Mi indít arra egy ötgyermekes, meglehetősen elfoglalt házaspárt, hogy ideje jelentős részét jegyespárokkal való beszélgetésekkel töltse?
Gorove László: 1993-ban diakónussá szenteltek, és Krisztával gondolkozni kezdtünk azon, hogy mit tudnánk együtt tenni e hivatáshoz kapcsolódóan. Mert szép dolog, hogy én az oltárnál állok és prédikálok, de eközben Kriszta az öt pici gyerekkel kínlódik a misén, és ez így nem az igazi. És mivel saját életünk élményeiből tudtuk, mennyire megnehezíti egy jegyespár életét az, ha nem kap választ a kérdéseire, úgy gondoltuk, nem lenne haszontalan, ha átadnánk a tapasztalatainkat.
– Miért nem kaptak választ?
Gorove László: Ez még a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején volt; ekkor nálunk legföljebb néhány, határon átcsempészett, Bécsben nyomtatott házassági előkészítő könyv volt hozzáférhető meg pár szamizdatként terjesztett írás. Mi nagyon hosszú ideig voltunk jegyesek, hét évig jártunk a házasság előtt, és ezalatt szerettünk volna mindent megtenni, hogy felkészüljünk a közös életre. Fiatalon ismerkedtünk össze, Kriszta tizennégy volt, én pedig tizennyolc, ezért kellett várnunk a házasságig. Még így is mind a ketten egyetemisták voltunk, amikor végre oltár elé állhattunk. Tehát az átlagostól kissé eltérő tapasztalatunk van a házasságra való készülés tekintetében, és amikor belevágtunk a jegyesoktatás szervezésébe, szerencsés konstellációnak látszott az is, hogy együtt, házaspárként készíthetünk fel fiatalokat, majd diakónusként össze is eskethetem őket. A hivatásunk is alkalmassá tesz bennünket erre a feladatra: Kriszta tanár, én orvos vagyok.
– Milyen körből kerültek ki a jelentkezők?
Gorove Kriszta: Érdekes, hogy nem kellett különösebben meghirdetni a „házassági előkészítőt”, a párok maguktól kezdtek jönni hozzánk. Az is motiválhatta őket, hogy a felkészülés végén a diakónus össze is esketheti őket. Nem teljesen ismeretlenek jelentkeztek a jegyesoktatásra, mert már a korábbi években is szerveztünk ifjúsági lelkigyakorlatokat, és az ezeken részt vevők közül sokan éppen 1993-ra kerültek abba a korba és élethelyzetbe, hogy fontos lett számukra a családalapítás.
– Hányan fordultak meg tizenhét év alatt a jegyesoktatáson?
Gorove László: Eddig több mint ötszáz pár vett részt a házassági felkészítéseinken. Közülük sokan kisközösségbe járó elkötelezett keresztények, de vannak olyanok is szép számmal, ahol a pár egyik tagja nincs megkeresztelve, és teljesen hitetlen. Túlnyomórészt katolikusok, de előfordulnak más vallásúak, reformátusok, adventisták is. Sok esetben a jegyespár egyik tagja sem különösebben vallásos, csak a munkahelyükön vagy az ismeretségi körükben javasolta nekik valaki, hogy jöjjenek el hozzánk.
– Ez a probléma nyilván minden házassági előkészítőn felmerül, hiszen ünnepélyes „templomi” esküvőt a vallástalanok is szeretnének. Nagy kérdés, hogyan lehet megszólítani azokat, akiknek teljesen más az értékrendjük.
Gorove László: Kifejlesztettünk egy módszert, azt követjük. Az volt az alapgondolatunk, hogy minden párral „nyolcszemközt” beszélgetünk, és ez a helyzet önmagában is lehetőséget ad arra, hogy számtalan kérdés fogalmazódjon meg. Nekünk ugyanis jegyes korunkban rengeteg kérdésünk volt, csak nem tudtuk kinek feltenni. Ehhez képest előfordulnak ugyan olyan párok, amelyeknek vannak kérdéseik, de a többségüknek nincsen. Amikor ezt észrevettük, készítettünk egy azóta is folyamatosan változó „tananyagot”, amelyik harmincöt fejezetből áll, és ezt adjuk a jegyesek kezébe. Ha minden ideálisan történik, akkor a „tanfolyam” hat–nyolc hónapig tart, havi egy találkozással. A párok feladata az lenne, hogy otthon beszélgessenek arról, amit a kezükbe adunk. Azt szoktuk mondani, hogy minden héten legalább egy estét szánjanak arra, hogy a házasságra készülnek. És a következő alkalommal, amikor találkozunk, hozzák a kérdéseiket, beszéljük meg, mire jutottak. A témák nagyon sokrétűek, és kilencven százalékuk gyakorlati jellegű. Időbeosztás, anyagiakkal való bánás, szexualitás, kommunikáció, konfliktuskezelés, ünneplés, humor, kritika.
Gorove Kriszta: És természetesen saját maguk, a környezetük, a családjuk, ahonnan jönnek. Alapvetően mindegyik témát keresztény szempontból igyekszünk megközelíteni. Ezeket az akadályokat a teljesen hitetlenek is jól veszik. Igaz, aki vállalja, hogy fél éven keresztül eljár egy előkészítőre, az komolyan akarja venni a házasságát is. És ezen az úton már el lehet indulni, meg lehet szólítani bárkit.
– Nem sértődnek meg, ha trivialitásokat hallanak, például ha az időbeosztásukról kell gondolkodniuk?
Gorove László: Az időbeosztást is tanítani kell, és főképpen azt, hogy az egymással való kommunikációra is szakítsanak időt. Meglepő, de így van. Minden párt megkérünk, hogy hetente legalább egyszer beszélgessenek egymással magukról. Amikor megkapják az első anyagot, majd visszajönnek egy hónap múlva, gyakran kiderül, hogy különféle okok miatt nem tudtak beszélgetni. Ez sokszor ismétlődik, majd, amikor már harmadszor is azzal jönnek, hogy nem volt idejük, maguk is szembesülnek vele, hogy bár úgy gondolják, rengeteget beszélgetnek, valójában nincs így. Pedig a jegyességhez képest a helyzet később csak rosszabb lesz, hiszen amíg készülnek a közös életre, azért találkoznak, mert egymással akarnak lenni. De ha házasságot kötnek, utána már azért fognak találkozni, mert mind a ketten otthon vannak. És az már nem tervezett együttlét, erre nem készülnek külön.
Gorove Kriszta: Az sem mindegy, hogy miről beszélgetnek. Hiszen azt természetesen megvitatják, hogy milyen legyen az esküvő, kit hívjanak meg, hol legyen a lakodalom. De mélyebb dolgokról, különösen lelkiekről, többnyire egyáltalán nem cserélnek eszmét a jegyespárok. És ez általában még azokra a keresztényekre is igaz, akik kisközösségekből, tehát a vallásukat intenzívebben gyakoroló csoportokból kerülnek hozzánk. Ráadásul nemcsak a hitükről, hanem az érzelmeikről sem tudnak kommunikálni. Vagy a félelmeikről: hogy a fiú attól szorong, elveszíti az állását, és nem tudja majd eltartani a családját. Hogy a lány tart tőle, nem tudja felnevelni a gyerekeit, mert még nem érzi késznek magát az anyaságra, napi tíz óra alvásra van szüksége. Bármilyen triviális, meg kell tanulniuk beszélni magukról, a félelmeikről és az örömeikről.
– De meg lehet-e szólítani azt az egyre növekvő embercsoportot, amelyik nem törekszik tartós kapcsolatra, vagy aki szingliként akar élni?
Gorove Kriszta: A házassági előkészítésre természetesen nem ilyen életszemléletű párok érkeznek, de úgy gondolom, biztosan meg lehetne szólítani őket is, hiszen ez a tendencia ellentétes az ember igazi vágyaival. Viszont látni kell azt is, hogy ma az elköteleződés minden formájától félnek az emberek. Későbbre tevődött a házasságok ideje, a gyerekszülés ideje, de a papszenteléseké is. A világ nagyon erősen azt sugallja, hogy kár erőlködni és kitartani valami mellett, bizonyos időközönként váltásra van szükség, akár lakásról, munkahelyről, autóról vagy házastársról van szó. A konfliktusok kezelésének ez a fajtája azonban rengeteg sérülést okoz.
– Az sem biztos, hogy minden jegyespár összeházasodik. Talán olykor jobb, ha nem tesznek kísérletet a közös életre, még idejében rájönnek, hogy nem valók egymáshoz.
Gorove László: Néhány alkalommal a párok rájönnek az előkészítés alatt, hogy nem akarnak együtt élni. Előfordult, hogy a kurzuson adták vissza a gyűrűt, mert a beszélgetések nyomán lett világos számukra, hogy mást szeretnének. Olykor fel is kell hívnunk a figyelmüket arra, hogy jó lenne, ha várnának még néhány hónapot. Ha egy pár olyan elhatározással jelentkezik nálunk márciusban, hogy januárban ismerkedtek össze, és augusztusban szeretnének összeházasodni, akkor természetesen azt mondjuk, hogy szerintünk ez túl gyors, hiszen még azt sem tudják, hogy a másik hogyan viselkedik karácsonykor. Legalább egy évet érdemes várni a házasság előtt. De ha ennek ellenére össze akarnak házasodni, elfogadjuk a döntésüket.
– Mostanában az sem ritka, hogy a jegyesoktatók valójában élettársakat készítenek elő a házasságra.
Gorove Kriszta: Hozzánk valóban sokan járnak kisközösségekből, lelkiségi mozgalmakból, elsősorban a Regnumból, és az ilyen közösségekben nincs élettársi kapcsolat. Akik ismerősök, munkatársak révén jutnak el hozzánk, azoknál előfordul, hogy régóta együtt élnek. Ilyenkor rendszerint a gyerekvállalás miatt szeretnék rendezni a kapcsolatukat.
– Számukra bizonyára fölöslegesek a praktikus életvezetési tanácsok és megfontolások.
Gorove László: Egyáltalán nem. A kurzus végén minden alkalommal megkérdezzük, hogy mit gondolnak arról, ami itt elhangzott. Ilyenkor derül ki, hogy sokszor évek óta együtt élő párok sem jutnak el bizonyos problémák megbeszéléséig. És az is fontos, hogy megértsék: a konfliktusok megoldhatók, a nehézségekkel szembe kell nézni, és keresni kell a kiutat. Az esetek nagy többségében ugyanis van megoldás. És ezt az üzenetet általában meg is értik a jegyespárok és a házasságrendezők egyaránt.
– Módjuk van arra, hogy a házasságkötés után is nyomon kísérjék a párok sorsát?
Gorove László: Igen, ez volt az egyik célkitűzésünk, amikor belevágtunk a jegyesoktatásba. Eleinte pikniket rendeztünk a házaspároknak meg farsangi bált, majd hét végi lelkigyakorlatokat is szerveztünk. Nem gondoltuk volna, hogy ekkora lesz az érdeklődés, mindjárt a legelső alkalommal huszonkét pár jelentkezett. Azóta rendszeresen négy-öt lelkigyakorlatot tartunk évente, ami komoly szervezési feladatot is jelent, mert a létszámba a negyven-ötven házaspár és a gyerekek mellett az önkéntes gyermekvigyázók is beletartoznak. Egyedül nem is tudnánk ezt vállalni, nagyon sok segítséget kapunk a közösségünktől, a Családok Jézusban közösség tagjaitól. Most május elsején például, amikor Szexualitás a házasságban címmel szerveztünk lelkigyakorlatot, negyvenhárom házaspár jött el, húsznál többen hozták a gyerekeiket, ennélfogva huszonhat házaspár eleve „várólistára” került, mert egyszerűen nem fértünk el. 1998 óta több mint száz lelkigyakorlatot tartottunk. Különböző kategóriában szervezzük ezeket: jegyeseknek, fiatal házasoknak, idősebb házasoknak szóló tematikával.
– Mennyire tartós a jegyesoktatáson részt vevők házassága?
Gorove László: Elég jók a statisztikák. Az ötszáz párból háromszázzal tudjuk tartani a kapcsolatot. Mindenkinek küldünk a házassági évfordulójára egy lapot, csak nem minden esetben van viszszajelzés. A háromszáz házasságból öt válásról tudunk. Ez sokkal jobb az országos átlagnál, hiszen nálunk most már sajnos a házasságoknak több mint a harmada válással végződik.
– Mi lehet az oka ennek a folyamatosan növekedő válási tendenciának?
Gorove Kriszta: Szerintünk a legfontosabb a kommunikáció hiánya. Ezért is hangsúlyozzuk a jegyeseknek, hogy hetente legalább egy alkalommal szánják rá az időt, hogy magukról beszélgetnek, és ezt a házasságban is folytassák. Egyáltalán nem könnyű. Mikor néhány év múlva visszajönnek, hogy probléma van, mindig kiderül, hogy nem tudnak hetente legalább egy estét beszélgetéssel tölteni, nem mennek el kettesben sehová.
– Azért az ilyesminek lehetnek objektív akadályai is, különösen a kisgyermekes családoknál.
Gorove Kriszta: Nem lehet! Sajnos mostanában divat lett a „gyerekeken csüngés”, pedig ennek is a házasság láthatja kárát. Általánossá vált például, hogy addig szoptatják a gyereket, ameddig az akarja, akár három-négy éves koráig, miközben nem veszik észre, hogy erre a jó szándékú tévedésre rámehet akár az egész házasságuk. Nekünk is meg kellett küzdenünk azért – elsősorban magunkkal –, hogy minden héten legalább egy alkalommal kettesben maradjunk, de tudjuk, hogy az ilyesmi mindig megoldható. És ha megtanulunk beszélni magunkról, akkor már igény is lesz az ilyen együttlétekre. Természetesen minden házasságban lehet olyan probléma, amelyet a házaspár önmagában nem tud megoldani, de ilyenkor nem a válás jelenti a kivezető utat, hanem a külső segítség bevonása és a problémákkal való szembenézés.
Ukrajna
Perpetrator in Transcarpathian Church Burning Arrested
