Ritoók Zsigmond (1929) klasszika-filológus a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult, az ELTE görög–latin szakán szerzett bölcsészdiplomát 1952-ben, majd a görög tanszék tanársegédje. 1958 és 1970 között a budapesti Martos Flóra Gimnázium (ma Óbudai Gimnázium) tanára. 1970-ben a Magyar Tudományos Akadémia ókortudományi tanszéki kutatócsoportjának tudományos munkatársa, majd főmunkatársa. 1986-tól az ELTE latin nyelv és irodalom tanszékének egyetemi tanára, 1987-től 1993-ig tanszékvezetője. 1999-től professor emeritus. 1990-től az MTA levelező, 1993-tól rendes tagja. A római Academia Latinitati Fovendae, az Európai Akadémia és az Osztrák Tudományos Akadémia tagja. Kutatási területe a görög és a latin irodalom, az antikvitás esztétikája és az ókortudomány története. Kitüntetései: a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1995), Széchenyi-díj (2001), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2008), Bolyai János alkotói díj (2009).
Bár a klasszikus nyelvek évszázadokig szerepeltek a gimnáziumi tananyagban, sok diáknak inkább bajt, mint örömet okoztak. A professzor urat ki vagy mi szólította meg az ókorból?
– Az ókorral való kapcsolat olyan, mint a szerelem. Nincs rá magyarázat, nincs ok, hogy miért ő a választott, de találkozások persze megelőzik a tartós kapcsolatot. Mindig érdekelt a múlt, fiatalon meghalt nagybátyám végigmesélte nekem gyermekkoromban a magyar történelmet, hőseit, királyait. Nyolc évig tanultam latint a gimnáziumban, és bár eleinte nem rajongtam különösebben a nyelvért, tizennégy éves koromban régi latin klasszikusokat kaptam a nagyapám testvérétől, Ritoók Emma írónőtől, aki a pesti egyetemen klasszika-filológiát, Lipcsében pedig filozófiát és pszichológiát tanult. Az ókorból az irodalom kezdett igazán érdekelni. Ezek voltak tehát az első találkozásaim későbbi szerelmemmel. Apám gépészmérnök volt, aki tudott latinul, a nagyapám orvos. Tehát ideálisnak bizonyult a családi környezet is az induláshoz. Először Rómával szerettem volna foglalkozni, de rájöttem, hogy a görögök ismerete nélkül nem lehet. Mivel azonban a görög csak választható nyelv volt az iskolában, és nem akadt rá elég jelentkező, görögből magántanuló lettem. Amikor pedig, már egyetemistaként, az Eötvös-kollégiumba kerültem, Szabó Árpád professzor végleg meghódított a görögök számára lehengerlő előadásaival.
– Milyen szakra jelentkezett végül?
– Görög–latin–angol szakosként kezdtem 1948-ban. Meg is kérdezte valaki: három holt nyelv nem lesz sok? Közben voltam egy időre magyar szakos – ezt tanár koromban fejeztem be –, végül latin–görög szakosként végeztem. Később gimnáziumban tanítottam ókori történelmet is, bár történelemből nincs diplomám.
– Az ókori kultúra elkötelezettjeként lehetett volna nyelvész vagy történész, de az irodalom érdekelte. Mi újat talált még az agyonolvasott, agyonelemzett görögökben?
– Az irodalom számomra az emberi jelenségek és érzések megfogalmazása, amelynek nagy talánya a „mit és hogyan”. Megfejthető-e, hogy mitől hat egy mű? És a hatni tudást meg lehet-e tanulni? Számomra az volt izgalmas, hogy ők ezt hogyan látják, hogyan fogalmazódik ez meg, és hogyan válik mindez fogalmi rendszerré.
– A klasszikus formákat, a keretet már régen leírták.
– Az más. Nem a nyelvi-formai elemekről beszélek. A humán tudomány a szofistákkal kezdődött, akik azt vallották, hogy minden és mindennek az ellenkezője is igaz. Ezért csak a nyelv a döntő, az a meggyőzés eszköze, tehát a nyelvet, a beszélni tudást kell tanítani. Ez lett azután a retorika alapja.
– Számtalan bölcsességet örököltünk a görögöktől. Tényleg okosabbak voltak más ókori népeknél?
– Azt nem tudom, hogy okosabbak voltak-e, de egyben bizonyosan nagyon erősek: a kérdezni tudásban. Elcsodálkoztak a dolgokon, és megkérdezték, miért így vannak. Egy Alkmaión nevű orvos a Kr. e. VI. században kecskét boncolt. És rájött, hogy a látóideg az agyvelőbe vezet, vagyis ott van az érzékelés központja. Ez többszörösen is bátor feltevés. Egyrészt mert abból indult ki, hogy az ember is ugyanolyan felépítésű, mint az állat, valamint hogy az agy nemcsak a látás, hanem minden érzékelés központja. A merész görög gondolatok között persze vannak bőséggel tévedések is. Hippokratész és iskolája például végig azt állította, hogy az érzékelés középpontja a szív. Matematikából az ókori Kelet többet tudott, mint a görögök, de egy dologban ők voltak a legjobbak. Felfedezték a tételszerű bizonyítást. Ezért nem ezer példa Arkhimédész törvénye, hanem egyetlen megtanulható tétel, amelybe az ezer példa tanulságait foglalták bele. A görögök jöttek rá, hogy szükség van olyan tételekre, amelyeket általánosan megfogalmaznak és amelyekből azután levezethetők az egyes esetek. Mindent megvizsgálni, jó-e vagy nem – ez volt a görögök hozzáállása a világhoz.
– Az a világ azonban, amelyben ön élte kutatói élete legnagyobb részét, nem szerette a vitákat, a szabad szellemet. Utólag bizonyára büszkék az óbudai Martos Flóra Gimnázium egykori diákjai, hogy egy Széchenyi- és most már Bolyai-díjas középiskolai tanárt hallgathattak. Pedig a legjobbaknak nem a középiskolai, hanem az egyetemi katedra járt volna.
– Az én szellemi fejlődésemre nagyon jó hatással voltak a saját középiskolai éveim, mert a diákok tisztelték egymást és egymás elképzeléseit, véleményét. És otthon is amolyan konzervatív-szabadelvű szellemben nőttem fel, a szüleim szigorúak voltak és következetesek, de mindig meg tudtam velük beszélni a gondjaimat. Ilyenkor nem lehajoltak hozzám, hanem mellém ültek. Kezdetben, 1948–49-ben még az Eötvös-kollégiumban is lehetett vitatkozni. És az egyetemen sem volt magányos az ember, ez kicsi szakma, itt mindenki ismer mindenkit. De ne gondolja, hogy az egyetemi tanársegédi poszt után nagy veszteség volt, hogy 1958-ban a gazdasági nehézségekre hivatkozva „leépítettek”, és tizenkét évre középiskolai tanár lettem, igaz, meg kellett tanulnom, hogy a középiskolában másként kell tanítani, mint az egyetemen. A tanítás a tudós számára természetes állapot, hiszen feszíti a tudás, amelyet tovább kell adnia. A tudóst az igazság önmagáért érdekli, a tanárt azért, hogy legyen mit tanítania. A tanítás arra is kiváló, hogy az ember kipróbálja a gondolatait, hiszen az órán egyfajta szellemi összjáték van a tanár és a diákok között. Az a tanár, aki leáll, aki nem tartja karban a tudását, nem olvas, nem ismeri a legújabb eredményeket, egy idő után lemarad a diákjaitól, hiszen azok még olvasnak, szellemi fejlődésben vannak. Persze ez inkább az egyetemi tanárok sajátja kell hogy legyen. Óbudán, a Martos Flóra Gimnáziumban nagyon jó tantestületben dolgoztam, és két dolgot életre szólóan megtanultam: az órára nem lehet készületlenül menni, és a diákokat szeretni kell. Latint és ókori történelmet tanítottam, de osztályfőnök is voltam, és sok tanártársammal ellentétben nagy lelkesedéssel végeztem ezt a munkát is. Élveztem, amikor az osztályfőnöki órákon el tudtam juttatni a gyerekeket egy gondolattól a végkövetkeztetésig. A gondolati utat előre megterveztem, de a felfedezés izgalma és öröme nekik jutott. Életre szóló tanári emlékeket szereztem.
– Jutott-e idő közben a tudományra is? Mert akárhogy is szépíti, a középiskolai tanárság nem tudósnak való elfoglaltság.
– Dolgoztam közben is, de az igazi szabadságot az jelentette, amikor Harmatta János visszahívott az Akadémia ókortudományi kutatócsoportjába, sőt egy ideig az ő neve alatt az egyetemen is taníthattam. Ez volt a teljes, tizenhat éven át tartó kutatói szabadság. 1986-ban ismét hívtak, az ELTE latin tanszékének egyetemi tanára lettem, majd a következő évben Borzsák István utóda a latin tanszék élén. Bár szívem szerint a görög tanszéket választottam volna.
– Furcsa hallani, hogy valakinek szinte mindegy, melyik tanszéket vezeti az ország vezető tudományegyetemén.
– A klasszika-filológia e két nyelv egyenrangú ismeretét igényli. Egyik hiányában sem művelhető.
– Vannak-e új irányzatok e tudományágban? Megkülönböztethetünk-e mondjuk konzervatív és liberális klasszika-filológiát?
– Ha a klasszika-filológia konzervatívvá válik, egyben elavult lesz. Az az érdeke ugyanis, hogy minden korban meg tudja mutatni, mi benne az érdekes. Az a tudós, aki nem törekszik erre, elmarad. Nietzsche szerint a történész feladata az, hogy megismerje a kort, a problémáit, a maga kora problémáit és saját magát. Ez így együtt fontos és szükséges. Persze fejlődik a klasszika-filológia is. A PhD-hallgatók dolgozatait olvasva, őket hallgatva nyilvánvaló, hogy új megközelítések születnek, és én, ha nem is beszélem, de megértem a fiatalok nyelvét. Nyilván a kérdéseket én nem így tenném fel. Az ókori ismeretanyag lezárt, változatlan. Tehát a korhoz való viszony, hozzáállás hozhat újdonságot. Az dönti el, lehet-e belőle hasznosítható tudomány. A jövője azon múlik, megtalálják-e, hogy mi benne az érdekes. Üdvözlöm a klasszikus szövegek modern irodalmi megközelítését, de most már az a kérdés, hogy ez a módszer alkalmas-e arra, hogy általa beljebb is jussunk az anyagban úgy, hogy közben ne szenvedjen kárt a tudás. Igényes legyen és közérthető is maradjon.
– Sokan borúsan látják a klasszika-filológia jövőjét. Ön is velük tart?
– Apad a szakma, néha nehéz biztosítani az utánpótlást, vannak nyugati egyetemek is, ahol jelentkező hiányában nem tudnak új évfolyamot indítani, de kihalásától még nem kell félni. Nemcsak a klasszika-filológusok érdeke ugyanis, hogy érdekessé tegyék az ókort. A görög–római kultúra az európai műveltség alapja. Most az a kérdés, hogy szüksége van-e még Európának erre az alapra, az ehhez kapcsolódó fogalmakra, jelképekre, mitológiai történetekre, kifejezésekre. Megértik-e még, meg akarják-e még érteni, hogy mit jelent Arany versében a Nessus vére? Vagy eltávolodik ettől az alaptól, és létrehoz helyette egy újat? Volt már ilyen. A XVIII. században például a francia volt az európai műveltség közös nyelve. Lehet, hogy most az angol lesz. De vajon melyik angol? Shakespeare-é, Shelleyé, Keatsé vagy az amerikai irodalomé, vagy csak az utca nyelve? Vajon ha nem lesz közös nevező, nem esik-e szét az európai kultúra? És egyáltalán, igényt tart-e még erre Európa?
