Kapros káposzta

K a r á c s o n y i k ö n y v e s h á z

Pontosítás. A múlt heti Könyvesház oldalunk illusztrációja alá technikai okokból téves szöveg került. A kép Szent László király küzdelmét ábrázolja a szepességi Kakaslomnic templomának XIV. századi falképén.

Hogy irodalmunk egyik legmegrázóbb és legpompásabb alkotása, amely Kazinczytól Adyn, Juhász Gyulán, Kosztolányin át a kortárs írókig, így Fehér Béláig a nagyok vonatkoztatási pontjává vált – ez közismert tény. Hogy irodalmi nyelvünknek a természetesség, az egyszerűség, a székely csavarosság és humor példáját adta – az őszinte beszédét –, az írói magatartásformák között pedig meghonosította a csorbíthatatlan hűség, az önsanyargató honvágy és hazaszeretet példáját – ezt sem kell külön magyarázni. Hogy II. Rákóczi Ferenc legodaadóbb szolgája, az „utolsó bujdosó”, aki körül lassan elfogyott a kuruc emigráció, és akit legutoljára szólított magához az Úr, most is jeltelen sírban nyugszik valahol Rodostó (Tekirdag) földjében – ezt talán már kevesebben tudják, de művelődéstörténetünkben ez sem példa nélküli.
Valamit azonban a mai napig nem tudhat senki: hogyan keveredett haza Törökországból az a vaskos levélköteg, amely nélkül ma másképp hangzanának Tamási Áron vagy Sütő András sorai. Mégpedig azért nem, mert Mikes Kelemen Törökországi leveleinek első kiadása voltaképpen szamizdat volt. Aki megmentette a kéziratot, csaknem egy évszázaddal a Rákóczi-szabadságharc kitörése után is jobbnak látta, ha névtelen marad; aki pedig nyomdába adta, remeghetett, hogy a Habsburgok cenzorai a tiltott vagy a tűrt kategóriába sorolják-e Mikest.
A számtalan módon mesélt kézirat-odisszeák abban megegyeznek, hogy legalább olyan kalandos volt a hazaút, mint amilyen a szerző keletre „csángálása”. Egyes nézetek szerint a Vas vármegyei Tarcsán elhunyt magyar származású, emigráns francia generális, Francois de Tott (Tóth Ferenc) hozhatta Magyarországra a leveleket, s juttathatta el Szombathelyre az „ékesszólás tanítójának”, Kultsár Istvánnak, aki Siess Antal József nyomdájában napvilágra is hozta a kézbe illő kis kötetet. Másik elképzelés szerint a boszniai Travnik pasájának udvari magyarja, bizonyos Mészáros szerezte meg a kéziratot Rákóczi Ferenc ősz szolgájától, mely bécsi magyar szerkesztők közvetítésével kötött ki Szombathelyen.
Így vagy úgy: a nyugat-magyarországi városka bátor és elkötelezett tanára 1794-ben útjára indította a XIX. és a XX. század bestsellerét, „mellyekben A IIdik Rákótzi Ferentz Fejedelemmel Bújdosó Magyarok’ Történetei más egyébb emlékezetes dolgokkal eggyütt barátságossan eléadatnak”. Igaz, olyan első kiadásban, melyben a 304. oldalt a 350. követi, és amely magán viseli a budai cenzor szigorának nyomait. De a szöveg máskülönben hiánytalan, kitűnően olvasható. Nos, ezt a könyvet jelentette meg a napokban hasonmás kiadásban, három tanulmány kíséretében az egri Líceum Kiadó az Eszterházy Károly Főiskola könyvtárában őrzött, tulajdonosi bejegyzéseket őrző példány alapján. S hogy miért kell – túl az irodalom- és történelemszereteten – ma, a villámgyors e-mailek korában is Mikest olvasni és olvastatni (!) a diákokkal? A választ koroktól függetlenül adja meg maga a zágoni levelező: „Csak azért is azt mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és tejfellel béboríttatott káposzta, amely távulról úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüst fedelet, alatta drága füet lehet találni.”
(Mikes Kelemen: Törökországi levelek. Líceum Kiadó, Eger, 2009. Ára: 9960 forint)