Élet inkognitóban

Budapest határában, a Savoya park közelében, ott, ahol az autóút kettéágazik, s az egyik Pécs felé tart, a másik meg a budafoki domboldalra kanyarodik, van egy fákkal és bokrokkal övezett földnyelv, amely szegények otthona – sátorlakóké. Nem ez az egyedüli ilyen hely isten szabad ege alatt a fővárosban. Az egyre nagyobb elszegényedés következménye a kivetettség, amikor a polgárnak már tisztességes fedél sem jut, és végső elkeseredésében a szabadba költözik, ahol az állammal szemben a természet írja a törvényt.
Elhasznált ruhákat viszek a sátrakhoz és egy kosár tavalyi diót. Hatalmas tábla hirdeti az autósoknak: „A jólöltözöttség nem pénz kérdése”. Három oldalról három láncra vert kutya jelzi, hogy látogató érkezett. A látvány tanyasi udvarra emlékeztet. Ruhák száradnak a kötélen, a négylábú tűzhely alatt kihűlt hamu, gyújtósnak való fa, a tányérban ételmaradék, a sarokban fejsze, fűrészbak, fatönk. A sokféle elhasznált holmi békésen megfér egymás mellett. A kizöldült bokrok között sátrat álcáz egy fabódé. Pár méterrel arrébb egy csupasz sátor, két embernek oltalom.
A kutyák éktelenül csaholnak, de gazdáik látják rajtam a békés szándékot, lecsendesítik őket.
– Jó reggelt! – mondom szinte kiabálva a hirtelen beállott csendben.
– Jó reggelt! – köszönnek vissza tétován. A férfi magas, nyúlánk alak, ötvenes éveiben járhat, a nő alacsony termetű, negyvenötös, de mintha ott se volna, olyan jellegtelenek a gesztusai. A kézfogásuk erőtlen.
– Hoztam néhány ruhadarabot, talán tudják használni.
– Köszönjük szépen – felelik egyszerre.
Válogatás nélkül veszik át a bekecset, nadrágot, ingfélét és zakót. Egy ideig hallgatunk, aztán megkérdezem:
– Hogy élnek itt, a szabadban?
– Szegényen, de elvagyunk valahogy – kapom a választ.
– Nem félnek az éjszakától, hogy megtámadják magukat?
– Senkinek sincs esélye erre – feleli az asszony. – Ha valaki közeledni próbál, azonnal jeleznek a kutyák. De nem jön ide senki. Tudják, hogy itt csak szegénységgel találkozhatnak. Ami patent igazság, ugyebár.
– A rendőrség sem zaklatja magukat?
– Békén hagynak bennünket – mondja a férfi. – Nem szabad cirkuszolni és olyasmit csinálni, ami felkelti a figyelmüket. Nem szabad például lopni vagy szemetelni. Úgy kell viselkedni, hogy ne legyen feltűnő.
A társa teszi hozzá:
– Jönnek, jó napot kívánnak, és megkérdezik, hogy vagyunk, aztán már mennek is tovább. Nem mi szolgáltatjuk a gondot nekik.
– Munkájuk van?
– Sajnos nincsen – válaszol a férfi. – Pedig bármit elvállalnánk: napszámot, kerti munkát, ami adódik. Korábban munkásszállóban voltunk, csak hát megszűnt a munkánk, és nem bírtuk fizetni.
– Mennyit kellett fizetniük?
– Ezerötszázat naponta. Aztán felemelték… Az albérlet is megfizethetetlen. Maradt a természet s a pár ezer forintos munkanélküli-segély. S akkor még hol van az ennivaló…
– Ismerik az éhséget?
Kényszeredetten nevetnek.
– Volt és van is benne részünk.
Fiatalabb nő lép ki a fabódéból. Nyújtózkodik és ásít. Köszönünk egymásnak, de nem zavarja a jelenlétem.
– Ő és a párja itt az „őslakók” – kapom a felvilágosítást a férfitól –, mi csak később jöttünk.
Az ébredező felé fordul:
– Mikor építettétek fel a kuckót, Évi? – kérdezi.
– Körülbelül két éve lakunk benne.
– Most már kellemes az idő, de hogy vészelték át a telet?
– Az „udvaron”, a vas tűzhelyen főztünk, s a parázs mellett melegedtünk – emlékszik vissza a nő. – Én hasogattam a tüzelőt. És sok takaró alatt aludtunk.
– Ha esik, marad a fabódé mellett a „konyhának” becézett odú – jegyzi meg a férfi. – Agyagból van a tűzhely, nem gyullad fel belül semmi. A közeli benzinkúttól hozzuk a vizet, és a szükségletet is ott végezzük. Vagy a Savoya parkba megyünk, amely négyszáz méter innen.
– Azért csak most keltem fel – magyarázza az „őslakó” –, mert vidéken voltam tegnap az anyukámnál, és hoztam két kacsát.
– Akkor most nagy ünnep lesz!
– Pedig a vasárnap konkoly a hétköznapok között. Lődörgés. Semmi más.
– Nem zavaró a nagy forgalom?
– Megszoktuk.
Hirtelen rárivall a kutyára:
– Fogd be az ugató szádat! Mondom neki, hogy hordja be a fát, erre aztán elmegy aludni.
– A kutyák hogy érzik magukat?
– Kibírják. Az ő sorsuk a fogság. De a miénk sem sokkal jobb.
– Szórakozás?
– Van tévénk – feleli az idősebb nő. – Ötszáz forintért vettem. Akkumulátorral működik. Van rádiónk is, és néha újságot veszünk.
– Akkor biztosítva van a művelődés.
– Mi is jártunk valamikor iskolába – mondja rezignáltan a férfi –, de már elveszett polgárok vagyunk. Tulajdonképpen inkognitóban élünk.
Ami a fogait illeti, azokból is elvesztett már harmincegyet… A fiatalabb nő cigarettát sodor, mint nagyapáink tették a régmúlt időkben.
– Így olcsóbb?
– A felébe kerül. Különben nagyon drága. Gyertyával világítunk, de azt is pénzért adják. S ha sokáig olvasok este, gyorsabban leég a gyertya.
– Magának nincs társa?
– De igen, van párom, csak most elzavartam pecázni. Átmegy a csepeli hídon, aztán le a Duna-partra. Estig szokott kint lenni.
– A múlt héten is nagy pontyot fogott – árulja el a férfi. – Rántva ettük meg.
– Neki sincs munkája?
– Neki van – büszkélkedik az asszony. – Itt dolgozik a közeli MÉH-telepen. Ő az átvevő.
– Mennyit keres?
– Napi négyezret.
– Az már megóv az éhenhalástól.
– Mi is gyűjtjük a fémhulladékot – mondja a férfi.
Eszembe jut az ötvenes évek szlogenje: „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” Olvasmányomból írom ide: „Mi, Kovácsok annyira akartuk a békét, hogy hajlandók lettünk volna megölni minden Molnárt érte.” Erről szólt a kommunista-szocialista szlogen.
A földnyelv másik végén is állnak sátrak, de azokat valószínűleg csak alvásra használják, mert életnek kívülről semmi nyoma.
– Az egy másik társaság – világosít fel a férfi. – Négy sátor, de öten vannak. Jóban vagyunk, de nem járunk össze. Köszönünk egymásnak, semmi több.
Arra gondolok, ha levelet írnék nekik, hogyan címezném. Valahogy így: „Sátorlakók – 2221 Budapest, a Savoya park mellett”. Talán meg is kapnák a levelet, de mire mennének vele? Az Amerikából hozott kockás zakóm sem gondolta, hogy egyszer a szegények közé téved. De jobb helyre került, mint ha a szemétben kötött volna ki. Baktatok a kocsim felé. Zelk Zoltán Szakadék című versét mormolom:
„Két perc tátongó szakadéka közt / zuhanva is fölnyújtom még kezem. / Vagyok. Jelentkezem.”