A magyar–szlovák kormányfői találkozó elé

Kétség sem férhet hozzá, a legújabb augusztus 21-i szlovák provokáció nem a végpont, csupán egy újabb lépés Pozsony Magyarország- és magyarságellenes hadjáratában. Erre a lesújtó megállapításra juthatunk, ha röviden megvizsgáljuk az érintett felek politikai játszmáinak hátterét.
A szlovák fél pozíciója és céljai, szinte függetlenül a rezsimektől, állandóak és világosak. Amióta sikerült erővel és csellel kiszakítani a Felvidéket Magyarországból – ne feledjük, 1918-ban az összetákolt Csehszlovákia keleti felében a szlovákok aránya épphogy elérte a lakosság felét, míg az új határok mentén élő magyaroké meghaladta az egyharmadot –, azóta a homogén nemzetállam megteremtésén dolgoznak. Azaz minden eszközzel megpróbálják etnikai határokká tenni a számukra még mindig veszélyeztetettnek tűnő államhatárokat. Sokat mondó volt ebből a szempontból Jan Slota 2006-ban, röviddel a kormányra kerülésük után a Lidove Noviny adott interjúja, amelyben afelett kesergett, hogy ők, ellentétben a csehekkel, képtelenek voltak a II. világháború után megszabadulni a kényelmetlen nemzetiségeiktől. Nem tudták a szudétanémetekhez hasonlóan kitelepíteni a felvidéki magyarokat. Arra persze nincs válasz, hogy ki élne a helyükön, hiszen a szlovákok szintén fogynak. A magyarországi szlovák népcsoport számukra csak tárgyalási tétel, amelynek állítólagos elnyomásával és lélekszáma miatt hiányos intézményrendszerével a viszonosságra hivatkozva indokolhatják a felvidéki magyarok elleni intézkedéseiket.
Slota 2006-os interjúja akár programnyilatkozatnak is tekinthető, hiszen jól észlelhető az a pozsonyi szereposztás, miszerint bizonyos célokat – amelyek főként a külföldre szánt propaganda érdekében már Robert Fico számára is vállalhatatlanok – a belföldi publikumnak a Szlovák Nemzeti Párt elnöke fogalmaz meg. Slotát ugyanazért hagyták ki a pozsonyi kormányból, mint amiért Schüssel sem vette be kabinetjébe Jörg Haidert. Csakhogy 2000-ben, amikor a legtöbb uniós tagállamot szocialisták kormányozták, akkor e heterogén társaság összecementezésére kiváló eszköznek tűnt egy Ausztria ellen szervezett antifasiszta kampány. Míg 2006-ban a szocialista évtizedről szőtt ábrándok kipukkanása után az európai baloldalnak minden támogatásra és szavazatra mindmáig szüksége van, így nem véletlen, hogy jóval elnézőbbek a közös akolból származó kormányfőkkel szemben. Jórészt ez magyarázza a Ficóval szembeni engedékenységüket, visszafogadását a szocialista internacionáléba, valamint azt is, hogy Joaquin Almunia miért volt olyan elnéző Gyurcsány Ferenc pénzügyi trükkjeivel szemben.
A döntő különbség azonban az a pozsonyi és budapesti baloldali kormányok között, hogy amíg a szlovák kommunisták és utódaik mindig is keményen nacionalista álláspontot képviseltek, addig magyarországi elvtársaik máig képtelenek egészséges viszonyt kialakítani a magyar nemzettel. Hiszen a szlovák nacionalista és baloldali mitológiában minden problémáért felelőssé lehetett tenni a nemzeti és osztályalapon is elnyomó ellenségnek tartott magyarokat. Így az oktatáson keresztül tovább örökített magyarellenesség és törlesztési szándék máig politikai támogatottságra váltható, ezért különösen alkalmas a kormányzati alkalmatlanság és a korrupció elfedésére. Ezzel az eszközzel éppen úgy éltek a kilencvenes évek Meciar-kormányai, mint a jelenlegi Fico-kabinet. A Meciar-kormány azzal a suttogó propagandával próbálta lenyomni a szlovák közvélemény torkán a bősi vízlépcsőt kísérő korrupciós ügyeket, hogy az erőmű megépítése jelentősen megkönnyíti a csallóközi kompakt magyar tömb felszámolását. Addig Magyarországon társadalmi támogatás híján a kommunista párt csak a világháborús összeomlások után jutott hatalomra, amelyet a megszálló szovjet hadsereg segítségével tudott stabilizálni. S mivel a magyarországi kommunisták – ellentétben a legtöbb testvérpártjukkal, amelyek megtarthatták Erdélyt, vagy elkergethették új határaik közül a németeket – Sztálin kegyéből semmit sem kaptak az 1947-es párizsi békeszerződésben, így számukra maradt a haza vagy haladás mesterséges szembeállítása, a magyar történelem földi siralomvölgyként történő beállítása. A történelmi múlt meghaladása így számukra a mitizált fejlődés előfeltétele lett, különösen azután, hogy 1956-ot követően a párt eszmeileg mindinkább kiüresedett. S annál vadabbul estek neki, mert nem láttak mást benne, mint megsemmisítendő ellenfelet, a politikai jobboldal ideológiai maszlagját. Nem véletlen, hogy Gyurcsány Ferenc a december 5-i népszavazásban sem a nemzeti egység megteremtésének esélyét látta, hanem annak lehetőségét, hogy csapást mérjen a gyűlölt jobboldalra. Miként a kedvezménytörvény 2001–2002-es megfúrásában is csak az a cél vezette, hogy megakadályozza a Fidesz nemzetpolitikai sikerét. Ezzel a lépéssel hoszszú időre megalapozta a szlovák külpolitika Budapesttel szembeni magabiztosságát.
Ekkoriban ugyanis Magyarország minden tekintetben messze megelőzte Szlovákiát, így sokan szükségesnek tartották attól óvni az Orbán-kormányt, hogy ne éljen vissza helyzeti előnyével és erejével. A 2002-es kampányban érkezett meg Pozsonyba az MSZP vezetésének „ajánlata”, amelyben azt kérték a szlovák kormánytól, hogy a szomszédok közül egyedüliként ne állapodjanak meg Budapesttel a kedvezménytörvényről. Elviselhetetlen volna a szocialistáknak, hogy a külpolitikában mindig lesajnált jobboldal képes lenne megállapodni a szomszédokkal, miközben az ő vállukat nyomja a rendszerváltás utáni magyar diplomácia egyik legnagyobb malőrje. 1996-ban az első magyar–magyar csúcs zárónyilatkozatát lassan és hibásan fordították angolra. Így manipulatív változatával a pozsonyi vezetés addigra már riadóztatta az EU és a NATO vezető hatalmait. Azokat a szövegben felmerült autonómia fogalma a délszláv válság miatt csak a térség stabilitása szempontjából érdekelte. Szerencsétlenkedésük következtében Budapest még abban az évben aláírta a rossz magyar–román alapszerződést.
A kedvezménytörvény kizsigerelésében természetesen Pozsony lelkesen segédkezett a frissen hatalomra került Medgyessy-kormánynak. S szívesen játszotta a közvetítőt a nem létező konfliktus kezelésében egy másik kipróbált elvtárs, Günther Verheugen, az unió akkori bővítési biztosa is. A státustörvény tudatos kivéreztetése és Medgyessy félreérthetetlen szimbolikus tette, december 1-jei koccintása bizonyossággá erősítette a szomszédoknak azt a sejtését, hogy a magyarországi baloldal és a kormányai éles helyzetben mindig meghátrálásra kényszeríthetők. Hiszen a nemzeti kérdések iránti érzéketlenségük okán valódi ellenfelüknek a hazai jobboldalt tartják. Miként az értelmiségi hátországuk, elég csak Bauer Tamás szöszszeneteire utalni, vagy azon zsurnalisztákra, akik azonnal és kritikátlanul átveszik a másik oldalhoz sorolt köztársasági elnök ellen felhozott abszurd szlovák vádakat. Esetleg azokra a remekül időzített támadásokra, amelyek kiváló érzékkel mutattak rá hazánk legégetőbb társadalmi problémájára, Nagy-Magyarország túl gyakori szerepeltetésére a diákok történelmi atlaszaiban.
A magyar–szlovák viszony romlása Fico 2006-os miniszterelnöksége idején vált látványossá, az új, machiavellizmusában Gyurcsány Ferenchez mérhető pozsonyi kormányfő tette politikája szerves részévé a felvidéki magyarok provokálását, és rendszeressé a tehetetlen budapesti külügy megalázását. Fico ugyan populista baloldali programmal nyerte meg a 2006-os választásokat, de kezdettől fogva világos volt, hogy ígéretei többségét képtelen lesz megvalósítani. Abban viszont hazája társadalmának ismeretében nem alaptalanul bízhatott, hogy soviniszta retorikájával kis radikális szövetségesei táborát magához kötheti.
Fico, most úgy tűnik, elérte célját, sikerült kiprovokálni a kétoldalú kormányfői találkozót. Ahol, s ebben aligha kételkedhetünk, Grósz Károly 1988-as aradi megalázásához mérhető vereséget készül mérni a minden területen jóval gyengébb tárgyalási pozíciókkal rendelkező Bajnai Gordonra. A találkozó kimenetele azért is borítékolható, mert a még meglévő érdekérvényesítő képesség teljes lenullázásának már előzetesen jól megágyaztak. Például azok a kormánypárti EP-képviselők, akik Magyarországról a rasszista, rendszeres cigányvadászatokat rendező ország képét festették a nyugati fővárosokban. Csak sajnálhatjuk, hogy Szent-Iványi Istvánnak is csak most tűnik fel, hogy egykori kolléganője tevékenysége milyen károkat okozott eddig is az országnak.
Másrészt Pozsony belpolitikai okokból a feszültség fenntartásában érdekelt, hiszen a 2010 nyarán sorra kerülő nemzetgyűlési választásokon senki sem kíván a halál csókját jelentő „magyarbarátság” gyanújába kerülni. S ha Fico elég keménységet mutat Budapesttel szemben, azzal megakadályozhatja, hogy bárki nemzeti témában szavazatokat vegyen el tőle.
Ebben a helyzetben aligha kétséges, hogy ettől a gyenge budapesti kormánytól aligha várható valódi érdekképviselet. De hosszú távon is csak abban az esetben lehet sikeres a magyar külpolitika, ha a hazai baloldali politikusok és értelmiségiek végre felhagynak azzal a régi szokásukkal, hogy rárontanak a nemzetükre, amint azt a leglátványosabban a december 5-i népszavazást megelőző kampányukban tették.

A szerző történész, újságíró