Marosvásárhelyről, tiszta lappal

Az alig egy hete véget ért kortárs drámafesztivál egyik különös eseménye volt a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a bukaresti dramAcum közös vendégjátéka, a 20/20. Az 1990-es marosvásárhelyi eseményeket dolgozták fel az író-rendező irányításával, a sebek gyógyításának szándékával.

Vásárhely, gyönyörű Vásárhely – énekli a magyar–román összetételű rockzenekar az előadás második felében, a darab kezdőpontját megvilágítva. A nyitóképben ugyanis a különböző nemzetiségű fiatalok érkeznek a koncertre egymástól távol álló csoportokban, mégis egymást figyelve, ki a magyar, ki a román. A bevezető húsz perc üresjáratnak tűnik eleinte, csak a ma igen gyakori metódust követve a későbbi események érzékeltetik a jelenetek súlyát.
Az mindenesetre politikai-történelmi szempontból is jelentős esemény, ha (éppen, mint Marosvásárhely lakossága) félig román, félig magyar alkalmi színészcsoport próbálja felidézni a közös múlt szomorú eseményét, 1990 fekete márciusát. A közös nevezőre hozott emlékezet kétségtelenül törékeny dolog. A szerző mégis sikerrel tesz kísérletet ennek megteremtésére a különböző nemzeti igazságok megjelenítésével, s így azt hangsúlyozva, hogy abszolút igazság megragadása ebben az esetben is lehetetlen. Az előadáson nemcsak nagy empátiával, a közös sebek begyógyításának, a ma még sajnos utópisztikusnak tűnő tartós szimpátia, sőt barátság lehetőségének őszinte szándékával találkozhat a közönség, hanem egyenletes ritmusú, a kölcsönösen kényes kérdéseket érdekesen kutató, egy-két melléfogástól eltekintve jó, a Krétakör néhány korábbi bemutatójához hasonló színvonalú és stílusú előadással is.
Gianina Carbunariu kétnyelvű, s ezért feliratozott művében a legerősebb rész kétségtelenül a születésnapi jelenet: az összecsapások után a magyarországi vendégeivel együtt ünneplő magyar asszonyhoz és családjához ajándékokkal megrakodva beállítanak a román szomszédok.
Finom tapintattal sejteti a darab, hogy a társaságban néhány nappal korábban még egymás ellen harcoló emberek is vannak, így a sapkáját makacsul a fején tartó román s a látványosan szenvedő magyar férfi. A pesti néző számára a korhangulatot jellegzetes módon idézi a Duna mellől érkezett nagymagyar színész házaspár, akik helyenként készséges udvariasságuk ellenére is elefántként viselkednek, amikor a helyben lakók viszonyaiba beleavatkoznak. Amióta Erdély elszakadt, persze mindig voltak s vannak ma is hazai okoskodók, akik bölcs tanácsokkal, buzdító igékkel látják el a jelenleg kisebbségi sorban élőket saját torz sztereotípiáik alapján. Talán Budapestről figyelve mindez felháborítóbb, mint Marosvásárhelyről, s épp a nézőpontok különbsége adhat új jelentéstartamot a darabnak a genius locitól függően.
Egyértelműen jelentősége van annak, kik látják épp az előadást: ez az a mű ugyanis, amely témája miatt sok szempontból mást jelent Bukarestben, Budapesten s nem utolsósorban Marosvásárhelyen. Számomra épp ezért következetes magatartásnak tűnne, ha a darabot a határon túli, elsősorban a szlovákiai magyar közönség is megtekinthetné, de tanulságos lenne bárhol Közép-Európában, elsősorban persze a Kárpát-medencében bemutatni. A húsz évvel ezelőtt történtekre s a szereplők korára utaló cím ezzel együtt egy tiszta lap nyitásának lehetőségét sugallja. A mi döntésünk, hogy az érdekesen, jó színészi játékkal előadott darab üzenetére hallgatva élünk-e vele.
(20/20. Yorick Stúdió – Marosvásárhely; DramAcum – Bukarest. Író-rendező: Gianina Carbunariu.)