Értékek Európája – a valóság tükrében

Szeptember 7-én és 8-án tartották Brüsszelben a 2009-es Jean Monnet-konferenciát.
Az 1979-ben elhunyt francia államférfit tekintik a mai európai közösség atyjának.
Kína egykori elnökének, a negyvenmillió ember haláláért felelős Mao Ce-tung korábbi lelkes hívének számító José Manuel Barroso, aki ma konzervatív politikusként vezeti az Európai Unió „kormányát”, az Európai Bizottságot, nagy ívű beszédet mondott e konferencián, amelyből az Európai Bizottság sajtószolgálata elsőként ezt a két mondatot emelte ki: „Európa létezésének oka az, hogy jogokkal ruházza fel az európaiakat, védelmezze jogaikat, és elősegítse társadalmi haladásukat. A globalizáció korszakában az Európai Unió valódi pluszt jelent az európaiaknak, ahogyan megpróbálnak maguknak jobb jövőt építeni, és lehetővé teszi számukra, hogy világunkat magabiztosan építsék fel.”
A bizottsági tájékoztatóhoz még csatoltak egy olyan beszédet is, amelyet Barroso szeptember
6-án mondott el Az értékek Európája címen Krakkóban, az Assisi Szent Ferenc szellemében a békéről, hitekről és kultúrákról tartott nemzetközi konferencián.
E beszédben jelentős szerepet kap a tolerancia méltatása, amely Barroso megfogalmazásában azt jelenti, hogy „nem fogadhatjuk el a megkülönböztetés bármilyen formáját emberek között”.
Hogy mindez mit jelent a gyakorlatban, azt Magyarország polgárai alaposan megtapasztalták a csatlakozás óta eltelt fél évtizedben. Vagyis abban, hogy az Európai Unió miként védelmezi a magyarok jogait és miként segíti társadalmi „haladásukat”. Újabban a szlovákiai magyarok is gazdagabbak lettek e tapasztalattal.
Az az Európai Unió, amelynek indíttatására mintegy kilenc évvel ezelőtt tagországai bojkottal avatkoztak be egy példásan demokratikus ország belügyeibe. Csak azért, mert sokaknak – elsősorban a hatalomra került ’68-as nemzedéknek – nem tetszett az osztrák nép szabad akaratának megnyilvánulása, amely révén 1999-ben az osztrák Szabadságpártra a szavazók 27 százaléka voksolt.
Ez az unió a közismert módon reagált arra, hogy Budapesten 2006 őszén embereknek lőtték ki a szemét, babakocsit toló anyákat, papot, ellenzéki országgyűlési képviselőt és szintén ártatlan külföldieket vertek össze a kormányfő parancsára azonosító jelet nem viselő rendőrök.
Ugyanez az unió azóta is zokszó nélkül siklik el afölött, hogy a magyar rendőrséget politikai rendőrséggé formálták, fél méterről fúj le gázspray-vel békés tüntetőket és követ el szinte hetente ordító jogsértéseket, amelyek az ombudsman és jogvédők tiltakozását is kiváltották.
Ez szintén ugyanaz az Európai Unió, amely sietett magyarokat megbélyegezni akkor, amikor Vladimír Spidla, a budapesti szocialisták által Budapesten kitüntetett esélyegyenlőségért felelős cseh biztos minden bizonyíték híján rasszista támadásokkal vádolta Magyarország polgárait.
És ez ugyanaz az unió, amely viszont saját magát nem tartja illetékesnek még egy enyhe rosszalló hang kiadására sem akkor, amikor a Magyar Köztársaság elnöke egy teherautónyi szlovák uborkaszállítmánytól eltérően nem haladhat át akadálytalanul a két országot a schengeni eszménnyel és gyakorlattal is összekötő komáromi hídon.
Ez az az EU, amely a legkevésbé sem tartja feladatának legalább figyelmeztetni a pozsonyi magyarellenes héják vezérét, a szocialista Robert Fico miniszterelnököt, hogy olyan közösség tagja, amelyben magyarul még az Európai Parlamentben is fel lehet szólalni. Azaz nem figyelmezteti Pozsonyt: azonnal hatálytalanítsák a magyar nyelv használatát példanélkülien gátló és súlyos büntetést magával vonó államnyelvtörvényt.
Talán emlékeztessünk arra, hogy az 1999-es osztrák választások után minden alap nélkül lenácizott Ausztria elleni bojkottra uszítás idején hányszor hivatkoztak az 1996-os, szorosabb Európai Uniót előíró amszterdami szerződésre, amely az unió demokratikus értékeit jogilag kötelező formában rögzíti és – írták – még arról is rendelkezik, hogy azt a tagállamot, amely e demokratikus elveket megsérti, ki lehet lökni az Európai Uniót alkotó államok közösségéből.
Azt netán hozzá sem kell tenni, hogyha az azóta elhunyt Jörg Haider pártelnök és későbbi karintiai tartományfőnök rendőreivel lövette volna ki politikai ellenfelei szemét a boldog és prosperáló Klagenfurt belvárosában, Ausztria ma talán nem lenne tagja az uniónak. Miközben Magyarországon az ellenzék legnagyobb pártja „hivatalos” állásfoglalása szerint már nincs demokrácia, és egy szervezett tolvajbanda – a kormány – lopja el az államkasszába befolyt pénzek jelentős hányadát.
Ami pedig a magyar polgárok túlnyomó részének azt a tapasztalatát illeti, hogy az unió miként segítette öt éven át társadalmi haladásukat, abban a bátortalan uniós vagy hazai közvélemény-kutatóknak vizsgálódniuk kellene. És feltenni azt a kérdést, hogy szeretnének-e élni olyan szinten, mint amikor még az Európai Unió nem segítette „társadalmi haladásukat”. Amikor még nem zártak be kórházakat, falvaknak életet adó vasútvonalakat, postákat. A „társadalmi haladás” jegyében, persze.
Nyilván érthető, hogy lapunk José Barroso idézett beszéde nyomán szeptember 8-án a szokottnál hosszabb kérdést tett fel Barroso hivatalának, megemlítve a budapesti szocialista–szabad demokrata kormányok által elkövetett igen súlyos jogsértéseket, amelyek után az Európai Unió nem védelmezte meg e jogsértések elszenvedőit, és nem is kérte fel a jogsértő kormányt magatartása megszüntetésére.
Megkérdeztük azt is, hogy netán a magyar nép nagy részének „Lukács Györgyöt, az egykori marxista filozófust idézve »hamis tudata« van, amiért mindennapi valóságukat gyökeresen eltérőnek ítélik az Európai Bizottság elnökének fennkölt szavaitól?”
Feltettük azt a kérdést is, hogy ami a szociális progresszió (társadalmi haladás) előmozdítását illeti, mit szóljanak azok, akik kemény munkájukból származó mintegy havi háromszáz eurós jövedelmükből sem tudnak kijönni, vagy „szó szerint éhen halnak a munkahelyükön, életszínvonaluk szabadesésben zuhan Magyarország uniós csatlakozása óta, miközben Almunia pénzügyi biztos hamisított statisztikai adatokat fogadott el a magyar kormánytól; nem fukarkodott dicsérni annak költségvetési teljesítményét, és az OLAF, a csalásért felelős uniós szervezet semmilyen hajlandóságot nem mutatott arra, hogy az uniós pénzek elosztásában a sajtóban és az Állami Számvevőszék által dokumentált visszásságokat ellenőrizze”.
Johannes Laitenberger, José Barroso szóvivője ezt a választ küldte lapunk kérdéseire:
„Köszönöm üzenetét. Azt hiszem, hogy az elnök politikai irányvonalai átfogóan részletezik az elnök nézeteit arról, hogy az EU milyen módon tesz a jogokért és társadalmi kohézióért.”
Szeptember 8-án este Joseph Daul, a jobboldali Néppárt, az Európai Parlament legnagyobb frakciójának vezetője Barroso beszédét dicsérve azzal a címmel adott ki nyilatkozatot, hogy Barroso „irányvonalai a polgárt helyezik az európai projekt szívébe”.
Daul nyilatkozata szerint „polgáraink úgy érzik, hogy a globalizáció úthenger, miközben a kérdések emberi dimenzióira nem ügyel. Mi a középjobboldalon elkötelezettek vagyunk az értékeken, szabadságon, de a felelősségen alapuló Európa mellett.” És mivel Barroso ezt az utat vázolta fel, a néppárt támogatja újraválasztását, mondta annak frakcióvezetője.
Lapunk ezért Daul frakcióvezető szóvivőjéhez, Antoine Ripollhoz fordult azzal, hogy megkérdezze véleményét Barroso hivatalának kérdésünkre adott válaszáról, amelyet, mint ígértük, szó szerint ismertetünk a Magyar Nemzet olvasóinak.
Hozzátettük, az EU-n belül a magyar polgárok idegenedtek el leginkább az uniótól.
Megkértük Daul urat, hogy válaszával próbálja megmenteni Barroso lehangoló feleletét, mert az egyeseknek a moszkvai KGST (a szovjet gazdasági közösség) korát juttathatja eszébe, amikor a kényesebb kérdéseket az éppen aktuális pártfőtitkár valamelyik beszédére tett utalással „válaszolták meg”.
Ripoll úrtól nem érkezett válasz, de – érdekes módon – Laitenberger helyettesétől ezúttal kimerítő válasz érkezett, amelyet – állítólag – már másodszorra próbált eljuttatni lapunknak.
Pia Ahrenkilde-Hansen asszony, az Európai Bizottság elnökének helyettes szóvivője, miután megköszönte érdeklődésünket Barroso elnök mondanivalója felől, kifejtette, „a jogokat és társadalmi haladást illetően nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy az EU hatalmas fejlődést tett lehetővé az európai munkaerőt képviselő minden nép számára, az egyenlő bérezéstől az egészségügy és biztonság terén elért jelentős javuláson át a minimális anyasági szabadságig”. Hozzátette, az EU valamennyi polgára saját bőrén érezhette azt a nagy fejlődést, ami az esélyegyenlőség terén ment végbe. Azt is hangsúlyozta, ma szabályok egész sora gondoskodik arról, hogy a „faj, vallás, nem, szexuális orientáció, kor vagy fogyatékosság alapján” ne lehessen megkülönböztetni bárkit a munkavállalás, az oktatás és a képzés terén. Ahrenkilde-Hansen asszony – és eddig az Európai Unió egészének, beleértve az Európai Parlament választott képviselőinek – figyelmét egyébként láthatóan elkerülte, hogy az olyan posztkommunista országokban, ahol az utódpártok vannak kormányon, a munkahelyeken is a megkülönböztetés leggyakoribb oka nem a felsoroltak, hanem és elsősorban a politikai meggyőződés – ha az kitudódik.
A helyettes szóvivő azt is részletezte levelében, hogy a lisszaboni szerződés – amelyről a vonakodó íreket most szavaztatják másodszorra, míg az Európai Unió többi, 26 tagállamában a politikusok ezt a kockázatot nem merték vállalni – az alapvető jogok egyezményét jogilag kötelezővé teszi majd.
Ami, tehetjük hozzá, éppen annyira „ígéretes”, mint a szlovákok kezét megkötő eddigi szerződéses garanciák, amelyeken a Fico–Slota csapat nevetve teszi túl magát.
Ahrenkilde-Hansen asszony így folytatja: „Olvasóit feltehetően érdekelheti az is, hogy az új tagállamok uniós csatlakozása a kontinens modernizációját indította be, és valamennyi tagállamban növekedést és munkahelyeket teremtett”.
Hozzátette, könnyű lenne az uniót hibáztatni minden gazdasági vagy társadalmi problémáért, amelyekkel néhány ország szembekerült, de az EU minden tagállam számára „védőpajzsként” működött. Azt is közölte, a bizottság számtalan ajánlásban segítette a kormányt, hogy a költségvetés helyzetét egészségesebb és fenntarthatóbb szintre vigye. „A 2007-ben tett jelentős erőfeszítések ellenére (amikor a deficit 9,2 százalékról 4,9 százalékra csökkent), Magyarország a válsághoz sérült helyzetben közelített.”
Ami a konkrét segítséget illeti: „Magyarországot 6,5 milliárd fizetésimérleg-kölcsönnel segítjük, amelyben az év végén jutottunk megállapodásra, és ebből már 5,5 milliárd euró ki lett fizetve. A kedvező feltételek mellett adott uniós kölcsön csaknem 7 százaléka a magyar GDP-nek. Ha figyelembe vesszük a Nemzetközi Valutaalaptól és a Világbanktól kapott kölcsönöket is, az uniós és nemzetközi támogatás a GPD egyötödének felel meg. Ehhez járul még a további előlegek az uniós strukturális alapokból és az extra alapok az Európai Beruházási Banktól és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banktól.”
Vagyis míg a magyar választók nagy többsége súlyos negatívumnak tartja, hogy a kormány – ellentétben például Prágával, Pozsonnyal vagy Varsóval – rossz politikája és minősíthetetlen teljesítménye révén az országnak a feje búbjáig el kellett adósodnia, az unió szerint ezt pozitívumnak kell értékelni.
Barroso helyettes szóvivője szerint ugyanakkor „Mindez fenntartja a gazdasági fejlődést Magyarországon, és segíti a magyar népet, hogy átvészelje a jelenlegi igazodást és nehézségeket”. Mert Magyarországon „a helyzet stabilizálódik, ahogyan Európában és az egész világon”.
Pia Hansen-Ahrenkilde végül rátért a magyar– szlovák vitára is. „Az EU tagországainak kétoldalú nézeteltéréseiket barátian, az együttműködés szellemében kell megoldaniuk. Helytelen lenne azt várni, hogy az EU olyan problémákat tud megoldani, amelyek túlterjednek az EU illetékességén, és amelyek inkább nemzeti lépéseket tesznek szükségessé.”
Hozzátette még: „A mai Európában a nyelvet nem szabad eszköznek használni arra, hogy a népeket megosszák vele, vagy új határokat emeljenek, hanem a kulturális sokszínűség egyik elemét kell látni benne, amely gazdagítja Európát és Európa erejéhez járul hozzá.”
Miközben – ezt mi tesszük hozzá – a soknyelvűségért felelős biztos, a román Leonard Orbán két kézzel tolja el magától a biztosi poszt nevéből fakadó kötelességét.
Ezek voltak tehát José Manuel Barroso, Joseph Daul, valamint az Európai Bizottság szóvivőinek szavai.
Amelyeket egészen „biztosan” megértenek azok, akik a rendőri brutalitás miatt szemük világát veszítették el; azon ezrek, akik a bankoknak a nyugat-európai országokban elképzelhetetlen egyoldalú szerződésmódosításai következtében vesztik el a tetőt a fejük felől, vagy akik adott helyzetekben saját anyanyelvükön nem mondhatják el azt, hogy kisebbségi sorsuk Szlovákia uniós csatlakozása előtt jobb volt.
Mert, mint Barroso elnök mondta, az Európai Unió azért van, hogy polgárai jogait megvédje, társadalmi haladásukat előmozdítsa, és, mint Daul frakcióvezető hangsúlyozta, a polgárt helyezi valamennyi európai politika szívébe, némileg Protagoraszt visszhangozva, aki szerint minden dolgok mértéke az ember. Az ókori filozófusnak viszont még van presztízse.