Huszármagány

k ö n y v e s h á z

Szász Sándor szegedi hármas huszár a galíciai Smerekoviec falu katonai sírkertjében fekszik – egyetlen magyarként a Dolezalok, Dymacekek, Weselyek között. De nem csak nemzetiségében üt el a többiektől: a gondozott temetőben övé az egyetlen egyenkereszt, amelyet nem díszít szárazvirág. Ha vesszük a bátorságot, és bejárjuk az első világháború galíciai, isonzói vagy piavei frontvonalát, végiglátogatva több ezer osztrák, magyar és osztrák–magyar áldozatot – megannyi Szász Sándorral vagy „ismeretlen magyar halottal” találkozhatunk. Ha vállaljuk az ilyen kegyeleti túrák minden fizikai, de leginkább lelki terhét, olyan földön kell kóborolnunk, amelyhez elképzelhetetlen szenvedés és manapság még elképzelhetetlenebb hősiesség tapad, és ahol elfeledve, síremléküktől, magyar nevüktől megfosztva, sokszor jelöletlenül porladnak többek között a magyar Alföld szántóvetői vagy a Székelyföld erdei emberei.
Ám e látogatások útmutató nélkül szinte reménytelen vállalkozásnak tetszenek. Bár mind Olaszországban, mind Szlovéniában, illetve Lengyelországban meg Ukrajnában is többnyire szépen karbantartják a jó kilencven éve, sokszor sebtében létesített katonai temetőket, a magyar vonatkozású helyszíneket általában semmi nem jelöli külön. Magyar nyelvű tájékoztató táblákra, a magyar szerepvállalást elemző anyagokra sem a szabadtéri múzeumokban, sem a sírkertekben, sem a nagy gyűjteményekben ne számítsunk! És mindez nem csupán annak tudható be, hogy a magyarok a közös k. u. k. hadsereg katonáiként vérezhettek el messzi frontokon. Gyönge a honi eltökéltség és állami szintű kegyeleti igény, hogy ezeket az emlékhelyeket mi is megjelöljük, és nyomatékosítsuk e tájakra utazó, e vidékeken nyaraló honfitársainkban.
Ezért van nagy jelentősége az olyan rendhagyó útikönyveknek, mint amilyen a Szombathelyen élő, egykor a győri Révai Miklós Gimnáziumban tanított Bedécs Gyuláé. A nyugdíjas tanárember a rendszerváltás környékén kalauzolta először diákjait az akkoriban még igen elhanyagolt szlovéniai temetőkbe, kopjafát állíttatott civil összefogással, és legfőképp a tisztes megemlékezésre nevelte a fiatalokat. Nemrégiben megjelent könyve Galíciától a Dunántúlon át az Isonzóig, Doberdóig és a Piavéig tallóz az első világégés magyar vonatkozású emlékeiben: már alig látható sírkerteket mutat be, értékes magánmúzeumokat, konzervált harcállásokat jár be, miközben a „nagy háború” megrázó irodalmi-zsurnalisztikai lenyomatából is válogat, illetve fájdalmasan szikár, eddig nem publikált harctéri naplókból idéz. A melankolikus stílusú, mégis tárgyszerűen pontos kiadvány hiánypótló, akár tankönyvként is használható bedekker (csak ehhez erőteljesebb szerkesztői-olvasószerkesztői figyelmet igényelt volna). Erkölcsi célja mindenesetre megszívlelendő: utat mutat, hogy ne menjünk el egyetlen név, egyetlen hősi halott sírja mellett se tudatlanul.
(Bedécs Gyula: Az I. világháború emlékezete Galíciában, az Isonzó völgyében és a Doberdón. Totem Kiadó, Budapest, 2008. Ára: 3500 forint)