Rozsda Endre álmai

Olyan világba álmodom magam, ahol az idő dimenziójában járhatok előre, hátra, föl, le, ahol felnőtt vagyok abban az időben, ahol a valóságban gyerek voltam. Rozsda Endre festőművész hitvallása ezekben a napokban nem egy galéria falán olvasható, hogy megkönnyítse a látogatónak a művek értelmezését, a festői világ megközelítését. A festmények, rajzok persze maguk is a tökéletes szabadságról beszélnek, a tér és az idő koordinátáinak a legyőzéséről. Mint generációja számos tagjára, rá is a zene, Bartók muzsikája gyakorolt döntő hatást, olyannyira, hogy az 1937-es élmény után néhány hónappal Párizsba utazott, ahol azután találkozott Picassóval, Max Ernsttel, Giacomettivel, s a kor más számos vezető művészével. Akkortól datálódott barátsága Francoise Gilot-val, aki néhány év múlva – néhány évre – Picasso felesége lett. Rozsda és Gilot, a mester és a tanítvány barátsága azonban évtizedeken át, egészen Rozsda halálig tartott, műveiket többször is együtt állították ki Budapesten, a Várfok Galériában. Az azonban már igen szokatlan, ami Rozsdával a háború közepén történt: 1943-ban tért vissza Budapestre, ahol azután át kellett élnie a szocialista realizmus legsötétebb éveit, s csak 1956-ban térhetett vissza a fény városába.
Ettől kezdve – mutatják a párhuzamosan megrendezett tárlatok – festészetében jelentős változás következett: korábbi álomszerű, szürrealista világa helyét színes, mozaikszerűen összerakott kompozíciók vették át, a nonfiguratív mozzanatok domináltak, de jelen voltak a figurális részletek, utalások is. A váltás helyességét nemcsak a közönség, de a szakma is igazolta: 1964-ben olyan művészek ítélték Rozsdának a rangos Copley-díjat, mint Hans Arp, Matta, Max Ernst, Man Ray, Marcel Duchamp és Darius Milhaud.
Rozsda művészetének sokszínűsége jól érzékelhető a Várfok utcai kiállítások és a Budapest Kiállítóterem tárlatán. A Várnegyed Galéria indítja a sort, itt a második világháború előtt született festmények kerültek a közönség elé, érzékeltetve, hogy hazai, a posztimpresszionizmus tradícióihoz kötődő művei oldott felületeit hogyan váltották föl a párizsi élmények hatására született színes, dinamikus kompozíciók. Az utca túloldalán, a Várfok Galéria Várfok Termében a korai papírmunkák láthatók, az XO Teremben pedig a művész szürrealizmusát, illetve a második világháború utáni munkásságát reprezentáló festmények.
Mindezt egységben látni egyrészt az a szabadtéri kiállítás segít a hét végéig, amelyet a Várfok utca emelkedőjén rendezett Szalóky Károly, Rozsda művészetének nagy tisztelője, a munkásságát bemutató tárlategyüttes kezdeményezője, másrészt pedig a Budapest Kiállítóterem tárlata, amely a Rozsda Endre álmai címet viseli, és amely a címnek megfelelően a korábbiaknál sokkal személyesebb, intimebb megközelítésben kívánja bemutatni a művész szürrealista lélekkel megélt világát. És a sornak még nincs vége: a Budapesti Francia Intézet is társult a kiállítássorozat szervezőihez, mégpedig Rozsda fotóinak bemutatásával. Részben hazai, fekete-fehér, részben az 1956-os emigráció utáni, többségében színes felvételek láthatók itt, töredék csak a több mint húszezer darabos fotós hagyatékból, mindenesetre azt sejteti az összeállítás, hogy a Rozsda-életmű számos meglepetést tartogat még a művész tisztelői számára.