És itt van a halál, nagyon közel – mondja Philippe Petit, miközben a WTC-tornyon kapaszkodó lábáról arra helyezi a súlyt, amelyikkel már a kötélen áll.
És itt van a halál, és itt van a kamaszkori álom valósága, tenyérizzasztó, szívdobogtató közelségben, 110 emeltnyi űr felett. Háromnegyed óra a magasságban, egy „pálya” csúcsán, megannyi vágyakozás, tervezgetés, felkészülés, idegeskedés, csapatmunka után.
Az álom beteljesülése, egyáltalán, a beteljesülés, tehát a vég, mindig melankolikus: elmúlik a vágy, vége szakad az útnak, céltalanná válik a küzdelem. James Marsh filmje kerüli a harsányságot, átjárja egyfajta őszies mélabú, akár a májust ma, odakint. Itt nem csak a tettről van szó, hanem a közegről, baráti társaságról, amelyik a tettet elősegítette, majd – miután Philippe Petit megcselekedte a lehetetlent – szertefoszlott, szétesett, tönkrement. Ugrálunk térben és időben, akár az emberi elme, Marsh nem kronologikusan halad, hanem körbejárja a dátumot: 1974. augusztus 7-ét, a napot, amelyen a párizsi monociklista, pantomimművész és kötéltáncos véghezvitte azt, ami miatt egy csapásra neve lett a világban. Filmje minden fontosabb díjat elvitt az Egyesült Államokban, részben dramaturgiája, részben témaválasztása és mindenképpen az érzelemgazdag, nosztalgikus atmoszférája miatt is. Még csak nem is utal 2001. szeptember 11-re, szó sem esik a WTC-székház sorsáról, ám azzal, hogy bemutat egy embert, aki a halállal kacérkodva győzedelmeskedik azok fölött az ikertornyok fölött, amelyek már nem léteznek a film forgatásakor, a parányi ember végtelen erejét ünnepelteti. Dávid és Góliát története ez is, még ha a torony önmagában nem jelképezhet sem rosszat sem jót, inkább csak a legyőzhetetlent, a hatalmasságot.
Philippe Petit és barátai kitartása olyan példa, amelyben megint meg lehet kapaszkodni, mert akarással, elszántsággal, kockázatvállalással lehet csak nyerni. Akkor, ott, azon a a himbálódzó kötélen épp huszonöt éves volt, hat nappal a születésnapja előtt. A film végén a hatvan esztendős Petit azt mondja: „Számomra tényleg ilyen egyszerű, hogy az életet bátran kell élni. Lázadni a megszokott ellen, ellenállni a szabályoknak, amelyek korlátoznak, ellenállni a saját sikerünknek, ami elégedetté tehet minket, ellenállni önmagunk ismétlésének, hogy minden napot, minden évet, minden ötletet igazi kihívásnak lássunk, s így életünket valóban úgy élhessük, mint aki kötélen sétál.” Számára ez a kötéltánc nem csak szimbólum – maga a valóság.
(Ember a magasban – színes, feliratos, amerikai–angol dokumentumfilm, 90 perc, 2008. Rendezte James Marsh. Forgalmazza a Budapest Film.)
origo.hu
Ezek az árulkodó jelek mutatják, hogy Magyar Pétert nagyon érzékeny pontján érinti a bennfentes kereskedés ügye
