Így loptuk mi el azon a borzasztó sötét éjszakán a Kiss Erneszt holttetemét. Nagyon szomorú dolog volt az, uram.
Vörös Márton komornyik visszaemlékezése, 1896
Szerb vagyok, de vajdasági meg bánáti is, és siralmasnak tartom, ha a személyiség csupán egydimenziós – magyarázza felhevülten Bozsidar Vorgics, a nagybecskereki nemzeti múzeum igazgatója, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújt. A mennyezetre emeli tekintetét, nagyot sóhajt, majd szerényen hárítja a könnyeit törölgető tolmács hálakitörését. A kérdéseinket fordító Bálint Aranka máskülönben a becskereki levéltár vezető kutatója és a helyi magyar kulturális élet motorja. Miközben az igazgató beszél, meghatottan suttogja, hogy minden szava így igaz, és hogy Bozsidar, aki a semmiből teremtette meg a múzeumot, megszenvedett a nézeteiért.
– Anyám, aki egy szót sem értett az önök nyelvén, mindig sírt, ha magyar zenét hallott; s én is mindig libabőrös leszek, ha valaki magyarul szól – folytatja a direktor, aztán mélyet szippant a cigarettájából, bent tartja a füstöt, jelentőségteljesen elmosolyodik, majd a füsttel együtt kiböki –: ugyanis ez a létem része.
Amikor telefonon hívjuk még a bácskai Zentáról, első szóra készséggel állnak rendelkezésünkre Bálint Arankával: ha kívánjuk, találkozhatunk akár ma, késő délután is a múzeumban, mondja Vorgics úr, hogy lefényképezhessük mindazt, ami a legmagasabb rangú aradi vértanú, Kiss Ernő szobrából megmaradt. Segítőkész és előzékeny, s azt sem nehezményezi, hogy a bánáti síkságon kalandozva órákat késünk, és hogy találkozásunk előtt még rövid terepszemlét tartunk Torontál vármegye hajdani központjában. Autónkat leparkoljuk a Magyar Királyi Törvényház tiszteletet parancsoló tömbjénél, átsétálunk a Béga túlpartjára a Ferencz József hídon, s a pénzügyi palota előtt elhaladva a Lechner Ödön-féle vármegyeháza irányába tartunk. A magyar határtól két-három órányi autóútra, Belgrádtól jó ötven kilométerre északra fekvő Nagybecskerek belvárosa – ha tenyerünkkel óvatosan behatároljuk látószögünket – színtiszta Monarchia. Persze amolyan kopottas változatban. A vármegyeháza és a templom derékszögében, a régi Ferencz József téren mediterrán hangulatú, napernyős vendéglők, amelyeket Péter király méltóságteljes lovas szobra őriz – azon a helyen, mely még sosem hozott szerencsét köztéri szobroknak. Ide torkollik a volt Hunyadi utca is, száz éve kiskereskedők, szatócsboltok sugárútja, a poros akácfák előtt húzott el a becskereki városi vasút apró gőzmozdonyával és elegáns kocsijaival – hogy az impériumváltáskor valami „célszerűbb” feladatot is kapjon.
Bozsidar Vorgics büszkén kalauzol kiállítóteremről kiállítóteremre, hódoltságkori vedutákon, katonai felmérések térképein mutatva meg, hogyan született meg a Béga mocsarában emelt vár körül a város, amelyet hol törökök, hol labancok uraltak, amelynek templomtornyából hol müezzin hívott imára, hol ágyúnak való harang, amely az 1848–49-es szabadságharcban hol a lázadó, magyar anyakönyveket pusztító rácoknak, hol a rácokat aprító Kiss Ernő seregének adott tábort. Majd a kiegyezés után őrült iramban fejlődött gyáraival, vasútjával, telefonvonalaival és villanyvilágításával. Ám déli városainknak is megvan a maguk keresztje, mert az elcsatolás sem változtatott ezen a hol-hol libikókán: Nagybecskereket hol Petrovgradnak hívták a király tiszteletére (a két háború között), hol Zrenjaninnak egy Zsarko Zrenjanin nevű partizánvezér emlékezetére (a második világháború után). Következésképp Kiss Ernő szobrát Péter királyé, Péter királyét Zsarko vezéré, Zsarko vezérét megint Pétert királyé váltotta a város főterén. Két dolog azonban bizonyossá vált mára Torontál vármegye egykori székhelyén: Kiss Ernő bronzalakjának és Nagybecskerek hangalakjának többé nincs helye ebben a körforgásban.
„…én jó gazdámat azután annyira megsajnáltam, és oly hősséget kaptam, hogy még agyon lövetés utáni éjjelén Kiss Ernesz tábornagy jó gazdámat az Aradi várból kiloptam, és az Aradi temetőben eltemettem, ott a temetőben 6 hétig hagytam, Aradról elvittem Kátrányföldre a hol 16 esztendeig feküdt; onnan átszállítottam az ő templomi kriptájában Eleméren a hol most is nyugszik” – írja 1890 októberében Kossuth Lajosnak Kiss Ernő vén huszárja, Kovács Mihály, aki négy évtizeddel korábban egy másik torontáli úr komornyikjával, Vörös Mártonnal „szöktette meg” a nemes halottat a vesztőhelyről. Hat évvel később mondja jegyzőkönyvbe a kilencvenhat esztendős lakáj az akció részleteit: a kivégzés éjszakáján visszalopakodtak Kováccsal a várárokba, kiemelték a puha talajból az éppen csak elhantolt csupasz holttestet, kétkerekű taligára tették, s az egyik tolta, a másik tartotta Kiss Ernő porhüvelyét. Így imbolyogtak végig a városon bérelt lakásukig, mint valami gaztevők a lopott holmival. Még az éj leple alatt megmosták, felöltöztették a halottat, szétroncsolt fejét összekötözték, a testet lepedőbe csavarva mázolatlan koporsóba tették, majd rábízták az aradi temetőcsőszre, aki B. B. monogrammal megjelölt sírba temette.
*
Kiss Ernő innen került Katalinfalvára (Kátrányföldre), majd 1872 októberében végső nyughelyére, a Nagybecskerek közelében fekvő Elemér templomába, amelyet még maga Kiss építtetett a szabadságharc előtt.
Haynau ugyanis nem elégedett meg a törvénytelen kivégzésekkel – a halottakon is bosszút akart állni. „A középkor rút hagyománya, hogy a vesztőhelyen ott marad a hóhér s árulja a halottakat. […] Hiteles adatok szerint Vécsey holttestéért 50 arany, Damjanichéért és Láhneréért 600 forint, Leiningenéért 13 arany, Dessewffyéért 500 forint járt ki a bakónak” – írja Gracza György Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története című munkájában. Dessewffy testét a felbérelt sírásók egyszerűen kettévágták, hogy beleférjen a ládába, amelyben felvidéki birtokára, Margonyára szállították, ahol ma is nyugszik. Leiningen-Westerburg Károlyét molnárcsónakon vitték át a Maroson, s a még általa kijelölt négy tölgy között temették el, később a borosjenői családi kriptába helyezték át. Damjanich és Láhner napokig utaztatott, oszlásban lévő testét a pusztán hantolták el közös sírban, a hozzátartozók kérésére úgy, hogy „egyetlen megbízható emberen kívül ne tudja senki sem”. Aulich, Knezic, Nagysándor József, Török és Poeltenberg maradványai 1932–33-ban, az aradi nagy árvizet követően kerültek elő bitófájuk szilánkjaival egyetemben – s feltehetően már soha nem lesz meg a tizenhárom honvédtiszt előtt kivégzett Ormai Norbert, majd az utánuk agyonlőtt Kazinczy Lajos és felakasztott Ludwig Hauk teteme.
Tehát csak Kiss Ernőnek és Dessewffynek jutott osztályrészül a személyes, családi végtisztesség – a többiek ma is az aradi emlékoszlop alatti kriptában nyugszanak, ahová 1974-ben gyűjtötték össze őket. A tizenhármak 1918-ig kincsként rejtegetett ereklyéinek, relikviáinak, évekig tartó kalapozásokból emelt szobrainak talán még mostohább sors jutott. Sem a szerbek, sem a románok, sem a szlovákok nem felejtenek.
– Feltehetően jó szándékú tévedésről, nem történelemhamisításról van szó – csóválja a fejét Bozsidar Vorgics igazgató, amikor azt firtatjuk az egyik török kori kiállítóteremben, miért hívják Nagybecskereket Zrenjaninnak a XVI–XVII. századi állapotokat rögzítő térképeken, amelyeken az etnikai diagramok minden forrásmegjelölés nélkül jeleznek abszolút szerb többséget a színmagyar városokban is. – De az tagadhatatlan, hogy már ekkor szerbek adták Zrenjanin lakosságának többségét, és ez nem is változott a történelem folyamán – oldja fel a paradoxont Vorgics úr, akinek a demográfia a szakterülete.
Ami manapság változik Becskereken, az a szerbség összetétele. Jóllehet az 1910-es népszámlálás szerint a 26 006 lakosból még 9148 magyar, 8934 szerb, 6811 német, 456 szlovák és 339 román nemzetiségű; 1991-ben 81 316 lakosból már 52 094 a szerb, 14 312 a magyar, 8531 a „jugó”; 2002-ben pedig 79 545 lakosból 56 560 a szerb, 11 605 a magyar és 1948 a jugó. A németek a második világháború után szinte nyomtalanul eltűntek, helyükre Bozsidar Vorgics szerint többek között montenegróiak települtek; végül a kilencvenes évek balkáni háborúi ötezer déli szerb menekültet „adtak” Nagybecskereknek, akik természetesen nehezen illeszkednek be az őslakosok közé.
– Nálunk nincs magyarellenesség – nyomatékosítja Vorgics úr, akinek felmenői között vannak bajai polgárok is, és aki komoly erőfeszítéseket tesz, hogy közös tárlatokat szervezzen magyarországi intézményekkel. – Ebben a Bánát élesen eltér Bácskától: a mi vidékünk sokkal európaibb, talán éppen az együttélésnek köszönhetően. Ha mondjuk egy szerb meg egy magyar fiatal összeverekedik egy szép lányon, az nem etnikai, hanem emberi konfliktus.
Hogy eme összhangnak tanúbizonyságát adja, a direktor úr megmutatja a múzeum multikulturális büszkeségét, a nemzetiségi szobákat. Kísérőnk, Bálint Aranka levéltáros azt mondja, ezek megteremtése óriási fegyvertény volt. A multikulturalizmus mindenesetre teljes mértékben biztosított a „magyar szobában”, amelynek falát német nyelvű házi áldások, inkább a németséghez köthető viseletek és ódon fotográfiák ékesítik – sőt, mint Bozsidar Vorgics diszkréten megsúgja, maga felügyelte a szobafestést, hogy három nemzeti színünk megjelenjen a díszítésben. Talán mi vagyunk színtévesztők, vagy nagyon rejtjeles a színszimbolika, de nem jutunk a trikolór nyomára. Helyénvalóbb néprajzilag a néhány százalékos becskereki románság és szlovákság szobája – de hát ez már Kárpát-medencei matematika…
Az pedig Kárpát-medencei szobrászat, gondos kezek utómunkálata, ami az emeleti lépcsőfordulóban fogadja mindazokat, akik egy Aradon agyonlőtt honvéd altábornagy délvidéki emlékművét kívánják fölkeresni. Kiss Ernő becskereki bronzszobrának ma már nincs nagy helyigénye.
„Eleinte bizonyos körökben hoztam szóba eszmémet, mind hősöm iránt jéghideg kebelre találtam, sőt oly mosollyal is találkoztam, mely félreérthetetlenül mindkettőnk kicsinységét hirdette” – panaszolja Hegedűs János, Kiss Ernő emlékének ébresztgetője 1903 nyarán a Torontál című lap hasábjain. A cikk felrázza Nagybecskerek hölgytársadalmát: Dellimanics Lajosné Sladovich Mária, a vármegyei főispán felesége összekürtöli a tekintélyes becskereki asszonyokat, szoborbizottságot alakítanak, majd megkezdik az országos pénzgyűjtést, hogy a bánáti föld szülöttjének, a közeli Perlasz oroszlánjának, Nagybecskerek védőjének, az eleméri halottnak végre méltó emléket állítson a város – tudjuk meg Németh Ferenc kitűnő tanulmányából („Mely szobor hirdesse időtlen időkig”. Családi Kör, 1996. április 4.).
Az első lelkes adakozó egy Mouschung Hermina nevű környékbeli tanítónő, míg a magyar mágnások financiális mértéktartásról tanúskodnak: az ország arisztokráciája 1000, azaz egyezer koronát képes összeadni a nagy keservesen, évek alatt összegyűlt 38 500-ból Kiss Ernő kedvéért. A királyi honvédség tisztikarának egy része felháborodottan utasítja vissza a gyűjtőíveket („ezt még el is gondolni”), másik része névtelenséget kér adományaiért cserébe. Végül a város az ifjú Radnai Bélára bízza a köztéri alkotást, amelynek elemei Monarchia-szerte készülnek: a kőelemek Budapesten, a Szondy utcai kőfaragó ipartelepen, a kovácsoltvas kerítés Bécsben (becskereki származású kovács műhelyében) s a kőművesmunkák természetesen Nagybecskereken. A Ferencz József téren, a vármegyeháza és a katolikus templom derékszögében, lepel alatt rejtőzik hetekig Kiss altábornagy ötméteres bronzalakja, míg szerveződik a méltó avatóünnepség 1906 tavaszán.
Mert egy nap nem elegendő a becskerekieknek, hogy a feledésből feltámasztott szabadságharcos katonát éltessék. A szoborleplezés előestéjén gyertyák százai gyúlnak, amint a templom tornyában felharsannak a Portschneller zenekar kürtjei, és a tömeg magyar nóták ütemére özönli el a főteret; majd a polgárok színházba vonulnak az aradi vértanúkat méltató díszelőadásra, innen a kaszinóba vezet útjuk, ahol fesztelen „ismerkedő estélyt” rendeznek. Másnap kora reggel megtelik a szobor előtti tér, a rendre nemzetiszín karszalagos rendőrök felügyelnek, államtitkárok, képviselői delegációk érkeznek Pestről különvonattal, amelyeket lovas bandérium és lampionos menet fogad.
A meghatott beszédeket követően lehull a lepel az altábornagy bronzáról. „Radnai úgy állítja elénk Kiss Ernőt, mint a perlaszi győzőt. A perlaszi csata az első győzelmes csata a magyar szabadságharczban. A vezér lejtős dombon áll, háta megett a nyert csatát jelző tört ágyú és sáncz kosarak […]; képzeletünkben látjuk jeles alvezéreit, amint jelentést tesznek neki a győzelemről és erősítik, hogy az ágyúk, melyek a gyilkos kartácsot szórták dicső honvédeire, a császáriak seregéből valók […], de mégis mintha […] abba a zűrzavarba akarna jól látó szemmel betekinteni, amely akkor az egész országban uralkodott…” – méltatja Hegedűs János a műalkotást. Majd meghatottan hozzáfűzi: „Feltekintve e szép szoborra kívánom, hogy álljon időtlen időkig, védje, óvja e város lakossága, s aki csak feltekint reá, ihlesse meg azt is az az ember-, faj- és hazaszeretet, mely a hőst, kit ábrázol, Kiss Ernőt, hevítette.”
Az időtlen idők Nagybecskereken tizennégy esztendőt jelentett.
– Elődeim, az 1996 előtti igazgatók is nagyon fegyelmezettek voltak, de féltek a politikai jelentéstartalmaktól, a Kiss Ernő-szobor újrafelállításának következményeitől – ismeri el Bozsidar Vorgics a múzeum emeleti lépcsőfordulójában. – Én azonban történelmi kontextusában kezelem ezt az ügyet, és nem hinném, hogy ma negatív jelentései lennének a szobornak. Ápolni kell a hagyományokat, a máséit is! Szerintem minden további nélkül fel lehetne állítani a műemléket.
Kérdésünkre Bozsidar úr azt mondja, örömmel lenne egy új szoborbizottság tagja, hiszen a Péter király szobrát állító bizottságnak is tagja volt:
– Ez az igazi lokálpatriotizmus, hiszen ez is, az is a város múltjának szerves része – sóhajtja elérzékenyülten. De van egy föltétele: az aktus ne kötődjön a politikához. Ugyanakkor szerinte a magyar kulturális intézményeknek kellene húzniuk az igát a Kiss Ernő-ügyben. Nagyon lassan, felelősségteljesen kell dolgozni, hogy a többség ne érezze provokációnak, irredentizmusnak az emlékmű helyreállítását. – A Kiss családnak akkora szellemi hatása volt városunkra, hogy nagy tiszteletet kell éreznünk iránta – hangsúlyozza Bozsidar Vorgics. – Nem, nem tartok a szobor esetleges megtámadásától, rombolásától. Csak ha valamelyik párt kisajátítja. Ha pusztán kulturális jelentősége van, akkor nem lesz baj. Hiszen Szerbia kis lépésekkel halad Európa felé. Fontos a megfelelő pillanatot kiválasztani, máskülönben errefelé akár egy Nepomuki János-szobor is támadások tárgya lehet – hiszen nem szerbet ábrázol.
Óvatosság ide vagy oda: az aradiak mindig is ezer szállal fognak a Délvidékhez kapcsolódni. Eleméren nyugszik Kiss Ernő, Nagybecskereken született Lázár Vilmos ezredes, akiről már csak a kereszteltek anyakönyve tanúskodik – amint Tietze Jenő plébános szomorú összefoglalójában olvasható. Schweidel József altábornagy Zomborban született, gróf Leiningen-Westerburg Károlyt Törökbecséhez fűzték rokoni szálak, Damjanich János altábornagy a Temes megyei Strazán látta meg a napvilágot szerb katonacsaládban.
Ide kötődnek, még ha ennek egyre kevesebb nyoma van is.
Ezért addig is, míg a délvidéki vértanú szobra régi fényében pompázhat, Vorgics úr szeretné, hogy az állandó kiállítás része legyen. Már ami megmaradt belőle. Álldogálunk a lépcsőfordulóban egy szekrény előtt, kissé tanácstalanul, mert nem igazán látjuk, hogyan lehetne a bronzalakot újra felállítani. Kiss Ernő kar és láb nélküli törzse ma fiókokból áll, amelyeken paprika, gumiarábikum, illetve cukor felirat olvasható.
A fej a szekrény tetején nyugszik. Ha politikailag korrektebben akarunk fogalmazni: hál’ istennek nyaktól felfelé megvan az ötméteres alkotás.
Az örmény származású férfiú, akinek koponyáját a fülén át közvetlen közelről leadott lövés roncsolta szét az aradi sáncban, mert a négyfős kivégzőosztag sortüze csupán a vállát törte el, és aki utolsó levelében is Ausztria iránti hűségét bizonygatta („Ezért, gyermekeim – apátok ártatlanul hal meg – és az a tudat, hogy uralkodójának mindig a legjobb alattvalója volt, erősíteni fogja őt ezen az utolsó úton”), aki bátran halt meg, és akinek meztelen holttestét kétkerekű taligában gurították végig az éjszakai Aradon hű szolgái – nos, ez a férfiú már életében is mindent megtett, hogy bevésse magát a becskereki polgárok emlékezetébe. „Már ifjúkorában tökéletes gavallér volt, elegáns magatartással és ruházattal és kitűnő, páratlan bajtárs” – emlékezik meg róla a Torontál című lap. Amikor kinevezték a II. (Hannover) huszárezred parancsnokának, saját vagyonából szerelte fel a huszárokat, zsoldjukat is ő fizette. Az osztrák hadsereg tisztjeinek háromszázezer forintot kölcsönzött nyugta nélkül, ugyanennyit nyugtával – és ebben az összegben nem szerepel az a nyolcvanezer forint, amelyet a temesvári parancsnoknak, bizonyos Haynaunak adott, ugyancsak papírok nélkül. (Meglehet, e szívesség viszonzása volt, hogy golyót kapott kötél helyett.) Ha Temesvárott vagy Nagybecskereken parádézott, alaposan kitett magáért: „Kiss Ernő világos pej arabs mént lovagolt. […] Csótárja, egész szerszáma az aranytól, ezüsttől csak úgy ragyog, nyeregtartóján a magyar címer tündököl. A parancsnok domború melle feszíti a világoskék dolmányt, telve aranysujtással, nyakában a pápai Krisztus-rend aranyláncon vörös zománcozott keresztjével, melyről a belefoglalt gyémántszemek messze tündökölnek. Öltözetét festőibbé teszi a hófehér köpenye” – írják a szemtanúk.
A piperkőc gavallérból, aki a szabadságharcban – a perlaszi győzelmet leszámítva – komolyabb katonai sikereket nem ért el, de nagy károkat sem okozott, felismerhetetlenségig szétroncsolt test maradt, amely csak négy temetéssel kaphatta meg a végtisztességet. Emlékezetéből pedig egyetlen szép, méltóságteljes bronzfej – a többi testrész elkallódott 1920 után, azon a szép napon, amikor a régi Hunyadi utcai kisvasutat megállították a régi Ferencz József téren, találékony emberek összekötötték Kiss Ernő emlékművével, majd jól megrakták az apró gőzmozdony kazánját, hogy gond nélkül rántsa le a földre Radnai Béla alkotását.
A bronzfej ma a nagybecskereki múzeum lépcsőfordulójában, szatócsszekrény tetején várja a jobb időket. Az eleméri családi kastélyt 1936-ban lebontották, Kiss nyughelye folyamatosan felújításra szorul. Az európaibb Nagybecskereken pedig lehajtott fővel járnak a magyarok, főleg amikor gyerekeik torkának kést szegeznek az iskolai vécében.
De hát ez is a létük része.
origo.hu
Orbán Viktor: Megjelent az erőszak a magyar politikában
