Katonáink az utóbbi nyolc évben olyan események tanúi lehettek az ország határain kívül, amelyek azóta csak a rémálmaikban jönnek elő. Kabulban például – miközben a hivatalos közlések szerint a repülőteret őrizték – előfordult, hogy a magyaroknak olyan területeken kellett járőrözéssel szavatolniuk a biztonságot, ahol korábban olyan bűnbandát sikerült leleplezni, amely gyerekeket koncolt fel, a belső szerveiket eladta, és a holttestekben drogot szállított az afganisztáni fővárosba gyászmenetnek álcázva magát. Hasonló volt a helyzet más missziókban is. Irakban például a szaktárca tájékoztatása szerint humanitárius szállítmányokat fuvaroztak a magyar katonai konvojok, valójában azonban sokszor ők sem tudták, milyen teherautókat kísérnek, miközben a táborukat bombatámadás érte, az egyik hadnagyukat pedig az út szélén vesztették el, mert egy pokolgép repesze az általa viselt védőmellény ellenére a hóna alatt becsapódva halálos sebet okozott.
Nagy Richárdnak egy BTR páncélozott harci jármű hátsó nyílásában kellett állnia, hogy az utat figyelje. Ezekből a járművekből ugyanis csak előre lehet kilátni, vagyis nem a legalkalmasabbak arra, hogy kísérjenek velük egy nyolcvan kilométeres sebességgel haladó menetoszlopot. A missziókban sokáig használt régi Mercedes terepjárók pedig a szélsőséges időjárási körülmények között kritikán aluli hatékonysággal működtek. Mivel nem páncélozottak, homokzsákokat és golyóálló mellényeket kellett rájuk aggatni, amelyektől viszont lelassultak, és irányíthatatlanná váltak.
Életveszélyben
A missziós hiányosságokra elsőként egy százados hívta fel a figyelmet, aki nyílt levélben fordult Juhász Ferenc akkori honvédelmi miniszterhez. Farkas Roland hatalmas botrányt okozott, mert feltárta az afganisztáni magyar misszió felszereléseinek hiányosságait. A tiszt azt állította, hogy katonáink életveszélyben voltak Kabulban, mert a minisztérium nem gondoskodott megfelelően az ellátásukról és a megelőzést szolgáló civil katonai kapcsolatok fejlesztéséről. Felvetéseinek nagy részét katonai vizsgálat is igazolta. A százados szerint nem voltak megfelelők a katonák terepjáróira felszerelt géppuskaállványok, mert azokat át kellett alakítani, a járőrök fejét veszélyeztető, utaknál kifeszített drótok ellen pedig drótvágókat kezdtek el fejleszteni, pedig inkább az úgynevezett drótterelők lettek volna hatékonyak. Az ellenállók ugyanis detonátornak is használhatják a drótokat. A drótvágók kifejlesztésével az a HM Currus Zrt. kezdett el foglalkozni, amelyet már többször megemlítettünk az eddigi cikkeinkben. A társaság addig dolgozott az egyszerű eszközök „megalkotásán”, hogy emiatt négy hónapig elhúzódott a kiszállítás. Gond volt a század ruházatával is. A katonák olyan megkülönböztető jelzések nélkül utaztak ki Kabulba, amelylyel egyértelművé tehették volna, hogy a békefenntartókhoz (ISAF) tartoznak, és nem más alakulathoz. A jelzést végül Afganisztánban kellett megvásárolniuk a katonáknak a saját pénzükből.
A százados tapasztalatai szerint Afganisztánban rengeteg az olyan géppuska, amely ellen nem véd a magyarokkal kiszállított szovjet BTR harci járművek páncélja. Sokáig nem szereztek be a járművekhez olyan elektronikus zavaróberendezést sem, amely tönkreteszi az utak mentén elrejtett távirányítású bombákat. A világ legjobban elaknásított országába ráadásul úgy küldtünk alakulatot, hogy még az autók ülésén sem volt kevlárhuzat, amely megvédhetné a katonákat.
Áldozatok
Az út menti pokolgépek egyébként komoly gondokat okoztak a veszélyes miszsziókban az elmúlt nyolc évben mindkét szocialista miniszter, vagyis Juhász Fererc és Szekeres Imre idején is. Nagy Richárd posztumusz hadnagy után két másik katonánk is elhunyt az ilyen szerkezetek miatt. Afganisztánban tavaly egymás után, egy hónapon belül halt meg az út mentén elhelyezett bombák tüzében a bagláni tartományi újjáépítési csoportban szolgáló Kovács Gyula főtörzsőrmester és Nemes Krisztián százados.
Ezek után komoly váltás történt a hadsereg vezetésében. Havril András korábbi vezérkari főnököt például a NATO-tapasztalatokkal és -képzéssel is rendelkező Tömböl László váltotta. A missziós katonáknak páncélozott terepjárókat lízingeltek az amerikaiaktól, és kaptak korszerű tűzszerészeszközöket is. Remélhetőleg az afganisztáni csapatunk felderítő képessége is javulni fog azokkal a pilóta nélküli felderítő repülőgépekkel, amelyeknek a beszerzése folyamatban van a honvédségnél.
A régi kézifegyverek helyett is újakra lenne szükség. A HM „tanácsadói” viszont, úgy tűnik, ebben az ügyben is aktivizálták magukat, és egy olyan beszerzés indult el, amelynek hallatán a fegyverszakértők nem tudják, hogy sírjanak vagy nevessenek. A HM ugyanis különböző cégekkel, pályázat útján a régi Kalasnyikovokra gyártatott új, éjjellátóval, lézerirányzékkal és állítható váltámasszal ellátott prototípust. Ezeknek a fegyvereknek a csapatpróbáját azonban már kétezer lövés után le kellett állítani, hiszen leestek volna róla egyes kiegészítők. A szaktárca tervei szerint 7700 gépkarabélyt korszerűsítenének mintegy 7,7 milliárd forintból. Az általunk megkérdezett szakértők szerint azonban ebből az összegből a legkorszerűbb kézi fegyverek is megvásárolhatók. A HM viszont állítja, a korszerűsítés olcsóbb, mint az új fegyverek.
Tízmilliárdok missziókra
A gépkarabélyok egy jelentős része természetesen a missziókban szolgáló katonáink biztonságát szolgálná. Jelenleg csaknem ezer fő teljesít külföldön szolgálatot, ami azt jelenti, hogy a készenlétben álló és a felkészülő egységekkel együtt csaknem háromezer katonát kötnek le a missziók. A felkészítésük, kiutaztatásuk, ellátásuk csak Afganisztánban csaknem öt–hét milliárd forintot visz el a HM költségvetéséből egy évben. Az afganisztáni misszió persze a NATO-ban elvárás, és többnyire ezzel kompenzáljuk, hogy a nemzeti össztermékünkből csak fele anynyi pénzt költünk „honvédelemre”, mint azt elvárná a katonai szövetség. Érdemes azonban kiszámolni, hogy a missziós költségek megspórolásával nem járnának-e jobban a katonák, mint az életveszélyes sivatagi szélmalomharccal. Az iraki misszió a korábbi közlések szerint mintegy 12 milliárd forintba került az adófizetőknek, az afganisztáni „kalandra” pedig alsó hangon ötmilliárdot költünk el évente a HM büdzséjéből, vagyis eddig erre a célra mintegy negyvenmilliárd forintot használtak fel közpénzből.
Ezeken a külszolgálatokon tehát lehet, hogy jól kerestek azok a katonák, akik voltak olyan „szerencsések”, hogy bekerültek a messzi ismeretlenbe tartó csapatokba, a honvédség alakulatainál szolgálók jelenlegi összlétszámát figyelembe véve azonban az iraki és az afganisztáni misszió minimális költségeire elköltött 52 milliárd forintból az összes alakulatoknál szolgáló katonának több mint hárommillió forint üthette volna a markát. Az ország így azt is megúszhatta volna, hogy „a terrorizmus elleni harc” igencsak megtépázott zászlaja alatt folytatott háborúkban bekövetkezett értelmetlen halálok miatt három magyar család lelkét marja nemzedékeken keresztül a gyász.
origo.hu
Baloldali hazugságok az áram áráról: itt a Patrióta leleplezése!
