Ahol a dervisek fürdenek

Boszniáról legtöbbünknek a gyalázatos népirtás, temetetlen halottak, középkori kegyetlenségű városostromok jutnak eszünkbe. Az semmiképp, hogy a sokat szenvedett népcsoportok és a csúszkáló aknamezők földje ebben az időszakban valósággal felkínálja magát az utazónak. A járt utakat elhagyni azonban itt a legkevésbé tanácsos.

Jó tudni. Boszniában a főutak jó minőségűek, a vezetési morál magasabb szintűnek tűnt a hazainál. Ezzel együtt az itteni kalandozás csak azoknak javallott, akiknek van hegyvidéki vezetési és tájékozódási tapasztalatuk, illetve felkészültek a szinte húsz kilométerenként vadászó traffipaxos rendőrökre. Sok helyen javítják az országutakat, ami gyakori torlódásokhoz vezethet. Mostarban időt kell szánni a szálláskeresésre: a Régi híd környékén számtalan oszmán kort idéző, belül azonban nem különösebben színvonalas, árfekvésében „lehúzós” kategóriájú panzió található. 50-60 euró alatt nem könnyű elfogadhatót találni. A kevésbé felkapott helyeken az árak jóval olcsóbbak a hazainál: akár 15 euróból is megebédelhet két személy visszafogott italfogyasztással.

A kalandvágyóbb magyarok többsége dalmáciai nyaralások turisztikai melléktermékeként, a nyáron bedugult horvátországi autópályákat elkerülendő tesz kiruccanást Bosznia-Hercegovinába. Akkor is csak aggodalmaskodva és – érthető – előítéletektől terhelten vág neki a lélekjelenlétet és vezetői tapasztalatot igénylő kanyargós hegyvidéki utaknak, amelyek főként Mostarba, a Csontváry-rajongók Mekkájába és Szarajevóba, a katasztrófaturisták Medinájába vezetnek. De mindig olyan tájakon át olyan területekre, amelyeken tizenhárom évvel ezelőtt civilek tízezrei estek áldozatul az európai századvég legnagyobb népirtásának.
Ám Bosznia-Hercegovina, ez a fiatal, mégis vénséges államalakulat nem csak azoknak kínál kimeríthetetlenül gazdag turisztikai lehetőségeket, akik szenvedélyesen szeretnek fotózkodni repesz lyuggatta házfalak vagy végeláthatatlan sírkertek előtt. A határainktól csupán néhány száz kilométerre fekvő, kultúrájában, reflexeiben, tájképeiben néha kontinensnyi távolságra, néha meg szomszédi közelségben fekvő világnak igen sok mondani- és mutatnivalója van a magyar látogatók számára. Ez magától értetődő, hiszen a XII. században magyar királyi fennhatósága alá vont boszniai területeken Árpád-házi uralkodóinkon túl többek között a hadakozó Anjouknak, Luxemburgi Zsigmondnak, Corvin Mátyásnak, majd a – vesztére – terjeszkedő Osztrák– Magyar Monarchiának is komoly hatalmi ambíciói voltak. S uralmuk (uralmunk) nem múlt el nyomtalanul sem az építészetben, sem a bosnyák emlékezetben.
Mi a horvát Peljesac-félsziget felől, a kihagyhatatlan Ston városka irányából vágtunk neki az útnak, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a kevéssé ismert ország még kevésbé ismert helyeit is felfedezzük. Mostarig, a mediterráneum határvidékéig a hegyi patak színű Neretva eleinte széles, majd egyre szűkülő, szurdokszerűvé váló völgyében kígyózik az országút. Roskadozó mandarinligetek, gránátalmakertek, szőlők kísérnek addig a városkáig – és kicsivel tovább –, amelyen a többség nyakát tekergetve robog át. Pedig Pocitelj sziklára épült vára, teraszos gyümölcsösei, művészi érzékre valló oszmán óvárosa, a hegyekre kúszó sikátorai, szikár minaretjei és óratornya láttán az ember úgy érzi, sok évszázaddal repült vissza az időben, egyenest a török kor közepébe vagy egy líraian hömpölygő Ivo Andric-regénybe. A várban rövid ideig Mátyás királyunk állomásoztatott helyőrséget, s bár abból az időszakból nem sokat őrzött meg az erődítmény, törökös építészeti elemeket rejtő, a Közel-Kelet várkultúráját is felidéző falai, öreg tornya meg a pompás neretvai panoráma miatt érdemes felkaptatni. Lefelé menet pedig gyönyörködni a polgárháborúban szétlőtt, mára szépen helyreállított, mértéktartóan díszített külsejű-belsejű dzsámiban, amelynek teraszán a telefonjával sétafikáló helybéli hodzsa minden napszakban kitűnő fotótémát biztosít.
Mostarban, mint a felkapott helyeken általában, kora reggel érdemes kimerítő sétát tenni, amikor az árusok még nem aggatták ki szörnyű szuvenírjeiket (az igen szép fémműves kávéskészletek, falitányérok általában a műhely belsejében találhatók, méghozzá elég borsos áron), amikor a zokni-szandálos japán turistacsoportok még nem özönlik el a Régi híd utcácskáit, és amikor a pára lassan felszáll a Neretváról, hogy néhány percre beburkolja a régi üzleti negyed, a csarsia, a hangulatos kisvendéglők és a szinte minden köztéri parkot ellepő muzulmán sírok környékét. A Csontváryt is magával ragadó híd, amelyet 1993-ban a horvát katonák – állítólag az érintett televíziós társasággal egyeztetve, mindenesetre három kameraállásból rögzítve – szétlőttek, ma, hála a magyar szakembereknek is, régi pompájában bűvöli el a csarsia bámészkodóit, illetve a meredek ívén átkapaszkodókat. Azt nem mondanánk, hogy az együttélés és a népek közötti barátság, közlekedés jelképeként, mert ha leszáll az éjszaka, a muzulmán bosnyák és a keresztény horvát negyed között megszűnik a forgalom. Innen nagyjából három óra autóút Szarajevó, ahol nem elegendő eltölteni egy-két napot, és ahová többször vissza kell menni, hogy az ember felfogja a felfoghatatlant: a két világ, a déli-keleti mozlim és az északi-nyugati monarchia találkozását. De nem érdemes átrobogni a magas hegyek között sem: Mostartól negyedórányira fekszik Blagaj, a Buna folyó forrásához tapadó kistelepülés. Aki kíváncsi a misztikus török– bosnyák dervisrendek világára, azt a parkolóból jó tízperces gyalogút vezeti a XVI. században épült blagaji tekijához és muszafirhanához, azaz kolostorhoz és vendégházhoz. A jó kétszáz méter magas sziklafal barlangjából fakad a Buna folyó; nem meglepő, hogy a rejtelmes szépségű és elmélkedésre-gyönyörködésre serkentő tájba a mostari mufti derviskolostort álmodott, amely a kor minden kényelmi eszközével: folyó vízzel, benti árnyékszékkel, kis házi hamammal, törökfürdővel el volt látva. Szívjuk be a frissen fakadó folyó illatát, együnk roston sült pisztrángot a szomszédos parti vendéglők egyikében, miután felhajtottunk egy kupica kitűnő bosnyák rakiját, azaz pálinkát – és legközelebb rávehetjük magunkat egy boszniai útra, akár Dalmácia nélkül is.
(Vége)