Sztyeppei taxizás ütközőzónában

Két okból szokás Törökország északkeleti határvidékére vetődni: Kars városa a Nobel-díjas Orhan Pamuk rajongóinak és gyűlölőinek kedvelt célpontja; a szomszédos Ani pedig mindazoknak, akik az „örmény Pompejire” kíváncsiak. De még ennél is többet kínál e táj.

Jó tudni. Karsba a legegyszerűbben belföldi repülőjáratokkal juthatunk el Isztambulon vagy Ankarán keresztül. Ám ha leszálltunk a pusztai repülőtéren, készüljünk fel arra, hogy – az olajozott török utazási gyakorlattal szemben – ezen a földön radikálisan beszűkülnek világjáró lehetőségeink. A karsi szálláslehetőségek szegényesek: választhatunk az óváros szélén, a piac környékén fekvő, olcsó, de igencsak „rusztikus” motelek, illetve a vad alkuk árán is csak száz euróig lealkudható előkelő orosz paloták menedékei között. Néhány órás téblábolás árán megtaláltuk a középutat – az ellenszenvesen drága és jellegtelen, mégis viszonylag tiszta, ugyanakkor szemérmetlenül lehúzó személyzetű Karabag Hotelban, amely 75 euró naponta két embernek reggelivel együtt. Ennél is katasztrofálisabb az Ani-túra kérdése: a tömegközlekedés nyögvenyelős, taxit kell bérelni, vagy a hotellal egyezkedni. Hetven eurónál olcsóbban nekünk nem sikerült zöld ágra vergődni, de határozottan, sőt kíméletlenül tisztázzuk sofőrünkkel, hogy Aniban nem fél órát szándékozunk eltölteni, hanem legalább 3–5-öt (minimum, de lehet egynapos túra is)! Mi tisztáztuk jó előre, mégis dühös szóváltás lett a vége. Sebaj, Ani ezt is megéri. Nagyjából ugyanennyibe került a sztyeppei taxizás, ám ott remek emberrel hozott össze a sors, akit legalább annyira érdekeltek a templomok meg a helybéliek, mint bennünket (sosem járt még errefelé), így nem számított az idő.

Ha fogjuk a világhódító muzulmán (és egykor tűzimádó és lélekhívő és mindenféle sztyeppei nomád hitvilágból táplálkozó) anatóliai török kultúrát meg a világhódító orosz ortodox kereszténységet, összekeverjük, felizzítjuk, majd szabályos öntőformába öntjük – megkapjuk azt a városképi és -történeti szempontból is szürreális szépségű képződményt, amelyet Karsnak hívnak. Jóllehet ebben az amalgámban hettita, hellén, római, perzsa, örmény, kaukázusi elemek is hangsúlyosan jelen vannak – a szeszélyesen kanyargó oszmán óváros és az azt geometrikus karámba záró, négyzethálós utcaképével valósággal megzabolázó gyarmati orosz városrész a maga kőoroszlánjaival meg a mecsetté alakított hajdani pravoszláv templomaival meghatározzák ezt a világ végére sodródott határtelepülést. A másfél évtizede politikai – és történelmi – okokból feszültté vált (mostanában valamelyest enyhülő) török–örmény viszony ugyanis lehetetlenné teszi az innen alig ötven kilométerre húzódó határ átjárását. Ezért maga Kars is szinte okafogyottá, nyomorúságos perifériává vált.
Éppen ezért kincsesbányává a nyitott lelkű utazóknak. Vagy a Nobel-díjra ácsingózó íróknak, akik regényükben, mint Orhan Pamuk a Hó című munkájában, az iszlamista pokol színhelyévé avatják Karsot.
Pedig az enyhülés óta egyre nagyobb számban érkező turistabuszok jószerével csak átrobognak ezen az egyszerre közel-keleti és oroszos hangulatú városkán. Esetleg a nyugati érdeklődők megtekintik az óvárosból kimagasló szeldzsuk várat, netán a lábainál fekvő, mecsetté konvertálva is méltóságteljes, ősi kereszténységet sugárzó Apostolok templomát (mai nevén: Kümbet dzsámit); ám többnyire tartózkodnak attól, hogy elvesszenek a nyílegyenes sugárutak zajos, poros, fullasztó és lázba hozó forgatagában.
Hogy hová robog a nyugalmas nyugati többség? A Karstól 45 kilométerre keletre, az ominózus török–örmény határon fekszik az a hely, amely legalább olyan fájdalmas emlékeket ébreszt az örményekben, mint bennünk mondjuk az elszakított Pozsony, Kassa, Kolozsvár vagy leginkább Gyulafehérvár – mindazon városok, amelyek régmúltunk szimbolikus helyszínei. Az ezeregy tornyú Ani az örmény Bagratida Királyság X. századi központja volt, amely éppen Karsból „vonult” át erre a sziklaplatóra épített, szavakkal nehezen leírható látképű, két folyó szurdoka által, illetve babiloni méretű falakkal védett helyre. Mivel Ani ütközőzónában feküdt, minden erre járó hódító sereg tett azért, hogy manapság csupán néhány templom, palota, szentély, karavánszeráj – máskülönben festői – maradványa legyen bejárható ezen a sztyeppei fennsíkon. Aztán a XX. században az történt Anival is, ami az Araráttal: az örménység két szent helye Törökországhoz került, és ma a „túloldali” utazási irodák csupán arra szorítkozhatnak, hogy a határhoz szerveznek kirándulásokat – onnan nézhetik szegény örmények, ami országuk és létük legfőbb jelképe, s ami többé nem lehet az övék.
Ani máskülönben az a kelet-anatóliai romváros, ahová a vállalkozóbb kedvű magyarok is eltalálnak. Akik a legrosszabb időkben is voltak olyan találékonyak, hogy két fényképezőgépet vittek magukkal: egyet szolgálatkészen leadtak a török határőröknek, mivel itt szigorúan tiltották a hatóságok a fotózást; a másikat pedig annak rendje és módja szerint becsempészték a romvárosba. Ma már nincs szükség efféle leleményre, és gyakorlatilag a teljes terület szabadon bejárható. Sőt, akinek pénztárcája engedi, és kellő a kalandvágya, nem fél a jókora pásztorkutyáktól és attól, hogy török- vagy kurdnyelv-tudás nélkül bizony egy szót sem fog megérteni az isten háta mögötti falvak lakóinak vendégszerető szavaiból – az Karsban taxit bérelhet, hogy átélhesse a sztyeppei autózás semmihez sem hasonlítható élményét. De legfőképpen, hogy ezeresztendős, többnyire jó állapotban fennmaradt örmény templomokat látogasson meg, amelyek ma derék kurd parasztemberek mezőgazdasági raktáraként, istállójaként várják az örök üdvösséget.
Vége