Mézes sziget, avagy Odüsszeusz kísértése

Túl kézenfekvő, túl „kitaposott”, túlságosan sok magyar utazik oda: évtizedeken át számtalan sznob és gyakorlatias érvet sorakoztattunk fel amellett, miért nem szükséges Horvátországba, a horvát tengerpartra utaznunk. Októberben végre rászántuk magunkat – csaknem megfutamodás és egy rejtelmes sziget katartikus felfedezése lett belőle.

Jó tudni: Magyarországról most már autópályán roboghatunk a Peljesac-félszigetig, itt felszállva a prapratnói kompra 45 percünkbe és 180 kunánkba kerül (két fő, egy személyautó) átérni Mljetre. (Kompinformációk: www.jadrolinija.hr.) Innen jó fél óra autózás Polaceig vagy Pomenáig, netán a tóparton fekvő, eldugott és gyönyörű Babine Kuceig, ahol érdemes panziókban, apartmanokban vagy a meglehetősen drága, de igényes és emberléptékű Hotel Odisejben szállást keresni. Mljeten korántsem olyan elrugaszkodottak az árak, mint a szárazföldön, utó- és előszezonban fejenként húsz euró alatt is lehet apartmant kapni. Ne felejtsük kiváltani a nemzeti park belépőjét (90 kuna/fő)!

A Horvátország-guruk szerint jó érzékkel kell megtalálni azokat a szelíden forró őszi napokat, amikor a mindent szemétdombbá változtató tömegturizmus megcsappan, de még elég jó az idő ahhoz, hogy a hozzánk minden tekintetben oly közeli délszláv mediterráneum megmutassa teljes pompáját. Nos, mi még a legmelegebb őszi napokon is megborzongunk azoktól a külhoni helyektől, ahol a pincér, a panziós vagy a bóvliárus magyar szavakkal kedveskedik magyar vendégeinek (lásd Tunézia, a török Riviéra vagy Görögország kevésbé szerencsésebb partvidékeit), mégis abban bíztunk, hogy Trogir-Trau, Split-Spalato vagy Dubrovnik-Raguza októberre kiheveri a nyári embercunamit.
Hát nem heverte ki. Bár a szezonban túlzsúfolt autópályákon most órákig utazhatunk egymagunkban, és a népszerű városkák vendéglátói esküdöznek, hogy a tereket, kávézókat, templomokat elözönlő spanyol és német turistacsoportok csak átutazóban vannak, és délután már békés magányban sétálgathatunk, mondjuk Trau sikátoraiban – Trogirban elvékonyodik, Dubrovnikban pedig elszakad a cérna. (Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy már induláskor sem volt túl erős az a cérna…) A IV. Béla királyunknak is menedéket adó, a világörökség részévé avatott (jelentsen ez bármit is), tengeren lebegő kisváros nekünk olyan, mint a török Antalya legrosszabb pillanataiban: lökdösődő, ideges turisták, fülsiketítő hangzavar, dugó a néhány autóval is járható utcában, szálláslehetőség a drága óvárosban, vagy a reggel héttől dübörgő hajógyár és a forgalmas országút közé ékelt apartmanokban. A csodás Dubrovnikba a hatalmas tengerjárók ontják nap mint nap a nemzetközi tömeget, hogy csak alkonyatkor, a városfal tetején lehessen nyugalmat találni. A mindent bepiszkoló, földre rántó, leegyszerűsítő és semmitmondóvá tevő profán tombolás nem teszi lehetővé, hogy az árnyékban rejtőzőt és az elfeledettet kereső utazók lélegzethez jussanak a dalmát tengerpart felkapott városaiban.
Ha csendre vágyunk, szálljunk partra a távolabbi Mljet-szigeten – kapunk tanácsot dubrovniki szállásadónktól. A világért se menjünk Mljetre, mert ott nem lehet vízisízni, és nincs egy normális szórakozóhely – vési eszünkbe trogiri szállásadónk, úgyhogy az első komppal hanyatt-homlok menekülünk délről északnyugatra, hogy ráleljünk arra a helyre, ahol Odüsszeusz is hajótörést szenvedett, s ahonnan lenyűgözve, Kalüpszó nimfa által rabul ejtve hét esztendeig nem tudott szabadulni.
Dubrovnikból csaknem háromórás hajóút visz Sobra kikötőjébe. Ez a három óra ajándék: az első nyugodt időszak, amióta betettük a lábunkat Horvátországba. Ez a nyugalom aztán tíz napig nem szakad meg egyetlen diszharmonikus pillanatra sem, amíg újra hajóra nem szállunk a szárazföld felé. Aki Sobrában a kompból kiszállva, majd autójába ülve nekivág az alig negyven kilométer hosszú és legfeljebb három kilométer széles szigetnek, annak az első kilométereken elakad a lélegzete. Végtelen píneaerdők, jugoszláv Winnetou-filmekbe (Gojko Miticcsel) illő vad tájak, parányi öblökben rejtőző halászfalvak és sós gyantaszag: ez Mljet, az ókori Melitta, a „mézes sziget”, amely olyan zabolátlan és rejtelmes, amilyennek egy évezredek óta természetimádó rítusokat megőrző menedékhelynek lennie kell.
Mi a sziget északnyugati csücskébe tartunk, amely nemzeti parkként sűrítetten mutatja meg azt, ami Mljet lényege. Két hídfőállása van ennek a mesébe illő vidéknek: Polace falu, amely vízparton magasodó római palotaromjáról kapta a nevét, és amelyet érdemes minden hajnalhasadáskor felkeresni, hogy a dombtetőről lepillantva a tükörsima vizű öbölre homéroszi eposzban érezzük magunkat, és megértsük a „rózsaujjú hajnal” állandó jelző valódi értelmét. A másik hídfőállás Pomena, ez a leginkább egyetlen terpeszkedő szállodából (Hotel Odisej, meglepő módon) és néhány vendéglőből álló település, amely kitűnő kiindulási pont Mljet csodájának, a Kis-(Malo-) és Nagy-tónak (Veliko-jezero) a felkereséséhez. Tizenöt perc séta, aztán egy szempillantás alatt felmérhetjük, miért választhatta az amerikai Time magazin a világ legszebb tíz szigete közé Mljetet. A tengerrel szűk csatornán összeköttetésben lévő két tóba dagálykor sós víz ömlik, apálykor édesvíz áramlik ki onnan – ennek köszönhetően a tavak sótartalma alacsonyabb a tengerénél, viszont hőfokuk mindig legalább 2-3 fokkal magasabb. Kenuzhatunk, búvárkodhatunk a tavakon, felkereshetjük a szigetet a szigeten, azaz Sv. Mariját, amelyen Benedek rendi kolostor épült a római, a görög és a ki tudja, miféle prehisztorikus imahelyekre. Napokig túrázhatunk a tavak környékén, hogy csak elvadult kecskenyájakba vagy kíváncsi, de félénk indiai mongúzokba botolhatunk (utóbbiak irtották ki a sziget veszedelmes mérgeskígyó-állományát), miközben átélhetjük az ősi, a romlatlan, a végtelen és rabul ejtő mediterráneumot.
(Folytatjuk)