Általánosságban mindenki rajongott a magyarokért. Jaj, nagyon jóképűek voltak! El kell ismernem, hogy ez egy rendes rokon nép. Minden megmaradt emlékem pozitív. Sok időt töltöttünk náluk… Lapuában az emberek örültek, hogy rokon nép jött segíteni azokban a nehéz időkben – egy dél-finnországi kisváros lakóiból még ma is hasonló érzelemkitörést vált ki, ha valaki a hetven évvel ezelőtt odaérkezett „síturistákról” faggatja őket. Márpedig a dél-finnországi kisvárosok nem éppen érzelemkitöréseikről nevezetesek: csöndesen, szerényen, zárkózottan élik mindennapjaikat – amíg oda nem vetődik a messzi „délről” néhány száz idegen férfi, és mindent alaposan fel nem bolygat. A fiatal biológus, a máskülönben városi ökológiával foglalkozó Vilisics Ferenc és finn jegyese, a fotóművész Niina Ala-Fossi csaknem két esztendőt szánt arra, hogy felkeresse azokat az idős embereket, akik még beszámolhattak a magyar katonák hetven évvel ezelőtti látogatásáról. És különösképpen arról, hogyan láttak, értékeltek, fogadtak el bennünket, magyar „testvéreket”.
A kép több mint tanulságos.
– Niina családja Lapuában él, ahol a magyarok állomásoztak 1940 márciusában – idézi fel a kutatás előzményeit Vilisics Ferenc. – A budapesti finn nagykövetségen felfigyeltünk arra egy fényképen, hogy a magyar önkénteseknek emléktáblát szenteltek a városkában. Az első történeteket éppen e tábla felkutatása során hallottuk a nagyszülőktől 2008 nyarán. Megdöbbentő volt, hogy a visszaemlékezések nem háborúról és fegyverekről szóltak, hanem emberi kapcsolatokról.
Bár a magyar különítmény finnországi szerepvállalásáról az elmúlt évtizedekben jelentek meg hadtörténeti publikációk, arról semmit nem lehetett tudni, hogy milyen mély nyomokat hagytak a bakák a finnek emlékezetében. Vilisics Ferencék kutatóútja ezért bizonyult úttörő jellegűnek. Jóllehet az interjúalanyok felkutatása eleinte nem ment könnyen: a magyar–finn pár kissé megkésve vágott bele a gyűjtésbe, hiszen már kevesen éltek azok közül, akik 1940 telén-tavaszán ellátták, síelni tanították, fényképezték a magyarokat, barátkoztak vagy éppen flörtöltek velük, álmélkodtak vagy nevettek szokásaikon, netán elhűlve bámulták, amint azok félmeztelenül futballoznak a negyvenfokos hidegben. Ezért a fiatal kutatók apróhirdetést jelentettek meg a helyi újságban 2008 és 2009 nyarán. És ezzel ők maguk is felbolygatták mindazt, ami különben nyom nélkül eltűnt volna.
– A hirdetések hatására több ízben a már felnőtt gyermekek telefonáltak, hogy keressük fel idős édesanyjukat, mert számos emléket őriz a magyarokról! – emlékezik Vilisics Ferenc. – Kilenc interjút készítettünk. Kölcsönrobogóval, kölcsönautóval kerestük fel az idős embereket otthonukban, olykor ezer kilométert is kalandozva két célpont között. Egy idős asszony levélben írta le emlékeit. Őt később felkerestük, hogy személyesen is elbeszélgethessünk.
Milyennek látták a magyarokat? Hogyan kommunikáltak velük? Volt-e bármilyen negatív dolog, amire emlékszik velük kapcsolatban, vagy akár amit hallott felőlük? – e kérdéseket minden szemtanúnak feltették, majd megkérték őket, mutassák meg történeteik helyszíneit is. Niina Ala-Fossi mesélés és „terepbejárás” közben készített portrékat róluk. Ezt követően átkutatták a helyi archívumok – a fotómúzeum és a napilapok – anyagát. Meglepően gazdag anyagra bukkantak: kucsmában, usánkában, ajándék finn késsel, síléccel, magyarországi kitüntetéseikkel pózoló magyar katonák üvegnegatívokon tárolt stúdiófotóira. Mert a kiképzés szüneteiben, a bevetésre várakozva, a magyar legénység nem csupán a finn szép lányok után kajtatott, hanem szenvedélyesen eljárt a helyi fényképészhez is – hogy akaratán kívül jóval többet hagyjon maga után a finnországi archívumok biztonságos félhomályában, mint amennyit hazája kívánt megőrizni róla a második világháború után. Az emlékezőknek és e fotóknak köszönhetően Vilisics Ferenc és Niina Ala-Fossi végül feltárta a magyar hadtörténelem elfeledett fejezetét író legelfeledettebb hősök sorsát.
Hogy miért volt szükség 1939 adventján, három hónappal a második világháború kitörését követően nagyszabású magyarországi segélyakciókra és önkéntesek toborzására Finnország számára, az az egyetemes hadtörténelem kevésbé elfeledett, mondhatni, hősiesen reménytelen mozzanatával függ össze. Azzal, amit a vesztes finnek úgy fogalmaztak meg: „Az összes csatát megnyertük, de a háborút elveszítettük.” Míg a győztesek véres tanulságait összegző Hruscsov így: „Ez a győzelem valójában erkölcsi vereség volt.” A Szovjetunió „baráti segítségnyújtását” és területek átadását elutasító finnek 1939. november 30-án azzal voltak kénytelenek szembenézni, hogy 250 ezres hadseregükre egymilliós szovjet inváziós erő, 30 harckocsijukra 3000 tank, 130 repülőgépükre 3800 ellenséges repülő zúdul. A néhány hónap múlva kínnal-keservvel fölülkerekedő támadók pedig azzal, hogy a finnek körülbelül 23 ezer hősi halottjára csaknem 300 ezres véres veszteség jut – a világ, különösen a náci Németország azzal a konklúzióval, hogy a sztálini terror lefejezte szovjet haderő csupán agyaglábú óriás: megérett az idő az elsöprésére.
Amint Vilisics Ferencék nemrégiben megjelent tanulmányában is olvasható (A téli háború – Magyar önkéntesek Finnországban. Rubicon, 2009/9.), a nyugati világ ugyan felháborodással fogadta a szovjet agreszsziót, a skandinávokon, különösen a svédeken, valamint az angolszászokon kívül jószerével senki nem mozdította a kisujját sem. Teleki Pál kormánya azonban jelentős segélyszállítmányokat, olasz és angol hajók fedezetében fegyvereket indított útjára, illetve csaknem 350 önkéntest, akiket több ezer jelentkezőből válogattak ki (a vállalkozó nem lehetett büntetett előéletű, nős, kommunista), és akik csak Európát körbevonatozva és -hajózva, német tengeralattjárók elől megmenekülve – „norvég sítáborba tartó turistaként” – juthattak el végül Lapuába. Sokan közülük komoly harci tapasztalattal rendelkeztek, mivel 1938-ban a rongyosgárda tagjaként részt vettek a felvidéki diverzáns cselekményekben. Csakhogy mire kiképezték őket Lapuában a „fehér halál” típusú finn harcmodorra, azaz a síléceken gyorsan mozgó, lesből lecsapó, majd eltűnő egységek gerillaháborújára, véget is ért a téli háború, így bevetésükre nem került sor. A békekötést követően engedélyt kaptak a maradásra a „pusztai fiúk”, ahogy a helyi sajtó fogalmazott: 1940 áprilisától egy hónapig határbiztosítási feladatokat láttak el a keleti szakaszon, majd a Német Birodalmon keresztül hazautaztak.
„Ti, Duna melléki vérrokonaink szintén meghallottátok csatakürtjeink távoli hangját, és több ezer éves távollét után a magyar kard ismét ütésre emelkedett a finn testvérek védelmében… Finnország hálájának és nagyrabecsülésének érzelmei sohasem fognak elhomályosulni” – olvasható a finnek védelmét irányító Carl Gustaf Emil Mannerheim marsall 1940. március 24-i, 38-as napiparancsában. Mannerheim a magyar önkéntes önálló zászlóalj búcsúztatásán kitüntette a tisztikart, amelynek többek között az is köszönhető, hogy a magyar különítmény a legszervezettebb és legképzettebb külföldi önkéntes egységként vonult be a finnek emlékezetébe.
Sok egyéb „leg” mellett.
Amikor Vilisics Ferenc és Niina Ala-Fossi 2008-ban nekivágott a felderítőútnak, mindenhol tárt karokkal várták őket azok a hajdani bakfisok és kamasz fiúk, akik részt vettek szüleik oldalán a magyar jövevények ellátásában. Gyorsan előkerült a kávé, a harapnivaló, vidéki helyszíneken éjszakai szállást is kínáltak – ami nem szokványos fogadtatás a távolságtartó finneknél. Az emlékezők hosszasan és lelkesen meséltek: szemmel láthatóan mély benyomást gyakorolt rájuk a magyar katonák hetven évvel ezelőtti jelenléte. Egyikük különös emléktárgyat is mutatott: a sárgaréz löveghüvelyből kalapált hamutartó hátoldalán elkopott felirat (1940, Budapest) hirdette készítője hovatartozását.
– Milyennek láttak bennünket a finnek?
– Hálásak voltak a segítségért. Ugyanakkor meglepő, hogy a magyar önkéntesek röpke pár hét alatt rögzíteni tudták bennük az egyébként jól ismert sztereotípiákat – magyarázza Vilisics Ferenc. – Azazhogy jóképű, sötét hajú, bajuszos férfiak, akik sok pirospaprikát, még több húst esznek, jól énekelnek.
„Egyszer az iskolaudvaron, a tábori konyhában olyan ételt főztek, amelynek lényege nyilvánvalóan a paprika. Na, az aztán ördögien csípős volt! Adtak egyszer nekem is csajkában, jól megégettem a számat vele.
És sok hús fogyott, a vágást maguk végezték az iskola fáskamrájában és az udvaron. Amikor mi disznót vágunk, forrázunk. De a magyarok égő szalmára tették, úgy pörzsölték. Valahogy úgy rémlik, mintha a magyarok nem fogták volna fel a vért. A disznókat megkötözték a mellső és a hátsó lábuknál, rátették a szalmára, és úgy nyitották fel a torkukat. Nekem ez nagyon kegyetlennek tűnt” – mondták diktafonra emlékeiket a lapuaiak.
Közvetlenek és természetesek, forróvérű táncosok és vakmerő sportemberek, körberajongott szoknyapecérek és fegyelmezett katonák, alacsony, joviális, beszédes emberek, akik nem ébresztenek a finnekben félelmet – efféle kép maradt meg az idős emberekben a magyar különítmény tagjairól. Mint elmondták, hozzájuk képest az angolok például fegyelmezetlennek és harcászatilag képzetlennek tűntek. És amiről egy megkérdezett sem feledkezhetett meg: a síelő magyarok plasztikus emléke. Azaz a síelni nem tudó magyarok emléke. Mindenki jókat derült rajtuk, a finnek ugyanis azelőtt soha nem láttak felnőtt férfit lécekkel esetlenkedni:
„Két magyar katona a síelést gyakorolta. Mi persze nagyon szórakoztatónak találtuk, hogy nem tudtak megállni a síléceken! Megpróbáltak a folyó jegén síelni, de nemigen ment nekik. Aztán megálltak nézelődni, és megtapsoltak minket, amikor lesíeltünk” – idézte föl egyikük.
Ám ennél jóval szorosabb kapcsolatok is fonódtak a lapuaiak és a magyar katonák között: Sápy László debreceni katonaorvos nem csupán a szelet csapta Irja Sylvia Lahdenmäkinak, a Pyhälahti Fotóstúdió aszszisztensének – ide jártak az önkéntesek fényképezkedni –, hanem el is jegyezte, méghozzá háromszor. Ekkor Irja Sylvia már terhes volt, ezért otthont maradt; így Kaarina Sápy, azaz Sápy Kati, e szerelem gyümölcse soha nem találkozhatott édesapjával, aki a háborúban Belga Kongóban is szolgált, végül az Egyesült Államokban telepedett le. Leveleztek ugyan, de Sápy László doktor meghalt, mielőtt Kaarina-Katit magához szoríthatta volna.
A magyar biológus és finn fotóművész pár sikertelenül pályázva, támogatások nélkül, önerőből eredt az „eltűnt” magyarok, a Sápy Lászlók nyomába, szabad idejüket, saját anyagi forrásaikat fordítva az ügy megoldására. A héten kamarakiállítás nyílt gyűjteményükből a Néprajzi Múzeumban. Mivel továbbra sem élvezik a pályáztatók kegyeit, feltáró munkájuknak valószínűleg nem lesz folytatása. Pedig biztosan lenne még miről faggatózni Lapuában. Ahol ma is él mindazok emléke, akik harcra készen indultak segíteni a finneknek, és akiket – ha túlélték a világháború és a fogolytáborok poklát – kivétel nélkül meghurcolt a kommunista diktatúra. Egész életükben titkolniuk kellett részvételüket az „ellenséges haderőben”. Legalább most vessünk pillantást feledésből kimentett fényképeikre!
origo.hu
Itt vannak Orbán VIktor legújabb bejelentései - élőben a kormányfői rádióinterjú
