Arad

Kerek az évforduló, éppen ma százhatvan esztendeje… Reggel hat órakor térdepeltették le az aradi vársánc elé azt a négy magyar tábornokot, akit bitó helyett – úgymond, kegyelemből – golyó általi halálra ítélt az osztrák hadbíróság. Azok részesülhettek ebben, akik a fegyverletételt közvetlenül megelőzően nem álltak harcoló csapatok élén, illetve osztrák seregeknek adták meg magukat. Az ellenkezője végtelenül bosszantotta az elmebeteg Haynau hadvezért, akit korábbi kegyetlenkedéseiért bresciai hiénának neveztek.
A négyek között volt az ország egyik leggazdagabb embere, Kiss Ernő (akkor még voltak olyan dúsgazdagok, akik a hazájukat jobban szerették a pénznél). Nem engedte, hogy a sortűz előtt bekössék a szemét. – Látni akarom a gyilkosaimat! – mondta.
Gazdag áldozatok a bitón végzett mártírok között is voltak, például gróf Vécsey tábornok, neki a vérgőzös Haynau utolsóként rakatta nyakába a kötelet, nézze végig társai szenvedését. Az volt a bűne, hogy valamennyi családtagja – magyar származásuk ellenére – a császárt szolgálta. A mártír Vécsey nem. A tizenhárom vértanú között számos más náció – osztrák, német, szerb és horvát– tábornoka is Aradon fejezte be földi pályáját.
Azt nem tudom megmondani, hogy szándékosan vagy véletlenül került-e szintén október hatodikára (1956 és 1989) két másik jelentős esemény, Rajk László újratemetése és az MSZP megalakulása. De mindkettőn túltesz Arad.