs egészségbiztosításuk. Ezzel persze nincsenek egyedül Koszovóban, mivel az országban senkinek sincs, hacsak nem köt szerződést magánbiztosítóval – ezt pedig csak kevesen engedhetik meg maguknak, így ha valami történik, minden egészségügyi ellátásért fizetni kell. Márpedig a bányászat sehol sem olyan mesterség, amelyik segít megőrizni az egészséget…
Eközben a vállalatvezetés a pristinai törvényhozásra vár, hogy a koszovói parlament elfogadja a bányászati törvényt, amely alapján Trepca sorsát is rendezni tudnák. Bár a cég a koszovói privatizációs ügynökség kezelésében van, korántsem biztos, hogy a vállalatot magánosítják, vagy hogy egyáltalán akad majd rá vevő.
Mélybe szállásunk napján délután kettőkor kezdtek a felszínre jönni az első műszak vájárai. Az elnyűtt szürkéskék munkásruhát és a gumicsizmát zuhanyozás után vasalt ingre, zakóra és fényesre suvikszolt cipőre cserélték. Ahogy sorban kiléptek az öltözőből, egy régi világ biztonsága és büszkesége bukkant elő az omló vakolatú falak közül.
Egy sem volt közülük negyvenöt évesnél fiatalabb.