Eljött az idő segíteni Obamának – és érte kapni valamit

Néhány hónap alatt hatalmasat változott nálunk a világ Amerika-értelmezésben. Miközben e hasábokon Reagan elnök örökségének felsőfokú méltatását követően Barack Obama elnöksége kezdeti szakaszáról szóló, igen pozitív elemzés jelent meg, azok a fórumok, amelyek eddig transzatlanti hűségüket hangoztatták és lapunkat nemegyszer „zsigeri” Amerika-ellenességgel vádolták, hirtelen szokatlan hevességgel és ellenszenvvel támadják azt az Obamát, akinek kenyere nem a népirtó háborús konfliktusok, hanem a globális feszültségek enyhítése.
Ennek szemléltetésére érdemes idézni a külpolitikában az Obama amerikai elnök hivatalba lépése óta keserű utóvédharcot folytató amerikai neokonzervatív vonalat követő Jobbklikk.hu honlapot. Pontosabban onnan Szabó Márk, a Fidesz külpolitikai álláspontját meglehetősen hűen tükröző Nézőpont Intézet külpolitikai szakértőjének Egy diktatúráról címen június 25-én megjelent cikkét.
Ebben nemcsak az olvasható, hogy Barack Obama „totális cinizmusát/hozzá nem értését” árulja el Irán ügyeiben, de az is, hogy az Egyesült Államok elnöke „a lehető legnagyobb otrombaságot elkövetve kijelenti, még az események elején: számára Ahmadinezsád és Muszavi nagyon hasonló.”
Figyelemre méltó kijelentés egy olyan elnök „hozzá nem értését” emlegetni, akinek szakértői stábját a hozzáértők Amerika határain belül és kívül az eddigi legjobbnak ítélik.
A másik, talán még inkább zavaró elem az idézett kijelentésben az, hogy a „nagyon hasonló” szavakat Obama szájába gyömöszölő Szabó Márk az amerikai elnök kijelentését csonkán idézi. Ugyanis Obama az iráni nukleáris politikára utalva valójában azt mondta, hogy „a jelek szerint igen kevés különbség van Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök és versenytársa, Mir Hosszein Muszavi politikái között”. Amiben teljesen igaza van.
A jobbklikkes szerző ugyanilyen – legyünk udvariasak – felületes akkor, amikor az iráni rendszer zsarnokságának „igazi arcára” következtet egy tüntető lány meggyilkolásából és vonja le a következtetést, hogy az „Egy önmaga és saját szadista vezetőinek pozícióban tartásáért bármit megtenni kész gyilkos rezsim.” Hozzáteszi: „Szó nincsen már az iszlám alapértékeiről, igazságosságról, demokráciáról”. Hogy mi ez? „A hatalom a maga pőre brutalitásával agyonlövet tüntetőket, kitilt külföldi újságírókat, bebörtönöz ellenzéki vezetőket…”
A világ szemében a baj az, hogy ha az idézett tételét elfogadjuk – és miért ne fogadnánk el? –, akkor közel-keleti távcsövünkkel nem kellene túlzottan sokáig keresgélni, hogy a térségben egy „demokráciát” találjunk, amelyre ráhúzhatók a „nem demokrácia” olyan kritériumai, mint tüntető asszonyok, de csecsemők agyonlövetése (nem kicsit, de nagyon és sokszor), külföldi újságírók kitiltása és ellenzéki vezetők bebörtönzése. Welcome to Gaza, múlt karácsony táján. És a legutóbbi alkalommal, amikor július 1-jén izraeli tankok öltek megy egy tizenhét éves palesztin lányt és sebesítettek meg súlyosan másik négy palesztin civilt. Ugyanezen a napon az Amnesty International emberjogi szervezet a Gázai övezetben az 1400 áldozatot követelő izraeli harci műveletekről azt állapította meg, hogy ott palesztin gyerekeket használtak fel emberi pajzsként. De Szabót és neokon követőit nyilván elszórakoztatná a Nemzetközi Gyermekvédelmi Szervezet által a múlt hónapban kiadott 118 oldalas jelentés a palesztin gyermekrabokról, amely messzemenő részleteket közöl az izraeli hatóságok által kínzásnak alávetett palesztin gyermekek sorsáról.
Nos, a fentiek nem felesleges kitérő, hanem annak a kettős mércének az érzékeltetése, amelyből a világ közvéleménye túlnyomó részének mérhetetlenül elege van.
Amit Barack Obama is felismert. Azt, hogy a világot leginkább megosztó és a globális instabilitás, a „civilizációk ütközésének” a melegágya a palesztin területek több évtizedes megszállása.
Ez az a fekélyes seb, amely elsősorban teszi lehetetlenné a viszonylagos világbékét és a háborús pszichózis megnyugvását, mint ahogyan azt egyértelműen kimutatta az Európai Bizottság egy óvatlan pillanatában, 2003-ban engedélyezett és azóta megismételni nem mert közvélemény-kutatása, amelynek eredményeként kiderült: az Európai Unió népe elsősorban Izraelt és másodsorban az Egyesült Államokat tekinti annak a két világhatalomnak, amelyek a leginkább fenyegetik a világbékét.
Ez a helyzet 2003 óta még rosszabbodott is. Ma nincs egyetlen katonai hatalom e földön, amely nyíltan egy másik ország bombázását hirdetné, „megelőző” szándékkal, mint ezt Izrael teszi Iránnal. Ma nincs e földön egyetlen hatalom, amely – a Nobel-békedíjas Jimmy Carter volt amerikai elnök szavaival élve – állati sorban tart évtizedek óta egy népet, másfél millió embert szögesdróttal körülzárva Gázában, olykor ezreket végezve ki, mentőautókat lőve, a világ e legnagyobb szabadtéri börtönének ki- és bejáratait hermetikusan úgy lezárva, hogy oda az olyan „terroristagyanús” árucikkeket sem engedi be, mint a vécépapír és a paradicsomszósz. Nincs még egy olyan országnak nevezett katonai hatalom, amely szomszédjait rendszeresen elfoglalja, útjait szétrombolja vagy bombázza (legutóbb Szíriát), vagy annak légterét rendszeresen, lehetőleg éjjel, hatalmas hangrobbanásokat okozva sérti meg (Libanon), vagy egy háborús kaland végén, búcsúzóul, másfél millió kazettás aknát szór le.
A világ népeinek túlnyomó része ezt így látja és a másfél milliárdos muzulmán közösségben már jó ideje forr emiatt a vér. Amit még tetéz, hogy a megszálló hatalom mindezt jelenleg azzal indokolja, illetve kapcsolja össze a megszállás „szükségességét”, hogy Irán állítólag a létét fenyegeti.
Ami nemcsak alaptalan vád, de egyben számos kormány számára „kötelezőnek” eladott propagandaeszköz. És amiben – kínos – egyébként maga az izraeli lakosság sem hisz: egy ott, június 14-én nyilvánosságra hozott felmérés szerint a megkérdezettek egyötöde véli csak úgy, hogy egy atombombával rendelkező Irán el akarná pusztítani Izraelt. Csakhogy Iránnak nincs atombombája sem, amit nemcsak az amerikai hírszerzés erősített meg, de az ENSZ Nemzetközi Atomenergia Hivatalának most hivatalba lépett japán elnöke is.
Barack Obama is így látja.
Elnökké választása óta nem véletlenül nem tette be Izraelbe a lábát, holott a szomszédba nemegyszer már ellátogatott, így Szaúd-Arábiába és Kairóba, ahol szinte az egész muzulmán világot lefegyverző beszédével nyújtott kezet a Közel-Keletnek.
A beszédről Ari Fleischer, az emléknek is rossz Bush elnök volt sajtótitkára rosszallóan azt mondta a CBS-nek, hogy az „túl kiegyensúlyozott” (!) volt.
Nem szörnyű ez egy olyan szuperhatalomtól, amelytől elfogulatlan közvetítői szerepet vár a világ?
Obama elegáns, a tisztességes közvetítéshez elengedhetetlen pártatlanságot sugárzó kairói beszéde után elszabadult a pokol.
Izraelben az Egyesült Államok elnökét „mocskos nigger disznónak” nevezték. Az e körnek oly kedves „nímand” leszólás mellett ez volt az enyhébb jelző azokból, amit odalátogató, videóra kapott amerikai fiatalok üvöltöttek „a városi fekáról”.
Nem véletlen, hogy a Haarec, az angol nyelvű izraeli lap június 9-én aggódva írt arról, hogy Izraelben és a diaszpórában élő zsidóság „úgy szereti Izraelt, hogy gyűlöli Obamát”.
Egy június 18-i felmérés szerint Izrael zsidó lakosságának csak hat százaléka véli úgy, hogy az amerikai elnök kormánya Izrael-barát. Amely érzést nyilván táplált az az egekig csapó düh is, amit Rose Gottemoeller amerikai helyettes külügyi államtitkár május 5-i nyilatkozata váltott ki, amely szerint Izraelnek is csatlakoznia kellene az atomsorompó-egyezményhez.
A Jerusalem Post pedig június 15-én arról cikkezett, hogy „Izrael csúnyán veszít a PR-háborúban úgy, hogy még az amerikai evangéliumisták támogatása is megcsappan”.
Igen, fordul a világ a transzatlanti kapcsolatok jellegében is.
Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök döbbenetére – aki azóta veszítette el „fasiszta” státusát a nemzetközi sajtóban, amióta Izrael nagy támogatójaként lép fel – ma már a L’Aquila-i G8 csúcs előtt ott tartunk, hogy éppen az Egyesült Államok ellenzi majd az Irán ellen bevezetendő új szankciókat, nem pedig szövetségesei, mint a korábbi Teherán-ellenes szankciók esetében.
Ugyanakkor az Európai Uniót a hónap elején átvett elnöksége nevében Carl Bildt svéd külügyminiszter örömének adott hangot, hogy egy „emberöltő” óta most először az EU és az Egyesült Államok kormánya közös nyelvet beszél a közel-keleti rendezésben.
A világ Obama feszültség- és konfliktusenyhítő kezdeményezésére Moszkvától Pekingen át Damaszkuszig pozitívan válaszol.
Libanonban – amelynek népe McCain elnöksége esetén biztosan és helyesen az országot a pusztító agresszor ellen megvédő Hezbollaht választotta volna a mostaninál jóval nagyobb arányban – az urnáknál Obamának fogta meg kinyújtott kezét, és semmi kétség nincs afelől, hogy az iráni választók is ezt tették, a kozmetikázott eredmények ellenére. Mint ahogyan arról sincs semmi kétely, hogy Muszavi győzelme még inkább kihúzná a propagandaszőnyeget a háborúkban és konfliktusokban érdekelt, azokból élő és azoknak betegesen örvendő nyugati héják lába alól.
Nem hiába kesergett Meir Dagan, az izraeli Moszad vezetője kneszetbeli meghallgatásán június 16-án, hogy „Izraelnek ténylegesen könynyebb lenne elmagyaráznia a világnak az iráni atomfegyverek veszélyét, ha az országot továbbra is egy keményvonalas, fanatikus elnök, Ahmadinedzsád vezetné, mintha Mir Hosszein Muszavi nyerte volna a választásokat, akit mérsékeltnek tekintenek.” És hozzátette: „ne feledjük: Muszavi indította meg az atomprogramot.”
Az kétségtelen, hogy sokan vannak, akik türelmetlenek és azonnali eredményeket szeretnének a Közel-Keleten. Türelmetlenségük emberileg érthető, de nem érdemes pápábbnak lenni a pápánál: ha az arabok belátják, milyen gigantikus erőkkel kell Obamának hazai pályán megküzdenie, beleértve az amerikai kongresszust, talán a honi radikális szemlélődőknek is érdemes lenne legalább egy féléves türelmi időt adni ahhoz, hogy kiderüljön, sikerül-e a világ legveszélyesebb gócpontján nagyot előre lépni a palesztinok teljes felszabadítása és állami emancipálása felé vezető úton.
Látni kell: Obama hivatalba lépése óta a világ máris jócskán változott: Irak nemzeti ünnepként élheti át és – Maliki miniszterelnök szerint – a „megszállók vereségének” tekinti az amerikai csapatok kivonását az iraki városokból. A Moszkvából ma hazainduló amerikai elnök közben „egyenesnek” nevezte Medvegyev orosz elnököt, „akiben megbízik”.
Az öldöklő, Amerikát és a világot gazdaságilag megroppantó, hazug indok alapján indított háborúskodás Bush bűne volt, amiért most Obama fizet.
Mint a guantánamói katonai tábor is, amelynek megszüntetéséhez az ott fogva tartott embereket el kell helyezni. Ami nem könnyű, hiszen a jó részben kollaboráns amerikai sajtó hosszú éveken át keltett hangulatot Guantánamo mellett.
Magyarország és az egész világ elsőrendű érdeke a méregfogak kihúzása és ebben a segítségnyújtás. Nem csak azért, mert egy Irán elleni támadás a globális válságot akár egy évtizeddel is megnyújtaná a könnyen tűzgolyóvá váló Közel-Keletről megrekedő olaj- és földgázellátás miatt, de egy kirobbanó háborúban szinte biztosra vehető a magyar katonai részvétel is.
Néhány guantánamói fogoly magyarországi elhelyezése – ami még pénzbe se kerülne, mert a költségeket igen nagyvonalúan állná az amerikai kormányzat – szinte fontosabb fordulópont lenne, mint az elpuskázott vadászgép-vásárlási ügy. Az, amikor a Fidesz-koalíció nem kellően mérlegelve a történelmi esélyt, nem az F–16-osok megvásárlását választotta, miközben azóta is folyamatosan tesz hűségnyilatkozatokat a transzatlanti irányvonal mellett. Csak éppen a Washingtonnak a leglényegesebb kérdésben döntött másként.
Az amerikaiak most nemcsak a kormánnyal, de a várhatóan kormányra kerülő ellenzékkel is tárgyalnak néhány guantánamói fogoly elhelyezése érdekében úgy, hogy kiválasztásukat Budapest döntésére hagyná.
Most kellene megragadni ezt a kínálkozó alkalmat és felajánlani néhány ujgur fogoly befogadását, akik hazáját – amelyet ők Kelet-Turkesztánnak neveznek – Peking még Tibetnél is erőszakosabban asszimilálja.
A támaszponton huszonkét ujgurból még heten maradtak. Őket sem lehet Kínába visszaengedni, ahol kivégzés várna rájuk. Főleg most, amikor a napokban robbant ki az emberemlékezet óta legnagyobb lázadás Ürümcsiben, az ujgurok fővárosában. A muzulmán ujgurok egyébként „tudománytalan arcátlansággal” felmenőik között tartják számon a hunokat.
Ha a Fidesz ígéretet tenne három-négy ujgur befogadására, amiért különben az amerikai kormány nagyvonalú anyagi támogatást nyújtana, cserébe nagyon fontos szívességet kérhetne, ami Obamának semmibe nem kerülne.
Azt, hogy az új budapesti amerikai nagykövet elődeivel ellentétben ne legyen „a magyarok barátja” és főként „magyar származású”, vagyis őt ne egy nagyon is ismert érdekcsoport nyomására, illetve „ajánlására” válasszák ki. Hogy annak mi lenne az eredménye, azt már sokadszorra megtapasztaltuk Mark Palmertől Goodman Brinkeren át a mostani ügyvezetőig, Jeffrey D. Levine-ig, aki a Bajnai-programot és a Gyurcsány-féle magyar chartát élteti, miközben hetente olyan tolerancialeckéket ad nekünk, amelyeket a bukaresti és a pozsonyi amerikai nagykövet az elnyomott magyar kisebbség védelmében elfelejt adni a helyi többségnek. Talán azért, mert ők nem a szlovák, illetve a román nép barátai.
Nem kell tehát Charles Gati és társai Levine helyébe. Legkevésbé Levine maga. Ezen egy jövőbeni jobboldali kormány puszta túlélése is múlhat. Ugyanis már ennyire nem vagyunk a magunk urai. De lehetünk. Értsék már meg!