A szarajevóiak évente kétszer emlékeznek meg a magyar történelemről: március 15-én és október 23-án himnuszt énekel, szaval az a néhány helybéli magyar, aki nem széledt szét a háború után. Az ostrom alatt négyszázan gyűltek össze ezeken a napokon – ma alig tucatnyian, többségük nem beszél anyanyelvén. Az ünnepségek alföldi, erdélyi néptáncait bosnyák kislányok járják el, mert magyar fiatalság erre már nem kapható. Nemrég még a lemorzsolódás ellenére is méltó megemlékezéseket tarthattak, amelyeken részt vettek a butmiri Eufor-tábor magyar katonái, illetve az Eupolice (EUPM) magyar rendőrei is, s képviseltette magát szarajevói nagykövetségünk. Ez ma sem változott, ám az Illyés Közalapítvány felszámolása után nemigen maradt olyan anyaországi szervezet, amely támogatni tudná a szarajevói magyarok rendezvényeit. Idén már nem volt ünnepség, csupán baráti öszszejövetel – és a helyzet csak rosszabb lesz.
Pedig akkor tűnt a legjobbnak, amikor a legrosszabb volt.
– Nem éltük volna túl a háborút, ha nem alakítjuk meg a magyar szervezetet – mondja Muratovics Irma, a Szarajevói Magyar Polgárok Egyesületének elnök asszonya. – Muszáj volt valahová tartozni, azért is szerveződött az ostrom idején annyi kisebbségi egyesület. Mivel édesanyám bosnyák, apám vajdasági magyar, s a férjem is kevert házasságból származik – egyik nagyapja szerb, másik ágon a nagyanyja horvát, az apja bosnyák –, lett volna lehetőségünk más kisebbségi közösségekben. De amikor kitört a háború, csak azt sajnáltam, hogy zsidó nincs a családban. Nekik rengeteg segélycsomag jött. Az ő konvojaik jutottak be a legkönnyebben a blokád alatt tartott városba.
– Amikor az utcákat járva toborozni kezdtük az egyesületet, és körbetelefonáltuk a magyar hangzású neveket, olyan sokan jelentkeztek, anynyian akartak magyarok lenni, hogy az hihetetlen – teszi hozzá Pasic-Juhász Éva, a szarajevói állatorvosi egyetem tanára, aki az 1992 és ’96 között pusztító háború idején az egyesület elnöke volt. – Komoly gondot jelentett, hogy kiszűrjük azokat, akik nem voltak magyar kötődésűek, csak a segélyek miatt akartak hozzánk csatlakozni.
Aki nem kapott segélyt, az éhen halt – ez volt a szarajevói ostrom egyszeregye. Nem lehetett abszurditástól mentes, amikor az önszerveződő civil egyesülethez jelentkezők belépési és igazoló papírokat töltöttek ki a rommá lőtt irodákban. A mostani elnök, Muratovics Irma azonban nem volt szemtanúja mindennek, mert furcsamód épp optimizmusa szakította el hosszú időre Szarajevótól és a családjától. Kilencvenkettő tavaszán még ő sem hitte el, hogy Bosznia nemzetei fegyvert emelnek egymásra.
„Európa Jeruzsáleme”, ahol egymástól ugrásnyira megtalálható ősi pravoszláv szentély, szefárd zsinagóga, római katolikus katedrális, szunnita mecset, és ahol a harangszó olykor összefonódik a müezzin énekével; a legnyugatibb oszmán nagyváros, amelyben a hatalmát hirdető Monarchia eklektikus építészete hozzátapad a török csarsia, a nyüzsgő bazár apró boltjaihoz és csevapfüstös fogadóihoz – nos, ez az egyedülálló euroottomán település kontinensünk egyik legéletképesebb fővárosa. Szarajevó elszántságát mutatja a kitörő életvágy egy évtizeddel az öldöklés után, vagy az, hogy Európában egyedüliként nem engedték be a McDonald’sot. Bár a szemhatárt muzulmán temetők keretezik, és a szélesebb utcákban most is láthatók a „szarajevói piros rózsák”, azaz a mesterlövészek által agyonlőtt vagy tüzérségi tűzben elpusztult emberek vérének foltjai piros festékkel kiöntve – a csarsia sikátoraiban ma a legújabb divat szerint öltözött, kihívó viseletű nők, viháncoló fejkendős lánycsoportok és elegáns férfiak korzózó tömegei hömpölyögnek, az éttermek esténként zsúfolásig teltek, s az üzletekben nyugati áruk tömkelege.
Más kérdés, mi rejtőzik a pezsgő felszín alatt. A fiatal és megosztott államalakulatot ma is gyötrik a nemzetiségi ellentétek és az etnikai tisztogatások rémképei: a közigazgatásilag egységes északi, szerb entitás, a Szerb Köztársaság és a déli, bosnyák–horvát entitás, az ország területének 51 százalékát kitevő Bosznia-hercegovinai Föderáció ma is nemzetközi ellenőrzés alatt áll, mert mindkét fél úgy érzi, hogy további törlesztenivalója van. A népszámlálástól és egyéb etnikai elemzésektől minden fél óvakodik, egy 2000-es adat szerint annyi azért tudható, hogy Bosznia-Hercegovina lakosságának csaknem fele bosnyák, 37 százaléka szerb, 14 százaléka horvát, utóbbiak elsősorban a Horvátországgal határos hercegovinai területeken élnek. De szakadatlan harc folyik az etnikai megnevezések körül is. Hiszen a boszniai nem feltétlenül bosnyák. S noha a nyelv „közös”, egy bosnyákot már első mondatáról megismer egy boszniai.
Másfelől katasztrofális a fél magyarországnyi állam gazdasági helyzete is: a munkanélküliség egyes adatok szerint eléri a 45 százalékot, amit csak a szürkegazdaság csökkenthet 25–30 százalékra. Nem csoda, ha Szarajevóban hemzsegnek a prédára leső nyugati vállalatok: a bankszektorban az osztrákok nyomulnak, de nagy erőkkel vannak jelen a piacon a horvátok és a szlovének is. Szakértők szerint hazánknak is volna keresnivalója itt, hiszen az energiaszektor befektetőkre vár, és mi ebben az ágazatban jelentős szakértelemmel rendelkezünk. Nem beszélve arról, hogy a háborús menekültek befogadása miatt Magyarországról elsősorban pozitív kép él a bosnyákokban – míg a magyarokban egy veszedelmesen kaotikus ország rémképe, ahová nem érdemes befektetni. Ehelyett továbbra is a Vajdaság az elsődleges gazdasági-stratégiai célpontunk a volt Jugoszlávia területén. Úgy tetszik, a magyarországi vállalatok nem szívesen települnek olyan országba, amelynek csak a fővárosa több mint 12 ezer lelket vesztett, 50 ezer sebesültet, és amelynek lakossága 65 százalékkal csökkent a háború alatt.
Muratovics Irmának volt választása, ha nem ő döntött is végül: 1992 tavaszán felkapta kisgyerekét, és az első gyermekkonvojjal elhagyta Szarajevót. Bár akkor már egyre hevesebbé váltak a tüntetések, nem hitt abban, hogy az események elfajulhatnak: csak a nyugodt Topolyára igyekezett a délvidéki nagymamához, hogy átvészeljék ezt a néhány zaklatott hetet. A hetekből csaknem négy év lett: 1995 végéig nem találkozhatott férjével, édesanyjával, öccsével, akik Szarajevóban rekedtek, amikor bezárult a szerb blokád a város körül. Kapcsolata alig volt velük: a levelek hónapokig utaztak, egyedül a rádióamatőrök segítettek a kommunikációban. Otthonukat védő férjéről csak néha kapott hírt: hogy a jugoszláv hadsereg kiürített laktanyájából elhozta a katonai lexikonokat, s miután átböngészte őket, néhány hét múlva már a tiszteket oktatta; vagy hogy a legutóbbi akcióban „tízcsevapnyit kilőttek a vádlijából” – de egyéb baja nem esett.
– Senki nem hitte el, hogy Szarajevóban háború lesz – ismétli Muratovics Irma. – Lakótelepi házban laktunk, mindegyik emeleten éltek horvátok, szerbek, muzulmánok. S amikor már lőttek az utcákon, a szomszédok nálunk akkor sem fordultak egymás ellen. Van egy régi fényképem: nagyapámat mutatja egy összejövetelen, körülötte a Monarchia katonái és muzulmán öltözetű férfiak, nők. Az együttélés bennük volt. Anyám mesélte, hogy gyerekkorában a muzulmánok sok helyen festett tojást is tartottak házukban, mert húsvétkor kaptak a szomszédoktól. És a szerbek ugyanúgy megtisztelték a bajrámot, a muzulmánok vallásos ünnepeit – a szomszédság, a szomszéd tisztelete nagyon fontos Boszniában.
Mint Muratovics Irma mondja, talán ezzel a dilemmával magyarázható, hogy a háború nyitányakor sok szerb elhagyta Szarajevót. Akik tudták, mi történhet. A jugoszláv katonaság kifejezetten készült a hadviselésre, amit többek között egy délvidéki származású magyar kiskatonától tudott meg a gyógyszerész asszony: 1991 végén már vitték föl a bakákat a város fölötti hegyekbe, hogy kiképezzék a szerb civileket a lövegek használatára.
– A verbuválásuk papír nélkül ment. Telefonon riadóztatták egymást – magyarázza Irma asszony. – Egyik reggel a szerb területen, Palén élő bosnyák kollégám azt mondja: „Nagy baj lesz, tudod, mi történt? Este kinéztem az utcára, és a szomszéd házban gyertyát láttam az ablakban. Azt gondoltam, valamilyen szerb ünnep van.” Mint jó szomszéd persze a kollégám is kitett egy gyertyát. Másnap reggel munkába indulván kinyitotta az ajtót, s megbotlott egy zsákban. Tele volt fegyverrel. A gyertya volt a jel. A várost védő bosnyák katonaságnak meg alig volt valamije, egy puskára három-négy ember jutott.
A fiatalasszony minden követ megmozgatott, hogy visszajusson a körbezárt városba – különösen azután, hogy tragikus balesetben elveszítette kisfiát és édesapját. De szinte lehetetlen vállalkozás volt jugoszláv útlevéllel átevickélni Horvátországon, a szerbek uralta területeken pedig pontosan tudták, ki melyik oldalon áll. Ugyanis még a háború kezdetén összegyűjtötték és elszállították a diplomákat Paléba, így a személyi adatok alapján később nem okozott gondot levadászni a bosnyák értelmiséget. Végül Irma édesanyjának 1994-ben sikerült elhagynia Szarajevót, elvergődnie Budapestre, ott találkoztak, átvette papírjait, majd Zágrábban, a bosznia-hercegovinai követségen engedélyt kért lánya számára az országba lépésre Horvátországon keresztül. Így lett a háromszázból ezer kilométeres út a darabokra tört Jugoszláviában.
– Amikor megérkeztünk Szarajevó határába, az alagúthoz, amelyen keresztül jött és ment ki az élet a városból, akkor jelentették be a daytoni szerződés aláírását és az ENSZ által ellenőrzött kék utak megnyitását – idézi fel Muratovics Irma. – Ott aludtunk a buszon, hogy másnap induljunk be. Amikor megálltunk este 11-kor egy háznál, bekopogott hozzánk egy idősebb bosnyák férfi. Kávét hozott. Akkoriban Szarajevóban egy kiló kávé 500 márkát ért. Nagy fazékkal kínált körbe, mondván, messzi útról jöttetek, biztos jólesik. Akkor már tudtam, otthon vagyok.
– Itt sosem verték a magyarokat. Ami ért bennünket, úgy ért, mint bármelyik embert. Mi is vonzottuk a bajt… – folytatja Pasic-Juhász Éva komor dicsekvéssel a szarajevói állatorvosi egyetem tantermében. – A kijárási tilalom este tíztől ötig tartott az ostrom alatt. Mivel nagyon nehéz volt az élet, és minden percet be kellett osztani, nekem volt egy pszichikai gyógymódom. Keddenként kijelentettem a férjemnek: te hazamész, vigyázol a gyerekre, én járkálok. Ilyenkor meglátogattam az ismerősöket. Rendszeresen a kijárási tilalom idején vágtunk neki barátnőmmel, nem volt se rádió, se televízió, se autóforgalom, sötétben az egész város – és milyen a csend ilyenkor… Három-négy kilométert gyalogoltunk, magyarul jócskán mondtuk, teljes hangerővel, s akkor leállítottak bennünket a járőrök, ám soha nem jutott eszükbe, hogy letartóztassanak bennünket. A férjem nagyon féltett, de én azt hajtogattam neki: nekem édes mindegy, hol vagyok bezárva: a fogdában vagy öt négyzetkilométeren. A katonák soha nem szidtak le bennünket. Jaj, magyarok, hát mit csináltok, miért nem mentek el, már mindenki továbbállt! – ez volt a legcsúnyább kérdésük.
Míg a félig magyar családból származó Muratovics Irma, a magyar közösség mostani elnöke Szarajevóból kizárva volt kénytelen elszenvedni a háborús éveket, és éppen e kirekesztettséget átélve fölfedezni jugoszláv énje alatt a magyar azonosságtudatot, addig a színmagyar délvidéki családból származó Pasic-Juhász Éva, a korábbi elnök Szarajevóba bezárva, önvédő közösséget teremtve élte át újra és újra magyarságát. A tanárnő szerint azonban a háborús szükséghelyzet mindent felforgatott és újrarendezett: például ezzel magyarázható fia kétnyelvűsége is.
– Fiam négy-öt éves koráig jobban beszélt magyarul. Aztán lebombázták a házunkat, én bútoraimat tüzeltem el, hogy meg ne fagyjunk a romok között. Végül átköltöztünk telelni egy barátunk modern lakásába. Nappalijukban élt egy bosnyák család két gyerekkel, a hálószobában horvát család szintén két gyerekkel, a gyerekszobában meg én a fiammal. Az öt kicsivel én foglalkoztam, a tanító néni csak kedden és pénteken járt ki hozzánk. Úgyhogy muszáj volt olyan nyelven beszélnem, amelyiket mindegyikük megérti. Így tolódott el a fiam nyelvhasználata a szláv irányába.
Éva tavaly elküldte a fiatalembert egy évre a budapesti Balassi Intézetbe. Ám mivel a hazai felsőfokú iskolákba állami érettségi a beiratkozás alapja, itt megfeneklett a továbbtanulása. A magyar nyelvet törve képtelenség egy év alatt elsajátítani négy év gimnáziumi anyagát. Úgyhogy a fiú most visszajött Szarajevóba – s megint Magyarországra készül.
– Könnyű Magyarországot szeretni, amikor húsz napra elmegyünk oda nyaralni – magyarázza Pasic-Juhász Éva. – De a fiam ott élt, s látta az anyaország jó és rossz oldalát is, és ő ott akar maradni. Annak ellenére, hogy egyelőre nincs esélye továbblépni boszniai érettségijével. Ha lenne negyven ilyen magyar gyerek, akkor ki lehetne alakítani a Magyarországon tanulás rendszerét, akár a nagykövetség segítségével. De egyetlen főért nem változtatják meg a szabályokat. És a szarajevói magyar közösségben következő gyerek jó, ha hat-hét év múlva lesz.
– Irma gyermeke tud magyarul?
– Sajnos nem. Abban az időszakban, amikor kicsi volt, sokat dolgoztam, keveset beszéltem vele magyarul, és neki már nem volt lehetősége arra, mint nekem, hogy utazzon a nagymamához, rokonsághoz magyarul tanulni – felel Muratovics Irma. – Mióta az egyesületben vagyok, szinte minden évben kitalálunk olyan tábort, hogy az itteni gyerekek bő egy hétre Magyarországra látogathassanak. De ez túl kevés. A nagy siker az volt, hogy ezekben a gyerekekben felébresztettük az akaratot a magyarul tanulásra. Az én fiam most elemi iskolába jár, és azon gondolkozom, hogy Magyarországon írassam be középiskolába, mondjuk horvát gimnáziumba Pesten vagy Pécsen. Ott nem lennének nyelvi gondjai. Csak hát nem könynyű egyetlen gyerekünket ilyen meszszire elküldeni.
Szarajevóban 1996-ban, az ostrom végén a négyszáz magyarból negyven fiatal ember volt. Ha ma is ilyen volna a helyzet, Pasic-Juhász Éva szerint az európai globalizációs tendenciák megoldanák az itteni magyar közösség problémáját. Csakhogy a háború után rengeteg magyar elhagyta Bosznia-Hercegovinát abban a pillanatban, amikor el lehetett adni a lakást – még utazótáskát sem vittek, csak nejlonzacskóba dobtak néhány ruhadarabot, és irány Nyugat-Európa vagy a tengerentúl. Úgyhogy a kilencvenes évek közepén a szarajevói magyarok egyesülete idős emberek gyülekezetévé vált. Csak ők maradtak itt, hogy vigyázzanak gyerekeik vagyonára. Aztán a szülők is eladták, amit csak lehetett, és követték gyermekeiket. Az „őshonos”, azaz a Monarchia korában idetelepedett hivatalnokcsaládokból származó magyarok maradtak, de ők javarészt elszlávosodtak, igaz, katolikus hitüket megőrizték; ám összességében csak emlékeik vannak arról, hogy volt valaki a családban, aki hajdan tudott magyarul, és a Rózsadombon született.
– Az utóbbi három évben akkora a személyi leépülés a magyar közösségben – sóhajt Pasic-Juhász Éva –, hogy már nem látom problémának a gyerekproblémát. Szarajevóban ugyanis nem lesz harmadik nemzedék.
Neve elhallgatását kérő diplomáciai forrásunk szerint tudatosítani kell, hogy a szarajevói magyar közösség – ellentétben például a dél-erdélyivel – nem szórványmagyarság, hanem inkább instabillá vált diaszpóra. Mondhatjuk úgy is, hogy a végóráját élő maradék. Ezért fel kell tenni a kérdést, hogy ilyen formában van-e létjogosultsága szervezetüknek, amikor taglétszámuk alapján lehetetlen fennmaradniuk. A délvidéki utánpótlás megszűnt, Szarajevó még most is rosszul csengő név, az állatorvosi egyetem négy évfolyamában ma már mindössze négy magyar diák tanul. Forrásunk szerint ideje volna elgondolkodni azon is, hogy nem szükségszerű-e magyar–boszniai baráti társasággá átalakítani a Szarajevói Magyar Polgárok Egyesületét – így toborozva tagokat.
– Óriási volt a nyomás 1994-ben, több ezer tagja lehetett volna a magyar egyesületnek – mondja Pasic-Juhász Éva –, amit mi, a vezetőség természetesen nem vállaltunk, mert nem bírtunk annyi emberi gonddal megküzdeni. Sajnos ragaszkodtunk ahhoz, hogy igenis legyen magyar a jelentkező. Pedig a nacionalizmust elvetők többsége – mindegy, hogy horvát, szerb vagy bosnyák – a magyar egyesülethez akart tartozni. Csak akkor nem magyar, hanem magyar–boszniai baráti társaságnak neveztük volna magunkat. S megnyertük volna a bosnyákok rokonszenvét, amelyet amúgy is tápláltak a menekülteket befogadó Magyarországgal kapcsolatban. Ezt elmulasztottuk… De még most is ebben látom a jövőt. Csak akkor megint jön a csapda: ha nem tartozunk közvetlenül az anyaországhoz, a minimális támogatást is elveszítjük, és pénz nélkül megszűnünk létezni. Ha nem alakulunk át, akkor meg tagság nélkül szűnünk meg létezni.
Bár törvény szerint a bosznia-hercegovinai önkormányzatoknak biztosítaniuk kell az anyagi forrást a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítéséhez, ez írott malaszt, és ha nincs anyaországi támogatás, semmi esélye nem marad az összezsugorodott szarajevói magyar egyesületnek. Vészharangot sem kell kongatniuk: néhány hónapja voltak kénytelenek föladni klubhelyiségüket, mert nem volt erejük finanszírozni a havi 300 eurós rezsiköltséget. Így otthon nélkül maradt a szervezet. A jobb helyzetben lévő – mert állami támogatásban részesülő – Banja Luka-i magyar egyesülettel közösen adnak ki évente lapot, az Új Dobost – ehhez a nyomtatót meg a digitális fényképezőgépet a butmiri tábor magyar katonái dobták össze, ahogy ők segítik ki buszokkal is az éves magyarországi táborozásban a szarajevóiakat. Irodabútort, anyagi és szellemi támogatást, az ünnepségekhez bort a nagykövetségtől kaptak.
Mi volna a megoldás? Diplomáciai forrásunk szerint a civil kapcsolatok erősítése: Boszniában mindenki hozzá van szokva ahhoz, hogy külföldről várjon segítséget. Muratovics Irma úgy véli, lendítene anyagi helyzetükön a rendszeres támogatás, közérzetükön a kettős állampolgárság:
– Nem azért, hogy Magyarországra költözzünk, hanem nagyon roszszulesik, hogy aki magyarnak érzi magát, és megtesz mindent, hogy fenntartsa a magyarságot itt, Boszniában, annak össze kell szednie száz papírt, amikor el kell utaznia Magyarországra – ami keserves is, sértő is.
– Ha valami csoda folytán helyzetük megszilárdulna, milyen eredményt érhetne el a maroknyi szarajevói magyar közösség?
– Nem veszne el a magyarság a gyerekekben – mondja Muratovics Irma. – Megéreznék a magyar vért, amely bennük van.
Vége
Szarajevó magyar vonatkozású emlékeiről
összeállítást közlünk a vasárnapi Képeslapban
origo.hu
Orbán Viktor: Megjelent az erőszak a magyar politikában
