Cecilia Bartoli, a csoda

Cecilia Bartoli maga a csoda. Semmiben sem mindennapi. Sem az énektechnikájában, sem a műsorválasztásában, de még a színpadi viselkedésében sem. Ugyanakkor végtelenül kedves és életvidám. Alapjaiban változtatja meg az ember elképzeléseit az éneklésről és az előadó-művészetről. És ez nem túlzás.

Feltűnő a hasonlóság Maria Malibran és Cecilia Bartoli között. Bartoli néhány éve fedezte fel a tavaly 200 éve született egykori pályatársat, a híres hegedűs, Bériot szeretőjét, majd feleségét, aki a nyugati világ legnagyobb operacsillagának számított. Tavaly lemezt készített az emlékére, a műsorral azóta is járja a világot. Úgy idézi meg Mariát, hogy a közönség biztos abban: belsőleg és művészileg sokban hasonlíthat a két művésznő.
Cecilia Bartoli Mozart, Haydn és Händel után e műsorával, Maria Malibran jellegzetes áriáival, dalaival búcsúzott a budapesti közönségtől, és már az is beszédes volt, ahogy a műsorát felépítette. Maria Malibran édesapjának lánya számára írt művével kezdte, figyelve arra, hogy egy pillanatra se lankadjon a közönség figyelme, s itt kapott helyet Mendelssohn a kétszáz éve született énekesnő és Bériot számára írt Infelicéje, Rossini Sevillaija vagy Persiani Inese, Maria egykori sikerdarabjai. A második részben még inkább közönségbarát volt a sorrend: a hangszeres versenyművekkel bőven tarkított műsor végén egy tiroli jódlivariációval mutatta meg virtuozitását és kreativitását, hogy aztán Maria Malibran saját kompozíciójával, egy Rataplan című, dobpergést utánzó, szintén karakteres és szövegmondásban, díszítésben rendkívüli virtuozitást igénylő darabbal zárja a sort a sok és tartalmas ráadás előtt. A ráadásokban még oldottabb volt, tele zenei humorral, áradt lényéből a sugárzó kedvesség és jókedv.
A zürichi operaház együtteséből alakult La Scintilla zenekar kísérte, az a régizenei együttes, amely és akik koncertmestere Ada Pesch, Josef Gingold tanítványa. A vokális részek között betétszámként egy-egy tételt játszottak hangszeres versenyekből, például Bériot G-dúr hegedűversenyéből, amit Ada Pesch nagyszerűen vezetett elő. Ez az együttműködés Bartolival nagyon inspiráló, termékeny.
Cecilia Bartoli cizelláltan énekel, elképzelhetetlenül apró részleteket képes megjeleníteni a hangjával. Igazi virtuóz módjára pörgeti a szöveget és a dallamot. Ezerféle hangszínre és dinamikai árnyalatra képes. Nem énekel, hanem énekbe-szél, a szó legnemesebb értelmében. Nála a szöveg az első, a mondanivaló, az üzenet. Úgy tolmácsolja, hogy a nyelv ismerete nélkül is értjük, miről van szó. Mégsem válik modorossá, túlzóvá vagy zavaróvá. Bartoli utánozhatatlan, egyedi, és talán ez a titka annak a csodának, amit megfejteni, megfogalmazni sem lehet, érezni annál inkább.
(Cecilia Bartoli: Maria Malibran 200 éve – a romantika forradalma. MűPa, május 4., 19.30)