Csak gágogják az igazságos közteherviselést

Ma már mindenki előtt ismert tény, hogy a polgári kormány 2002-ben stabil fejlődési pályára állított gazdaságot hagyott utódjára. Az is tény, hogy ezt a fejlődést nem a szociális és jóléti kiadások, a gyermekes családok támogatásának kurtításával érték el. Emlékezzünk csak a kedvezményes kamatozású lakásépítési és
-vásárlási hitelekre, amelyek lendületbe hozták az építőipart, jelentősen megnövelve az állam áfabevételét! 2002-ben a választópolgárok többsége elhitte, hogy a szigorú költségvetési politikát folytató Orbán-kormány többet is adhatott volna a népnek. Bármit mondjanak is, végső soron ez nyomott a legtöbbet a latban, amikor visszaszavazták a valóban sokat ígérő MSZP-t a hatalomba.
2002-ben a szocialista képviselőjelöltek „garancialevélben” tettek számon kérhető vállalást például arra, hogy 25 százalékkal emelik a bérek vásárlóértékét, hogy adómentes lesz a minimálbér, hogy 20 százalékkal emelik a családi pótlékot, hogy ingyenessé teszik az óvodai és bölcsődei étkezést, hogy kéthavi családi pótlékot fizetnek minden augusztusban az iskolakezdéshez, hogy az iskolai tankönyvek térítésmentesek lesznek. Hogy a középiskolásoknak ingyenessé teszik a nyelvvizsgát, a jogosítványt és a számítógép-felhasználói oklevelet, hogy 30 százalékkal emelik az ösztöndíjakat és a hallgatói támogatást.
Hogy a heti munkaidőt 38 órára csökkentik. Hogy a 45 év feletti nők és az 50 feletti férfiak újrafoglalkoztatását járulékkedvezménnyel ösztönzik. Hogy „50 százalékkal emeljük az egészségügyi dolgozók bérét”. Hogy az ápolónők négyévente egész évi fizetést kapnak hűségjutalomként. Hogy a településeket új utak építésével bekapcsolják a közlekedés országos hálózatába, elősegítve ezzel a megtermelt javak piacra jutását. S a többi, s a többi…
Nincs olyan nép a világon, amelyik ennek az ígéretdömpingnek ellen tudna állni, amelyik ne akarná ezeket a szociális vívmányokat, ha csupán egy keresztet kell behúzni érte egy rubrikába. És Medgyessy tartotta is szavát, fizetett, akár egy dzsentri katonatiszt, amíg volt miből. És végletesen kibillent egyensúlyából a költségvetés. Ahogy az átkosban megtanulták és gyakorolták, hitelt hitelre halmoztak. Az ország adósságspirálba került, a kamatszivattyú pedig gőzerővel dolgozik. Utódjára, Gyurcsányra sok szót ma már nem érdemes fecsérelni. Táncolt, hazudott és ámított, és két évig nem csinált semmit, csak az adósságot növelte tovább, egy választás idejére még sikerrel elkábította a választópolgárokat, de ahogy a szólásmondás tartja: egyszer volt Budán kutyavásár…
Felelős hazafinak mondva magát, a nemzetközi pénzügyi körök nyomására elkezdett megszorítócsomagokkal előállni, amelyben végül felőrlődött, elkopott. Hiteltelenné vált a nemzetközi pénzvilág előtt is, és ezért szép csendben eltávolították a hatalomból, kijelölve utódját, Bajnai Gordont, aki konfliktuskerülő sima modorával képes lesz előadni a felszámoló és a végrehajtó szerepét. És eközben a hírek szerint megkezdték a vízközművállalatok átalakítását, hogy parlamenti jóváhagyás nélkül privatizálhassák ivóvízbázisainkat.
Látni kell, hogy Bajnai brutális megszorítócsomagja mögött ugyanannak a pártnak a támogatása, ugyanannak a gazdasági érdekcsoportnak a lobbija áll, mint amelyik 2002-ben a szociális és jóléti kiadások ész nélküli növelésének ígéretével kicsalta a választók szavazatát. A Bajnai-kormány ráadásul most nem csupán azokat a szociális intézkedéseket vonja vissza, amiket korábban a hatalom megszerzéséért vezettek be a szocialisták, hanem a korábban szerzett jogoktól is megfosztanák a nyugdíjasokat, a gyermekes családokat, a bérből és fizetésből élőket, köztük az állami alkalmazottakat. A közszféra 13. havi juttatását, a nyugdíjkorhatár felemelésével együtt a 13. havi nyugdíjat, a nyugdíjak értékállóságát szavatoló svájci indexálást. A táppénz mértékét 60 százalékra csökkentenék, a családi pótlékot befagyasztanák, a gyes és gyed idejét két évben maximálnák, megszüntetnék a gáz- és távhőár-támogatást, visszaemelnék az áfát, amit a 2006-os választási kampányra készülve éppen a szocialisták csökkentettek ész nélkül. Tipikusan olyan költségvetési kiadáslefaragó intézkedések ezek, amilyeneket a Világbank a tőle hitelt felvevő harmadik világbeli országokra szokott ráerőltetni. Ezen IMF-diktátumok alapján – a struktúraátalakítás jegyében – az állami költségeket lefaragó országokban általában bábkormányok bitorolják a politikai hatalmat. Az alapvető bajunk az, hogy a bruttó államadósságunk ma már meghaladja a 18 ezermilliárd forintot. 2001-ben, az Orbán-kormány idején még csak 7,7 ezermilliárd forint volt a bruttó államadósság, és hiába ajánlott a Világbank újabb hitelt a kormánynak, Orbán büszkén mondhatta: örülünk, hogy már nem tartozunk az IMF-nek, nincs szükségünk a hitelükre. 2003-ban – a Medgyessy-kormány kiköltekezése miatt – már 10,6 ezermilliárd volt, míg 2007 elejére – a Gyurcsány-féle konvergenciaprogram végrehajtásának megkezdése ellenére – a bruttó államadósságunk megközelítette a 15 ezer milliárd forintot, amit két év alatt 3 ezermilliárd forinttal sikerült megfejelnünk. Úgy, hogy közben törlesztettük a kamatterheket is.
Vagyis a tragikus helyzetünk alapvető oka az, hogy nagyon magas államadósság, brutális kamatfizetési kötelezettség mellett érte el hazánkat a világgazdasági válság. Ráadásul a minősítő intézetek folyamatosan leértékelték hazánk adósságát, ami azzal a következménnyel jár, hogy a pénzügyi befektetők – kockázati felárral növelve – egyre magasabb kamatra adják a további hiteleket, végül már nem is adják. Ezért kényszerült rá a kormány a 25 milliárd dolláros IMF-hitelre. Ráadásul ezt a hatalmas kölcsönt csupán a bankszektor támogatására adták, munkahelyek megőrzésére, munkahelyteremtő beruházásokra nem lehet fordítani. Eközben az államadósságunk kamatának törlesztőrészlete elérheti az évi 1000-1100 milliárd forintot is. A Bajnai-kormány megszorítócsomagjával 600 milliárd forintot akar megtakarítani, vagyis a baloldali kormányok elhibázott gazdaságpolitikájának következményeit, a megnövekedett kamatterhet a szociális támogatásra szorultakra és a nyugdíjasokra akarja ráterhelni. Az Államadósság-kezelő Központ vezetője a napokban fejtette ki abbéli véleményét, hogy „az állami kiadások megnyirbálását csak hosszabb távon tartja megvalósíthatónak, mivel rövid távon sajátos csapdahelyzet érvényesül: az a jövedelem, amelyet az állam elvesz a vállalatoktól és a magánszemélyektől, az hiányozni fog a piacon. Tehát amikor egy súlyos recesszióban lévő ország csökkenti a kiadásait, akkor ezzel mélyíti a válságot, mivel az exportpiacainak jelentős részét elveszítő gazdaságnak szüksége lenne a belföldi keresletre. Az állam így abba a helyzetbe kerülhet, hogy tovább kell növelnie a külső eladósodottságot, feltéve, ha akad valaki, aki hajlandó finanszírozni.”
Csakhogy ki ad már hitelt nekünk? Az IMF-hitel is csak éppen addig lesz elég, amíg kiírják a jövő év tavaszán az országgyűlési választásokat. Mitől pörögne fel a gazdaság? Hiszen józan paraszti ésszel belátható, hogy a világgazdasági válság következtében exportpiacaink inkább szűkülnek, mintsem bővülnének, a Bajnai-féle megszorító csomag hatása pedig inkább kereslet-visszafogó hatással lesz a belföldi piacokra, ráadásul az ész nélküli takarékosságra ösztönöz, ami tovább szűkíti a lakosság amúgy is visszafogott fogyasztási kedvét.
Az utóbbi napokban sokan elemezték Bajnai padláslesöprő ötletcsomagját, és mutatták be ellentmondásait, bizonyítva, hogy javaslatai több kárt okoznak, mint hasznot. A lakásvásárláshoz nyújtott szociálpolitikai kedvezmény megvonása például padlóra küldi a kis- és közepes építőipari cégek nagy részét, ami elbocsátásokkal társul majd. Ugyancsak visszaesik majd az építőanyag-gyártás, nem lesz szükség annyi fürdőkádra, csempére, kazánra, és például a tapétagyártó üzemekre is hatással lesz ez az egyetlen megvalósuló Bajnai-ötlet is. Összességében ma még felbecsülhetetlen, milyen keresletcsökkentő és munkanélküliség-növelő összhatást vált ki a szocpol megvonása. Talán ezért is kellett volna hatástanulmányt készíteni az ilyen javaslatok törvénybe foglalása előtt.
A gyes idejének megrövidítésével Bajnai munkára akarja nevelni a fiatal anyákat. Csakhogy ma a 300 ezer bölcsődés korú gyermek tíz százalékának biztosított a férőhely a gyermekintézményekben. Az önkormányzatok örülnek, ha az iskolára való előkészítés kötelezettsége miatt az óvodai ellátási kötelezettségüket teljesíteni tudják. Jellemző egyébként, hogy 1995 tájékán éppen Bokros Lajos pénzügyminisztersége idején szüntették meg a bölcsődés gyermekek ellátása után az önkormányzatokat megillető normatív állami támogatást, aminek következtében sorra zárták be a bölcsődéket. A privatizációk következtében a tömeges munkanélküliség megjelenése miatt kifejezetten arra ösztönözték a fiatal anyákat, hogy maradjanak inkább otthon a gyermekeikkel, hiszen a minimálbérnél jóval többe került egy bölcsődei férőhely fenntartása. Egyébként ma is többe kerül, csak Bajnaiék nem bíbelődnek holmi hatástanulmányokkal. Ráadásul azért is értelmetlen a javaslat, mert válság van, és ilyenkor betöltetlen állásból van a legkevesebb. A hírek szerint a szociális és munkaügyi tárca mégiscsak végzett valamiféle háttérszámításokat. Becsléseik szerint 2012-ben mindössze 3,6 milliárd forinttal, majd egy évvel később 14, s még 2014-ben is csak 15 milliárd forinttal csökkenne a támogatás az eddigi szisztémához viszonyítva. Viszonyításképpen: az idei költségvetésben 188 milliárd forintot terveztek gyesre, gyedre és terhességi-gyermekágyi segélyre. Vagyis ez is csak sok hűhó volt a semmiért.
A nyugdíjkorhatárt kitolni szintén „remek” ötlet, főleg ha képesek minden pályakezdőnek is biztosítani az első munkahelyet. Ha még meg is adóztatják a nyugdíjas polgártársnak az egész élete munkájával, adózott jövedelméből felépített otthonát, biztos megüti a guta. És már nem kell neki nyugdíjat fizetni. Közgazdasági szempontból – kellő cinizmussal – ez akár ésszerű javaslatnak is tekinthető. A Bajnai-csomag több javaslatát is a következő kormány mandátumának idején kellene bevezetni, ám ez cseppet sem zavarja az MSZP–SZDSZ alkalmi koalíciót, jóllehet a megszorító intézkedéseket a legnagyobb ellenzéki párt naponta utasítja el elég keményen és határozottan.
Akkor vajon mi értelme van egyfolytában a baloldal számára csak a népszerűtlen és valójában soha a bevezetésig el nem jutó javaslatokat támogatni? Vélhetően elsősorban az IMF-nek tett máig titkos ígéretek végrehajtásának kényszere lehet az indok, vagy a pénzügyi befektetők jóindulatát akarják ily módon elérni. A Bajnai-pakk az igazán jómódúakra nem rak akkora terhet, a milliárdosok honi és külhoni számláit kicsit se rendíti meg. Még akkor is igaz ez, ha például az adóparadicsomba bejegyzett cégének köszönhetően az elvártnál csekélyebb mértékben adózó Oszkó Péter pénzügyminiszter most szolidaritást vállal a magyar emberekkel, lemondva a teraszára tervezett vízfüggönyről. A vállalataik nyereségéből gazdagodó elit érdekeit nem sérti, sőt kifejezetten támogatja a Bajnai-csomag, hiszen olyan helyzetet teremtett, hogy a bérből és fizetésből élő emberek zöme örül, hogy van munkája, társadalombiztosítása, még akkor is, ha csak a törvényben megszabott minimális bérért tudja eladni a munkaerejét.
A Bajnai-csomagban a legnagyobb arcátlanság az, hogy azzal indokolja a 600 milliárdos lefaragást, hogy Magyarországon túlméretezettek a szociális és nyugdíjkiadások. Mihez képest? Az emberi méltóság megőrzéséhez szükséges és elegendő minimális pénzforráshoz, avagy a költségvetés teherbíró képességéhez képest? Mert az előbbinek demokráciában a társadalom lelkiismeretén és közmegegyezésen kell alapulnia, a költségvetés ez irányú teherbíró képességét pedig a választásokon hatalmat szerző politikai erőnek kell biztosítania.
Ma még erős társadalmi elvárás, hogy a nyugdíjasok emberhez méltó életet élhessenek, jogos elvárás az is, hogy ha valaki megbetegszik, a táppénze nyújtson fedezetet a megélhetéséhez, a rezsi, az élelem mellett a gyógyulás költségeire is.