Infláció és foglalkoztatás: végtelenített lánc

Magyarországon a rendszerváltás után több mint egy évtized kellett ahhoz, hogy a reálbérek utolérjék magukat. 1990-ben a nettó nemzetgazdasági átlagbér egy főre vetítve és havonta 10 108 forint volt. 2008-ban ennek 12,07-szerese, vagyis 122 047 forint. A fogyasztói árindex növekedése ugyanebben az időszakban kisebb volt, az áremelkedés 9,9-szeres értéket mutatott. Mondhatjuk, hogy kétségkívül az inflációt meghaladó bérnövekedés következett be, vagyis reálbér-növekedés történt. Ennek a mértéke 23 százalék. Ez az adat a két időpont végpontja közötti növekedést jelenti. Az első tíz évben ugyanis a bérnövekedés elmaradt az árnövekedéstől. Az első tízéves időszak egészét reálbércsökkenés jellemezte. Csak 2000 után haladta meg a bérek növekedése a fogyasztói árak növekedését.
A lakosság anyagi helyzetéről tisztább képet adna, ha azt mérnénk, mennyi volt az adott időszakban elszenvedett reálbérveszteségeknek és -nyereségeknek az egyenlege. Képzeljük csak el, mennyivel stabilabb azoknak a nyugati háztartásoknak a helyzete, amelyekben ilyen átalakulási válság miatti reálbér-visszaesés nem volt, s minden évben folyamatosan tudtak bérükből félretenni, megtakarítani, vagyont képezni. Európában a megtakarítás átlagosan a rendelkezésre álló jövedelem tíz százaléka. Mi is megtakarítunk – a kevésből –, mert folyton aggódunk jövőnkért. Még így is annyi volt a hazai megtakarítás, amennyi a beáramló külföldi tőke nagysága… Kár, hogy ezt nem tudtuk a termelőszektorok felé irányítani. Nagyrészt elvitte a lakásfinanszírozás. Még a költségvetés hiányának fedezésére is alig jutott belőle. Normális európai gazdaságban pedig ez utóbbit belső forrásból fedezik. De hát mi nem tartozunk ezen országok közé.
Ugyanebben a vizsgált időszakban, tehát a rendszerváltozástól 2008-ig Magyarországon az egy főre jutó GDP növekedése 13,2-szeres volt, 200 ezer forintról 2 637 000 forintra nőtt. A GDP, a megtermelt jövedelem növekedése tehát 9,2 százalékkal meghaladta a bérek növekedését. A munkavállalók ennek értelmében a megtermelt jövedelemből kisebb arányban részesednek, mint az időszak elején. Ahhoz, hogy az osztozkodásban azt az arányt elérjék, ami a rendszerváltás előtti szint volt, ahhoz bizony 9,2 százalékkal kellene emelni a nettó nemzetgazdasági átlagbért, vagyis 122 047 forint helyett 133 239 forintot kellene átlagban kapnia a munkavállalóknak. A különbség havonta 11 192 forint, ami éves szinten 134 307 forintnak felel meg. Ez több, mint a jelenlegi egyhavi nettó átlagbér. Nem kell ehhez több kommentár… De ez még nem minden.
Mivel 1990-ben a foglalkoztatottaknak a száma 4,2 millió volt, 2008-ban pedig 3,9, vagyis hét százalékkal kevesebben dolgoztak, mint korábban, ezt a 133 239 forintos kalkulált átlagbért még osztani kellene 0,93-mal. Így kapnánk meg a lakosság egészére azt az osztozkodási arányt, amely a rendszerváltozás évében érvényes volt. Végül is, ha kevesebben dolgoznak is, meg kell élniük a családoknak. A munkavállalóknak a jelenlegi szinten még egy 13. és egy 14. havi fizetés is járna, vagy a béreket 17,5 százalékkal kellene megemelni ahhoz, hogy visszaálljon az eredeti arány a megtermelt jövedelmen való osztozkodásban.
Ma a munkajövedelem csak töredéke a nyugat-európainak: egynegyede, egyötöde.
Hogyan lehet ebből megtakarítani? Rengeteg olyan kényszerfoglalkoztató kisvállalkozás van, ahol éppen csak a bérek kitermelésére képesek, tehát ezekből is kevés hazai tőke képződik. A tőkevonzó képességünkhöz viszont a közép- és nagy vállalatoknál „nem szabad” emelni a béreket, hacsak nem nő a termelékenység. A termelékenység a külföldi tulajdonú vállalatoknál nő. Ők keveset foglalkoztatnak befektetett tőkéjükhöz képest. A hazai tulajdonú vállalatok alacsony termelékenységgel dolgoznak. Bár arányuk felét teszi ki az összes tőkének, a foglalkoztatottaknak 80 százalékát a hazai vállalkozások adják.
A foglalkoztatáshoz tőke kell, s ha hazai nincs, akkor külföldi kell. Vagyis egy végtelenített láncon vagyunk, amelyben mindig a nyugatihoz képest alacsony bérek mellett, tőkeimportra kell berendezkednünk. Annál is inkább, hiszen a termelés kihelyezésére a feltörekvő ázsiai országok, így mindenekelőtt Kína is bejelentkezett. Tőkevonzó versenyképességünket tehát semmiképp nem kockáztathatjuk…
Ma Európában a foglalkoztatási problémák széles körben jelentkeznek. Természetesen a válság nagyban hozzájárul a 2009-es adatok alakulásához. A dolgok gyökere azonban oda nyúlik vissza, hogy a Kínába kihelyezett termelés fölöslegessé tette a hazai bővítéseket, szűkítette a fejlett országokban a munkaerő-keresletet, de ezek a kihelyezett vállalkozások az európai telephelyű cégek exportpiacait is lenyúlják, így még a meglévő hazai termelés foglalkoztatási igényeit is mérsékelik. A globalizáció mindenképpen növelte a foglalkoztatás gondjait Európában.
A magyar vezetés sokáig büszke volt alacsony munkanélküliségi mutatóinkra. Jelentjük, utolértük e téren Európát. A bérekben és hazai tőkeképződésben azonban még messze vagyunk tőle. S bár a nemzetközi válság mindnyájunk helyzetét nehezíti, a miénket különösen. Alaposan végig kell gondolnunk, mit vétett a gazdaságpolitika e téren, és mit tehet majd a jövőben a helyzet javítása érdekében. Az állam nem egy vállalat, amelyben a bérköltségek minimalizálása a feladat. Az állam szerepéhez hozzátartozik, hogy polgárai számára a munkalehetőséget elősegítse. Ne vegye át természetesen a teljes felelősséget: ez a piaci szereplők feladata. De hogy segítséget kell ebben nyújtania, az biztos.

A szerzők közgazdászok