Édes-keserű jövőkép

Ma mutatják be a Hagyományok Háza színháztermében a Magyar Állami Népi Együttes új, Édeskeserű című műsorát. A táncköltemény zenei szerkesztője és a Hagyományok Háza főigazgatója, Kelemen László nemcsak az előadás aktualitásairól, hanem az intézményt érintő súlyos anyagi elvonások hatásairól is beszélt.

A Hagyományok Házát is elérte az elvonás. Most hogy állnak?
– 2006 óta a fűnyíróelv alapján minket is rendszeres elvonások érnek. A legújabbak már teljesen a falhoz szorítottak minket, ha még egy megszorítás jönne, akkor ez az intézmény már nem tudná ugyanazt a szakmai munkát elvégezni, amit eddig. Most a bevételtermelő képességünkben bízunk, ezt próbáljuk akár heti hat előadással is erősíteni, de egy ilyen recessziós időszakban ezt rettenetesen nehéz tartani. Pályázaton nyertünk a Norvég Alapból, és elkezdhetjük a hatalmas archiválási munkát. Persze csak akkor, ha az önrészt biztosítja az NKA vagy a minisztérium. Ha nem, vagy ha még szorítanunk kell a költségvetésen, akkor reménytelenné válik ennek a lebonyolítása is.
– A bevételek növelésével nyilván csak a tüzet oltják. Vagy ez önmagában megoldja a problémát?
– Nem. Csökkentettük a fizetéseinket is, hogy megmentsük az állásokat, és valahogy működni tudjunk. Nagy dolog, hogy ezt mindenki önként vállalta. Eladunk mindent, ami nem szükséges a napi munkához, és a befolyó összeget a tevékenységeinkre fordítjuk.
– Van, amin lehet spórolni, de ha bizonyos tanulmányok most nem jelennek meg, talán soha sem készülnek el, hiszen sok az idős kutató, és egyre kevesebben élnek már azok közül is, akiktől gyűjteni lehet.
– A probléma nagyságát valószínűleg még át sem látjuk. Itt áll Erdélyi Zsuzsanna kézirata a Lajthával végzett gyűjtőutakról. A kézirat csak kiindulási pont, szükségünk lenne Zsuzsa nénire a kiadványgondozáshoz is. Reméljük, sokáig velünk lesz, de jó lenne sietni a munkával. Vikár-évet ünnepel a szakma, két ezzel kapcsolatos kiadvány prioritást élvez, ám ennek áldozatul esnek olyan anyagok, amelyeket el kellett halasztanunk.
– Nagyon pesszimista?
– Azért bizakodom. Sok mindent túléltem már, Ceausescut, a szocializmust, és tudom, hogy ennek is vége lesz egyszer. Minden erőfeszítésemmel arra törekeszem, hogy azokat az értékeket, amiket ebben a házban képviselünk, át tudjam vinni a túlsó partra. Sajnos ez mind a saját életemben, mind az intézményében óhatatlanul veszteségeket jelent, hiszen a túlélésre elfolyt energiánkat alkotómunkára is lehetett volna fordítani.
– A Magyar Állami Népi Együttes ma mutatja be az Édeskeserűt, amelynek egyik alapgondolata, a szülőföld elhagyása manapság mintha egyre aktuálisabb volna…
– Ezelőtt másfél évvel azt gondoltam, huszonöt év gyűjtés, szerkesztés és folklorisztikai munka után eljött az én életemben is az a pillanat, amikor megpróbálom az erdélyi néptánc és -zenei kultúrát összefoglalni. A középkori lánctánctól a legújabb kori csárdásig szerettem volna felrajzolni egy nagy ívet. Ez egy személyes szállal is kiegészült: felvetődött, hogy szólni kellene arról a helyzetről is, amikor az ember elhagyja a szülőföldjét. Ehhez társult az előadás rendezője, Mihályi Gábor gondolata, hogy ne egy népi panoptikumot hozzunk létre, hanem próbáljunk a mához szólni. Így alakult ki az az ellenpontozás, ami végigvonul a művön: édes és keserű, tragikus és komikus – élet és halál. Az elvándorlás témájához a népköltészetben szomorú szövegek társulnak, az ellenpontozások ezen is oldanak. A mottó a Kallós Zoltán által gyűjtött gyimesi keserves: „Én elmegyek közületek / Mert köztetek nem élhetek. / Valahára visszatérek / Csak kapjak meg közületek. / Szakadj meg szívem, hasadj meg, / Az egész világ tudja meg. / Tudja meg az egész világ, / Az én hazám milyen ország.” Ennek most komoly aktualitása van.
– Mit gondol, aki most elmegy, visszajön még?
– Nem lehet tudni. A darabból sem világlik ki, hogy mi lesz a sorsa az eltávozottaknak, mert sokfajta sors létezik. Van, aki belehal, s van, aki gond nélkül túléli. Nincs általánosítható történet.
– Klasszikus néptánc lesz vagy inkább táncszínház?
– Műalkotásnak készült, olyannak, ami azt a népzenei és néptáncos anyanyelvet használja, amit mi remélhetőleg tökéletesen megtanultunk. Annak idején ugyanis azt tűztük ki célul, hogy ezt az anyanyelvet megtanuljuk. Ezen már talán túl vagyunk, s most már költeményeket próbálunk létrehozni ebből a nyelvből. Ez azért is fontos, mert meggyőződésem, hogy sem a zene, sem a tánc nem arra való elsősorban, hogy történeteket meséljen el, hanem arra, hogy érzéseket közvetítsen, amelyek az emberekben visszhangra lelnek.