Csődországok listája – és Magyarország?

A Foreign Affairs után az Egyesült Államok második legbefolyásosabb, kéthavonta megjelenő külpolitikai folyóirata, a Foreign Policy július–augusztusi száma ismerteti azon hatvan ország listáját, amelyet csődtömegnek tekint. A lista („failed states index”) 12 fő kategóriában értékelte az országokat. E kategóriák: demográfiai nyomás, menekültek, csoportok sérelmei, emberek menekülése, egyenetlen fejlődés, gazdasági hanyatlás, az állam delegitimációja, közigazgatási szolgáltatások, emberi jogok, biztonsági szervezetek, széttördelt elitek és a külső beavatkozás. Ha nem tízmilliók reménytelen sorsáról, tragédiájáról és haláláról lenne szó, akkor a tízoldalnyi, ábrákkal, térképekkel, grafikonokkal élénkített kísérőszöveg még szórakoztatónak is lenne mondható.
A szomorú rangsor első helyén Szomália áll, ahol az állam hatalma még a fővárosra se terjed ki. A második Zimbabwe, a harmadik Szudán. A listán az első demokrácia – abban az értelemben, ahogyan ezt a nyugati véleményformálók használják – a hetedik helyen lévő Irak, míg „nyugati típusú” demokrácia csak egyetlenegy szerepel a listán: Izrael/Ciszjordánia, amely az 56. csődtömeg ország, holtversenyben Kínával és Azerbajdzsánnal.
Mielőtt tovább mennénk, egy gyors hidegzuhany azoknak, akik a listán szereplő országokra nézve a demokratikus berendezkedésű országok szinte teljes hiányából azt az elhamarkodott következtetést vonnák le, hogy ez fordítva is így van, vagyis a demokratikus államrend nélkülözhetetlen a stabilitáshoz: a Közel-Kelet legstabilabb országai közé tartoznak az Egyesült Arab Emírségek, Katar és Bahrein, mely országoknak annyi közük van a demokráciához, mint az SZDSZ távozó pártöregjeinek a tisztességhez.
A csődtömeg országokban az állam nem a népet szolgálja. Hogy a lista mennyire van összhangban az emberek véleményével, az meglehetősen kétséges egyes esetekben: Kína 1,3 milliárd lakosából több mint egymilliárd han kínainak lenne néhány ellenérve azzal szemben, hogy a kínai kormány – amely okos politikájával a világválság idején évi nyolcszázalékos ütemben gazdagítja az országot – nem a nép érdekeit tartja szem előtt.
A csődtömeg országokban az állam nagyon gyenge minőségű és mennyiségű politikai javakat nyújt polgárainak. A tízoldalas összeállítás végén a rangsorolás nehézségeit taglaló írásban a szerző elmondja, a földkerekség minden országából kérdezett embereket, hogy mit várnak kormányuktól. 57 szolgáltatást említettek, amelyek öt nagy csoportban foglalhatóak össze: biztonság, a törvény uralma és átláthatóság, részvétel és emberi jogok, fenntartható gazdasági fejlődés, valamint emberi kibontakozás.
Vajon ha a közvélemény-kutatók nálunk erre az öt kategóriára rákérdeznének, milyen válaszokat kapnánk? Vajon Magyarország polgárai szerint az elmúlt hét évben mit kaptak a vagyon- és közbiztonság, a bírósági munka, a polgároknak a demokratikus folyamatokban történő részvétele, anyagi biztonságuk, gyarapodásuk és a még említett kategóriák terén?